Rendkívüli karaoke – Csinta Samu publicisztikája

Életem első saját mobiltelefon-készüléke Japánból származik. Belátom, önmagában nem feltétlenül eget verő az információ, hiszen az elektronika csodáit sokáig mindenekelőtt a távol-keleti országhoz kötöttük. A méretes Panasonic-mobilnak azonban története van, merthogy nem itthoni boltból szereztem be méregdrágán, hanem ott, Japánban dolgoztam meg érte tisztességesen. Igaz, John Lennon is segített benne, az Imagine című örök érvényű alkotást énekeltem el egy karaoke-összejövetel keretében, talán véleményes, de azért elégséges színvonalon ahhoz, hogy elvigyem vele a fődíjat. A sztoriban külön kanyar, hogy az estére nem holmi klub­őrjöngés során került sor, hanem a cég kumamotói kirendeltsége igazgatójának lakásán, amelyben természetesen hasonló szórakozásra kialakított helyiség is található.

Ne adják fel, a történetnek valódi sportvonzatai vannak. Csaknem negyedszázada, 1997 májusában megadatott ugyanis az a kiváltság, hogy egészen közelről követhettem a magyar férfi kézilabda-válogatott legutóbbi csaknem 25 esztendővel ezelőtti legjobb, negyedik helyezést érő világbajnoki szereplését. Kjúsú szigetén nem sokan voltunk akkor magyarok, otthonról érkező szurkoló egy szál sem – a skandináv válogatottakat és talán a franciákat leszámítva így volt vele valamennyi vendégválogatott –, de mindenki mellé „kirendeltek” egy-egy helyi erőkből álló szurkolótábort. Nekünk is szólt a „Hángárí”, a gyerekektől nyugdíjasokig terjedő csapat tagjai lelkesen lengették az apró magyar zászlókat, tapsoltak, bár nem mindig a legmegfelelőbb pillanatokban.

Nagyjából ezen a hullámon lovagolva jutottam el a cégvezető otthonába. A villamoson ugyanis a helyiek szemérmes, de nem titkolt kíváncsisággal silabizálgatták a külföldiek nyakában lógó akkreditációs kártyákat, és ha az illető országgal kapcsolatos információjuk volt, azonnal meg is osztották velünk. Kicsit olyanok voltak, mint az iskolás kisgyerekek, akik tanárai előtt felmondják a buzgón bemagolt leckét, ezzel együtt roppant kedvesek. Arról nem is beszélve, hogy annyi meghajlást kaptam, amennyit életem végéig sem érdemelhetnék ki – persze tudom, hogy ez a japán kultúra része. No meg így ismerkedtem meg a 15 éves, önkéntesként közreműködő Morikóval, aki meghívott az ominózus karaokepartiba torkolló, európainak titulált vacsorára.

A két hét múlva kezdődő olimpián nem lesz részük hasonló élményben sem a kollégáknak, sem pedig a világ más részeiről oda kívánkozó szurkolóknak. Utóbbiakat nem is engedik be az országba a járványhelyzet romlása miatt újabb szigorítást bevezető japánok. Előbbieknek számomra elképzelhetetlen sterilitás közepette kell majd tenniük a dolgukat, kíváncsi vagyok, hányukat engedik majd útra a szerkesztők azzal az útmutatással, hogy aztán tessék majd kis színeseket is küldeni. Azokat ugyanis az élet termeli, és az utcán, a kocsmában, a lelátókon jönnek szembe, márpedig ennek az elméleti lehetősége sem adódik majd az ötkarikás helyszíneken.

Némi túlzással már azt is lidércesnek nevezhetnénk, ahogyan az olimpiai láng megérkezését fogadták Tokióban. Egy nappal azt követően, hogy a szervezők bejelentették, gyakorlatilag nézők nélkül zajlanak a versenyek, csendes ceremónia keretében köszöntötték a játékok egyik jelképét a szinte üres Komazava Olimpiai Parkban. A jelenet sokkal inkább hasonlított valamilyen kegyeleti aktushoz, mintsem ahhoz a jelenséghez, amelyet – konkrétan a láng útját – általában ezrek kísérnek nyomon, vagy vesznek részt benne tevőlegesen. A koronavírus-járvány azonban efölött is másként döntött.

