Teniszkombó – Csinta Samu publicisztikája

Két fiatal teniszezőnő írt történelmet az idei US Openen. A győztes, a nem egészen 19 éves brit Emma Raducanu neve mellett olyan legek szerepelnek, mint hogy Marija Sarapova óta a legfiatalabb Grand Slam-tornagyőztes, illetve hogy az első olyan versenyző, aki három selejtező fordulót is abszolválni kényszerült, mielőtt a főtáblára, majd a csúcsra került. Ezek mellett szinte eltörpül a bravúr, hogy a kvalifikációtól a döntőig húzódó tízmeccses sorozat alatt egyetlen játszmát sem veszített. Meg hogy a világranglista 150. helyezettjéből két hét alatt a 23. lett, ami egyvalamit biztosan garantál: beláthatatlan ideig nincs az a verseny, amelynek a főtáblájára kerülésért selejteznie kellene. Döntőbeli ellenfele, a kanadai Leylah Fernandez kicsivel korábban jutott közelebb a tűzhöz, de azért rajta is jó nagyot lendített a Flushing Meadowson játszott finálé: szeptember harmadik hetét már a WTA-lista első harminc helyezettje között kezdhette.

Aligha vállalunk különösebb kockázatot annak előrevetítésével, hogy mindkét tinédzsernek csak most kezdődik az élet. És nemcsak sportértelemben. Mindent egybevetve egészen más lesz az őket körülvevő világ, mint amilyen eddig volt, mindkettőjüket új dimenzióba helyezik a US Openen történtek, csak győzzék majd kapkodni a fejüket.

Személy szerint egyelőre leginkább azon elmélkedem, milyen globális reakciókat váltott ki a tény, hogy mindketten amolyan multikulti gyerekek, a világ különböző nemzeteinek találkozása révén látták meg a napvilágot. Raducanu román apa és kínai anya frigyének gyümölcse, Fernandez pedig ecuadori-filippínó „koprodukció”. Mindkét szülőpár a legutóbbi fél évszázad nagy befogadó országának olvasztótégelyében, Kanadában találkozott, a lányok is ott születtek. A Fernandez család ugyan egy ideje Floridában él, de Leylah változatlanul a juharleveleseket képviseli, míg Raducanuék Emma kisgyerekkorában Nagy-Britanniába költöztek, így aztán Erzsébet királynő volt az egyik első rangos gratuláló az üstökösszerűen világhírűvé váló alattvaló szombati győztes döntője után.

Ezzel együtt kicsit olybá tetszik e bravúr első körös utóélete, mint amikor egy gazdag ember halálának hírére sohasem látott rokonok állítanak be végrendeletének nyilvánossá tételére. A dél-amerikai országban ilyen és hasonló szalagcímekkel vezették fel Leylah Fernandez fináléját: „Ecuadori vérrel a döntőbe!” De felfedezték maguknak őt a világ minden pontján jelen lévő filippínó közösségek is, így azóta arról is tudomást szerezhettünk, hogy Leylah eddig csak két alkalommal járt édesanyja szülőhazájában, de a nagyszülőket ottani szokás szerint lolának, illetve lolónak szólítja. És most már halaszthatatlanul a Fülöp-szigetekre utazik megismerkedni ottani gyökereivel, „anyaföldjének” kultúrájával. Így van ez jól, végül is teljesen mindegy, kiben mi ébreszti fel az eredete iránti érdeklődést.

Akinek Emma Raducanu neve hallatán rémlik valamilyen sportemlék, nem keresgél rossz helyen. A hatvanas évek második, a hetvenes évek első felében egy hatalmas termetű, ijesztő kinézetű, Raducanu nevű kapus védte a román labdarúgó-válogatott kapuját, Branikovitsék is kénytelenek voltak megküzdeni vele egy sort. Ezért aztán a románok is igyekeznek minél több kötődést felfedezni az új csodatinivel, bár egyelőre nem nagyon tudnak többet felmutatni, mint hogy Emma évente meglátogatja Bukarestben élő nagymamáját – a „mámáját” –, ahol jókat eszik, ahogyan ez már a nagyik többségénél lenni szokott. Ezzel aztán nagyjából ki is merül a forrás, hiszen az apa, Ion már 22 évesen kivándorolt a valamivel többet ígérő szép új világba, Kanadába. Nagy-Britanniába érve már a román keresztnevet is Ianre változtatta, hadd ne okozzon fölösleges gondot a derék brit hivatalnokoknak és szomszédoknak.

