Az első az első – Csinta Samu publicisztikája

Először – talán bocsánatos bűn – akkor figyeltem fel rá, amikor szembejött velem a hír, hogy pályafutása érdekében mellkisebbítő műtétre szánta el magát. Mi, férfiak, kétségkívül másfajta fétistényezőként tekintünk a női mellre, de emlékszem, első hallatra borzadállyal elemezgettem magamban ezt az öncsonkítónak ható elhatározást. A hidegrázás azonban elismeréssel volt határos, hatalmas áldozatnak tetszett, hogy valaki a nőiessége egyik szimbólumának tekinthető testrésze módosítására is készen álljon az eredményes sportpályafutás érdekében.

Simona Halep nem volt még tizennyolc, és a világranglista 232. helyén tanyázott, amikor 2009 júliusában kés alá feküdt. Kéthavi lábadozás után kezdte újra az edzéseket, és a kihagyás nyomán szeptemberre már a 263. helyre süllyedt a WTA-táblázaton. Innen indult az a kapaszkodás, amelynek nyomán nem egészen négy év alatt az első húsz közé került, 2017. október 9-én pedig a világ legjobb teniszezőit tömörítő rangsor élére ugrott. Ezt a pozíciót szombaton jelentősen megerősítette, miután a Roland Garroson megnyerte élete első Grand Slam-versenyét. Épp negyven esztendővel azután, hogy menedzsere, Virginia Ruzici a női GS-versenyek történetének első román tornagyőzelmét aratta – ugyancsak Párizsban.

Tíz évvel ezelőtt egyszer már diadalmaskodott itt Simona. Abszolút premierként román ifjúsági házi döntőt játszottak 2008-ban a párizsi salakon, és bár megverte Elena Bogdant, a szakemberek jelentős része – köztük Ion Tiriac, Halep egyik legfontosabb mentora – az akkori legyőzöttnek jósolt nagyobb jövőt. Bogdan ma 670. a világranglistán, valaha volt legjobb helyezése a 151. Halep meg, ugyebár...

De mitől? És miért csak huszonhetedik életéve küszöbén? Mert hát – megint csak szakemberekre hagyatkozva – ennek már jóval korábban be kellett volna következnie. Más hozzáértők viszont sokáig mérget vettek volna rá, hogy Halep sohasem jut fel a csúcsra. Hiszen hiába a gyorsaság, az erő, a pokoli tenyeres, az agresszív alapvonal-játékos attitűd, Simona kiszámíthatatlansága, ami fontos erény, legalább olyan mértékben csapda is, amelybe saját magát is bármikor képes belelökni. Merthogy majdnem minden fejben dől el. Halep esetében pedig, szóltak a szentenciák, éppen ott van a legnagyobb baj. És ezen az sem segít, ha az ausztrál Daren Cahill edző egyértelmű gesztusokkal és hangerővel inti fokozott koncentrálásra, illetve kevesebb dumálásra a játékost, ahogy az történt a német Angelique Kerber elleni idei melbourne-i elődöntőben. Az akkor józanítónak bizonyuló „sokkterápia” 12 ezer dolláros büntetést ért, de persze szóra sem érdemes, bőven futja az eddig összeteniszezett 24.5 millió dollárból.

A lényeget sokkal inkább a dán Caroline Wozniackinak a közönség nevetését is kiváltó gesztusa fogalmazta meg, amikor az Australian Open női egyese fináléjának végső labdamenete után így fordult legyőzöttjéhez: „Annyira, de annyira sajnálom...”

Melbourne utolsó energiamorzsákat is felemésztő drámai döntője után Halepet kórházba szállították, ahol infúzióval igyekeztek enyhíteni a dehidratálódás következményeit. A konstancai hölgy ezt is nehezen viselte, nyűgös páciensnek bizonyult, de persze az vesse rá az első követ, aki élete harmadik GS-döntőjében is elbotlik abban a bizonyos küszöbben. „Mindenem fáj, alaposan ki kell vizsgáltatnom magam, a jövőben pedig sokkal inkább oda kell figyelnem a testem jelzéseire” – mondta a Wozniacki elleni meccset követő sajtótájékoztatón. Egészségi állapota amúgy is sűrűn visszatérő téma volt, miután többször előfordult, hogy sérülés miatt adott fel mérkőzést, illetve mondott le turnét. Sokan ezt a fajta törékenységét jelölték meg az igazi nagy eredményt megakadályozó legfőbb okként. Amit azonban mindeddig nem sikerült azonosítani, vagy ha igen, nem hozták nyilvánosságra.