Egyre inkább érdemes azonban a pohár félig tele részére figyelni, azaz arra: örüljünk, hogy a most aktív sportolók életéből nem marad ki ez az olimpia. Mert a márciusban kezdődött fáklyaváltó szinte titkosított, de a fertőzésveszély miatt a nagyközönség elől mindenképpen elzárt útvonalon át haladt Japán negyvenhét prefektúráján át, míg eljutott a fővárosba. Ahol hasonlóan konspiratív módon folytatja útját a július 23-i olimpiai megnyitóig.

Semmiképpen sem venném a bátorságot, hogy kétségbe vonjam a japán kormány döntését, amellyel augusztus 22-ig érvényes rendkívüli állapotot hirdetett Tokióra és környékére. Thomas Bach NOB-elnök üzenete sem tart igényt különösebb kommentárra, miszerint az olimpia biztonságos lebonyolításához szükség volt erre a döntésre. „Remélem, mindannyian egyetértünk abban, a legfontosabb, hogy a játékokat megrendezzük, és megvalósíthassátok olimpiai álmotokat” – üzente Bach a részt vevő sportolóknak. Ők persze tudják – a korlátozások részleges európai feloldása óta még inkább –, mennyivel másabb minőség nézők előtt küzdeni egymással, a szerekkel vagy az időmérővel. De nyilván azt is, hogy nemcsak sportolói, de akár civil életüket is alapvetően meghatározó hetek előtt állnak. Főúr, írja az olimpiai elzártságot a felkészülés során hozott áldozatok listájához...!

Személy szerint azt is kíváncsian várom, mennyit tudnak majd enyhíteni a technikai megoldások az ürességtől kongó versenyhelyszínek sivárságán. Bach szerint ugyanis senkinek sem kell egyedül éreznie magát versenyzés közben, hiszen a televíziós műsorszolgáltatók az olimpia történetének legátfogóbb közvetítéssorozatával készülnek. A különleges kihívások rendre különleges megoldásokat termelnek ki, bizonyára ezúttal sem lesz másként, hogy aztán a technikai premiereket egy-két éven belül könnyedén a rutinok közé sorolja a megszokás.

Azért semmi sem ennyire egyszerű, amit az is jelez, hogy a szervezőbizottság marketingosztályának egyik vezetője könnyeivel küszködve kért elnézést a már jeggyel büszkélkedő szurkolóktól a bejelentés után, hogy a japán drukkerek sem mehetnek be a versenyekre. Hiszek benne, hogy ezúttal nem a bevételkiesés fölötti keserűség indította meg az illetékeseket. A japánok általános fegyelmezettségét ismerve afelől sincs kétségem, hogy a többség figyelembe veszi a rendezők arra vonatkozó kérését, hogy maradjanak távol a kerékpárosok mezőnyversenyétől, a triatlonosok viadalától, illetve lehetőleg ne az út mentén kövessék figyelemmel a maratoni futást és a gyaloglást. Annak ecsetelésébe bele sem vágok, milyen mértékben fognak hiányozni az út menti buzdítások az extrém erőkifejtésre kényszerülő sportolóknak.

Mi tagadás, magamat is készítgetem lelkileg a közeljövő különlegesnek ígérkező eseményére. És nézzék el nekem, ha megosztom önökkel egy másik feltoluló, ugyancsak a '97-es kézilabda-világbajnoksággal kapcsolatos élményemet. Meg nem mondom, melyik meccsen – biztosan nem magyar érdekeltségűn, azon bizonyára nem lett volna szemem hasonló történések észlelésére – egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy japán és egy norvég kisgyerek kerülgeti egymást a legalsó nézőtéri kerengőn. Ahogyan a kicsik szokták: először nagyobb körökben, majd egyre közelebb egymáshoz, egy idő után már a szájuk is mozgott. Aztán egyszer csak a japán kisfiú a másik felé nyújtotta a szendvicsét, aki előbb felnézett a norvég zászló alatt üldögélő szülőkre, és amikor megkapta a jóváhagyó mosolyt, a saját szendvicsét újdonsült japán barátja kezébe nyomta. Ekkor már a lelátó nagy része figyelte a kapcsolat bimbózását, és hirtelen valami megmagyarázhatatlan melegség öntötte el az amúgy orkánszerűen légkondicionált csarnokot.

Tokió minden bizonnyal remek versenyeket és remélhetőleg szép magyar sikereket hoz. Csak az olyasfajta találkozásokra nem kerülhet sor, amelyek résztvevője akár az immár ifjú felnőttkorba lépett japán és norvég fiatalember is lehetett volna. Ám ahogyan mondani szokás: innen szép nyerni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!