Jeges idegzsába – Csurka Gergely publicisztikája

Azért tizenöt, de tán még tíz éve sem gondoltuk, hogy mostantól a téli olimpiákon is szépen ránk telepszik a sportrajongói idegzsába. Eddig nyaranta jött csak a befeszülés, hogy akkor ki nyerhet a vívóktól, az úszóknál egy az biztos, de talán lehet kettő, és második héten a kajak-kenu hoz sokat, a kézisek és a pólósok (különösen a hölgyszakaszok) kétnaponta amúgy is gondoskodtak arról, hogy a drukkerek előbb az arcukat kaparják, majd ha végeztek az utolsó bőrfoszlányokkal, jöhetett a fal.

Hanem itt van most már nekünk a short track – még véletlenül sem a nagypályás gyorskori vagy a sífutás, hogy legyen valamiféle nyugodt íve a dolgoknak, elindulnak, lihegnek, kanyarodnak, lihegnek, és még mindig van minimum fél óra. Nem, csakis a legőrültebb száguldás, amelyben egyetlen billentés is végzetes lehet, vagy azért, mert ezzel kiesel, vagy mert miatta elveszik tőled az aranyérmet, de ha nincs billentés, akkor is képtelenség levegőt venni normálisan, amíg zajlik a féktelen körözés...

Amúgy van az egészben valami megejtően romantikus – hogy honnan is indult az egész és mivé fejlődött. Mindez a nyári sportoknál kevésbé jellemző, elvégre a klasszikus sikersportágainkban emberöltők óta szállítják a diadalokat a legjobbak, izgulni leginkább azért kell, hogy remélhetőleg újra és újra feltűnik egy vagy több világnagyság.

Hanem a hó és jég világában legfeljebb műkorcsolyában akadtak felvillanások, ám ott sem rajzolódott ki valamiféle állandóság – a Regőczy, Sallay jégtánc kettős óta olimpián közelében sem jártunk a dobogónak, annak meg idestova négy évtizede. Egyébként sehol semmi.

Aztán elsőként, ha nem is ötkarikás perspektívában, de említhetjük a hokisokat, elvégre az ő felemelkedésük tűnt leginkább valószínűtlennek: 1992-ben még minden idők legkatasztrofálisabb szereplését produkálták a dögunalmas angliai kisváros, Hull jégpályáján – 4–1-re kikapni az észak-koreaiaktól, majd ezt is alulmúlva 8–1-re égni az ausztrálok ellen egy C-csoportos vb-n, miközben alulról éppen nekilódultak a frissiben önállósuló exszovjet utódállamok csapatai... Hát, ebbe sok mindent bele lehetett látni, csak azt nem, hogy tizenhat év múlva a magyar válogatott feljut az A-csoportba. Bár időközben lett fedett jégpálya meg pezsgés, sem az igazolt játékosok, sem a meccsre alkalmas állandó helyszínek száma nem predesztinálta volna a korongozókat arra, hogy az elitben szerepeljenek.

Valami hasonló a helyzet a rövid pályás gyorskorisokkal is. Menjünk vissza náluk is 16 évet – 2006, Torino. Már elnézést, hogy ilyen személyes példát hozok, de valahol jellemző, miként is indult az egész. Elsőéves MOB-sajtófőnökként első téli olimpia, imádott és nagyra becsült igazgatónk, Molnár Zoli kedélyes itinerével: Gergőkém, vedd fel a ritmust, ismerkedj a NOB-osokkal, járkálj a helyszínekre, nincs semmi tét, ez téli olimpia, jó lesz neked bemelegítésként Pekingre! Rendben, ha nincs tét, akár az is belefér, hogy ha már itt van Milánó a szomszédban, és éppen az olimpia alatt megy egy Milan–Juve szuperrangadó fociban, miért ne szagoljunk bele abba is, pláne, hogy az uszodából ismert olasz olimpiai sajtós még akkreditációt is tud intézni. Hurrá! Irány a San Siro, sajtópáholy, a meccs jó, a szünetben némi trécselés atyámmal telefonon. Hogy azért ez más világ, mint a Megyeri út, ahogy a médiát is kezelik...

„Jól van, de azt tudod, hogy ez a Knoch Viktor ötödik lett?”

„Hogy mi van?!”

„Valami gyorskorcsolyában, fiatal srác...”

Azért van némi bája, hogy iksz évtized után itt az első magyar téli pontszerzés, a MOB-sajtós meg éppen egy focimeccsen dekkol 125 kilométerre... Mondjuk, annyira a semmiből jött, hogy utóbb senki sem kérdezte, ecsém, te mégis merre jártál – elvégre nem hemzsegtek a magyar sajtómunkások a helyszínen, akkor még. Huszár Erika negyedik helye utána megvolt élőben, hadd tegyem hozzá rögtön, mea culpázva.

És ennek fényében Vancouverben persze teljes vértezetben vonultunk fel minden egyes nap – már csak azért is, mert úgy kanyarodott rá a sajtócsapat is, hogy akkor ugye itt biztos jön valami nagy dobás. Ehhez képest az 5. és 6. helyre már kicsit húztuk a szánkat, hiszen ha Viktor Torinóban igen, akkor most miért nem (mert ez olyan egyértelmű, ugye...), Szocsiban pedig jöhetett a morcoskodás, elvégre a női váltónk 6. helye jelentette az egyetlen „említésre méltó” helyezést.