A jelen leghíresebb román sportolójának azonban, úgy tűnik, sikerült szintet lépnie. És ezzel nemcsak a tamáskodó szakembereket söpörte le a terepasztalról, hanem a romániai közvélemény azon elenyésző, de azért létező részét is, amely menetrendszerűen és fatalista módon fanyalgott a „majdnem” eredmények láttán. Az valahogy sosem vetődött fel zavaró tényezőként, hogy Halep a bőven harmincezer alatt regisztrált romániai aromán mikroközösség tagja, hiszen e népcsoportnak alacsony lélekszáma ellenére is jó az érdekérvényesítő képessége. A magyar civilizációkultúrában is ismert Gozsdu Manótól a román néplelket mindenkinél élesebben kifigurázó írón, Ion Luca Caragialén át a Kárpátok Maradonájának aposztrofált Gheorghe Hagiig, illetve a FCSB futballklub juhászból lett milliárdos tulajdonosáig, Gigi Becaliig sokan származnak ebből a Dobrudzsában élő közösségből. S aromán identitásukat sosem a széles nyilvánosság előtt élték meg, mint például a romániai magyarság tagjai.

Egy szó, mint száz: az egyetlen román sportnapilap különszámot szentelt a párizsi diadalnak, Halep pályafutásának ezer apró epizódja került elő az első teniszhisztijétől Tiriac azon kijelentéséig, hogy a játékos középszerű meccs végén jutott karrierje eddigi csúcsára. És persze a világ képébe törlik a tavalyi francia bajnokság döntője után napvilágra került vélekedéseket, amelyek szerint Halep igazából unalmas játékos, és a teniszsportnak mennyei manna volt az akkori meglepetésgyőztes, a még mindig csak huszonegy éves lett Jelena Ostapenko felbukkanása. Merthogy az amerikai Serena Williams és az orosz Marija Sarapova mellett gyakorlatilag nincs olyan egyéniség a mezőnyben, akivel eladható lenne a még így is a legnyereségesebb női profi sportág.

A sokáig kinyithatatlannak tetsző zárba egyre inkább illeszkedő kulcs egyértelműen Simona trénere, Darren Cahill zsebében lapul. Az edző élete egyik nagy megrázkódtatása után, amikor honfitársa, Lleyton Hewitt 2001-es US Open-győzelmét követően annak szülei tűrhetetlennek nyilvánították azt a szinte testvéri kapcsolatot, ami mester és tanítványa viszonyát jellemezte, Simona Halep esetében is változatlan filozófiát követ. Kéz a kézben jár nála a szakmai szigor és az emberi szelídség, nyitottság.

Mondhatni, a lélek minden húrján játszik. Kezdetben azt mondták róla, hogy nem az ő világa a sportág női változata, de ma már sok helyről visszaköszön a New York Timesban tavaly megjelenő megállapítása: hiába ugyanazok a játékkörülmények, a hölgyek esetében jóval többet kell tenni a siker érdekében. A női teniszben sokkal több a szín, összetettebb a képlet, tartja, nem alapozhatsz egyetlen ütésfajtára, annak tökéletesítésére, itt mindent az érzelmek és indulatok áradata vesz körül. Talán ennek nyomán elegyedik kettejük viszonyában az edzésmunka kérlelhetetlensége és a „csajos elemek”, a felkészülés, az együttlétek rendszeres szelfis dokumentálása. Talán ez a hangulati fennsíkok és szurdokvölgyek közötti érzékeny lavírozás vezetett odáig is, hogy egy balul sikerült kísérlet után Halep pszichológus segítségét is újra igénybe vegye pályafutása kiteljesítéséhez. Hewitt és az amerikai Andre Agassi után egyértelműen a román sportoló Cahill újabb „topterméke”, és korántsem beszélhetünk gyorsan kifutó modellről.

A Halep-imádat persze egyelőre bővelkedik kirakatelemekben is. A szurkolókat például a bukaresti Nemzeti Arénába szólították, ahol egyfajta búcsújárás keretében tekinthetik meg a párizsi trófeát. De New York egyik forgalmas kereszteződésében vasárnap egy ledfalon felvillant Halep képe, és a márkaszponzortól származó filozófiai igényű köszöntés: „You never forget your first” (Sosem feleded az elsőt).

És ezzel szerencsére már újra a tenisznél tartunk, hiszen az idén a Halep-adogatások csaknem húsz kilométerrel nagyobb sebességgel csapódnak az ellenfél térfelére, mint a korábbi években. Az elsők mindenképpen. Mások is nehezen feledik.