Persze mindig van benne valami mélységesen emberi, amikor egy ország szívesen csatlakozna a győztesek menetéhez. Elsősorban a kicsikre, illetve sportban kicsikre tartom érvényesnek ezt a megállapítást, a sportnagyhatalmaknál, mondhatni, a normalitás állapota, ha a rendszer bizonyos rendszerességgel „kitermel” egy-egy sztárgyanús sportolót. Vagy a gyarmati múltból megmaradó merítési kör. Vagy az egyéb, elsősorban egzisztenciális jellegű vonzerőből fakadó csábítási potenciál. Tetszés szerint törlendő.

Maradjunk azonban Emmánál és apai nemzetiségénél. Annál az országnál, ahol a tenisz még csak nem is tartozik a „legelesettebb” sportágak közé – főleg a nőknél –, bár egyre erősebbek a hangok, miszerint Simona Halep feltűnése és tündöklése nem több szerencsés „balesetnél”. A fogáskeresés egyelőre a sértett frusztrációnál tart, miután az ITV brit tv-csatorna sztárműsorvezetője, Edil Ray meglehetősen szókimondóan minősítette a helyzetet: „Ha döntőbe kerülsz egy tenisztornán, brit vagy, ha építkezésnél, csomagkézbesítőként vagy pincérnőként dolgozol, akkor román.” Az én fülemnek sokkal inkább öniróniának tűnik, ami a brit közvélemény álságos viszonyulását látszik tükrözni, miközben a romániai sajtónyilvánosság durva sértést kiált. De idézhetnénk a helyzet francia változatát is, miszerint Zidane francia, ha világbajnoki aranyig vezeti a Les Bleus-t, de ha nem megy a szekér, csak egy algériai jöttment.

Hogy Raducanu román-e vagy inkább kínai, arról meglehetősen beszédes a tény, hogy US Open-győzelme után állítólag nagyon jó minőségű mandarinnal köszönte meg kínai szurkolóinak a biztatást és a jókívánságokat. A hovatartozásnak egyébként is inkább marketingszempontból lehet jelentősége, miután a szakemberek máris a jövő egyik legfelkapottabb reklámsportolóját látják az új sportcsillagban. Aki, mi tagadás, sok mindent egyesít, ami ma trendi: csinos ifjú nő szépen elegyedő ázsiai és kelet-európai vonásokkal, plusz Nagy-Britanniában él, ahol ez a fajta kombó nemcsak megszokott, de egyenesen piacilag javallott. Ha a brit identitás mellé mégis választani kellene egy egzotikus mellékszálat, a kínai indokoltabbnak tűnik, lévén az ottani piac összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a romániai, és talán a vásárlóképes kereslet tekintetében is hasonló lehet a helyzet.

A brit marketingguruk máris igyekeznek számszerűsíteni Flushing Meadows várható hozadékát, amelyhez képest a győztesnek járó 2.5 millió dolláros csekk bagatellnek tetszik. A profi ökölvívó Nicola Adams vagy Myleene Klass énekes-modell-üzletasszony arculati és hirdetési piaci képviseletét is ellátó Jonathan Shalit szerint Lewis Hamilton első Formula–1-es győzelme óta nem kapott annyi megkeresést, mint Emma Raducanu ügyében. A brit-román-kínai lány lehet az a szigetországbeli sportoló, aki világraszóló sikere után azonnal 150 millió fontot kasszírozhat hirdetésekből. Feltéve, ha hosszabb távon sikerül állandósítania ezt a teniszteljesítményt, mert akkor rövidesen Serena Williams vagy Stefi Graf léptékű reklámarccá léphet elő.

A pénz persze nem boldogít, mondják, akik már birtokoltak nagyobb összeget. Ebből a szemszögből nézve viszont ma már vicces, hogy 2020 tavaszán Emma még London Bromley nevű kerületének egyik csendes utcáján ütögetett a papájával. Egyrészt, mert a járvány következtében bezártak a teniszklubok, másrészt a családnak nem volt annyi pénze, hogy versenyképesebb megoldást találjon a kényszerű bezártság áthidalására. Az amerikai hősköltemény óta végtelenül büszke szomszédok szerint már akkor kilátszott valamennyi a „cserebogárból”, mert a lány egyetlen labdája sem tévedt el oly mértékben, hogy az út szélén parkoló autókat veszélyeztette volna. Az apukáról viszont kiderült, hogy még gyakorolnia kell.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!