Már ez is elég jól szemléltette, mi, magyarok mennyire vágyunk a legapróbb sikerélményekre is – mígnem megérkeztek a Liu fivérek, és onnantól valóban más dimenziót kapott a sportág, és végképp másként ültünk le a téli olimpiai közvetítések elé.

Egyszerre felemelő, ugyanakkor az idő rövidségét tekintve félelmetes belegondolni, honnan hová jutott a short track Magyarországon tizenhat év alatt. Hogy annak idején nem győztünk hüledezni, amint a tizenéves egyetemista Knoch eljut egy döntőig, aztán Huszár is, majd összejött egy elég masszív korosztály a hölgyeknél, így a női váltónk miatt izgulhattunk, ám bennük még nem volt meg az az X-faktor, ami Shaolinnal és Shaoanggal megérkezett.

És velük végképp befellegzett a nyugis téli ötkarikás tévébámulásnak, amikor az generálta a legnagyobb vitát, hogy Vitár Róbert Nyikkónennek vagy Nükénennek ejti a zseniális finn síugró, Matti Nykänen nevét – sőt. Mire elérkeztünk a pekingi rövid pályás viadal szerdai utolsó napjához, immár a fél ország short track szakértő lett, anno egy fociválogatott meccs elmaradt tizenegyese nem okozott olyan össznemzeti felhorgadást, mint Liu Shaolin Sándor kizárása, másnap az osztott felelősség ecsetelése körülbelül olyan hullámokat vetett, mint a benzinárstop, ennél már csak a váltó elődöntős szereplését követő Shaolin-őszinteségi rohamból kerekedett nagyobb perpatvar. Szerencsére az ifjabbik tesó, Shaoang aranyérme gondoskodott a happy endről, sőt, ahogyan Shaolin előzött a B-döntő utolsó négy méterén tegnap, azzal alighanem az ő Pekingje is helyre zökkent; ez az egy manőver mutatta, hogy miért ő a legnagyobb zseni ebben a sportágban (jó, ez már négy éve is kiderült, ahogyan a végén behozta elsőnek a váltót).

És most itt állunk, egy arannyal és két bronzzal, és... És azért mocorog bennünk, hogy jó-jó, ám mégiscsak ott volt az ezer méter, és hát a váltóval minek kellett az a fura taktika, és Jászapáti Petra 500-as döntője is két ezredmásodpercen múlt.

Még egyszer: mindezt egy arany és két bronz társaságában. Egy téli játékokon. Télin. Amelyre még tizenhat éve is tényleg úgy vonult ki a magyar delegáció, hogy 1. egyáltalán örülünk, hogy vannak kvótáink; 2. mindenki kap elég felszerelést, nehogy megfázzon; 3. azért ne törjétek össze magatokat.

Most meg egy olimpiáról érkezünk haza három éremmel, és egymás után a másodikon szereznek a rövid pályás gyorskorcsolyázók aranyat.

Ami egyfelől mámorító, másfelől máris előrevetíti, hogy a sikert mindennél jobban imádó magyar sportrajongó úgy gondolja: ezentúl ez mindig így lesz. Azaz minimum egy arany, meg ami még hozzájön.

Szép feladvány ez a sportágban dolgozóknak, elvégre a Liu tesók ott lesznek nekünk Milánóban (ha nem történik semmi drámai, de velük nem szokott), ám jó lenne, ha a motor azután is ugyanolyan fordulatszámon bőgne, mint most. Ami persze messze nem magától értetődő – már a mostani eredmények sem azok, avagy tökéletesen igaza van Linának, a mi kínai edzőzseninknek, hogy azért 120 igazolt versenyzővel ugyanolyan nagyhatalomnak számítani, mint az egymillióból válogató Kínának, az minimum a varázslat kategóriája.

Finoman jelzem, az sem véletlen, hogy a hokisok nem váltak állandó tagjává az A-csoportnak – egyszerűen még mindig nem olyan erős a hátország, hogy nekünk törvényszerűen ott lenne a helyünk. Ráadásul náluk ugyan egyre professzionálisabbá vált minden, ám időközben mintha kiveszett volna az a romantika, ami a 2008-as feljutásig hajtotta azt a fantasztikus generációt. A hokis sztori csak akkor működik, ha végig ott dobog a szív, mindennél hevesebben. Tudom, a jó profi a tudásával, a mentalitásával érvényesül – ám a drasztikus statisztikai különbségeket és az ezekből adódó törvényszerűségeket csakis a szívvel lehet ellensúlyozni, olykor kiiktatni.

Ugyanerre kell figyelniük a rövid pályás gyorskorisoknak is. A romantikus időszaknak lassan vége – anno rácsodálkoztunk a pontszerzésre, négy éve az aranyra, most az éremhalmozásra, innentől senki sem szeretné alább adni. Ha minden jól megy, a fejlődési pálya adva van, új jégcentrum, fix támogatás, és az is látszik, hogy a válogatott melletti stáb felkészültsége világszínvonalú. Ehhez kell hozzáduzzasztani a hátországot, és közben semmit sem hagyni megfakulni abból, ami idáig röpítette a legjobbakat. Nem törvényszerű, hogy megint ráakadjunk két olyan géniuszra, mint Liuék – ám ha megmarad ugyanez az alázat, ez a dacosan elszánt tökélyre törekvés, és persze sohasem lankad a szív, akkor tizenhat év múlva is ugyanilyen idegzsába telepszik ránk a téli olimpiákon. Végül is nem rossz rituálé: ha a nyitó napi vegyes váltó alatt lerágjuk a körmünket, utána a kaparásnál már kevesebb kárt teszünk magunkban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!