Lehet más olvasat is? – N. Pál József publicisztikája

Soha rosszabb olimpiai szereplést – írta Horváth Zsolt barátom nekem a tokiói játékok befejezése utáni délután, s mi tagadás – bár most sem minden reményem teljesült –, egyet is értek vele. A 156 olimpiai pontnál – majd’ harminc éve! – Barcelonában akadt több, a húsz érmet az atlantai termés (1996) haladta meg eggyel legutóbb, s szélesebbé lett a sportági bázis is. (Az aranyakon négy, az érmeken kilenc, a pontszerző helyeken tizenkét sportág osztozott, a 173 versenyzőből 46 kapott érmet, 70 lett pontszerzés részese. Huszonhárom sportágban indult magyar, ennek több mint felében – tizenkettőben, mint írtam – legalább pontot ért el valaki tehát.)

Azt, hogy némelyik helyezés értéke „más” a léleknek (a kerékpáros Vas Kata Blanka negyedik helye nagy bravúr, ám a saját maga által is előbbre várt Kozák Danutáé a K–1 500 méteren például már nem annyira), ne firtassuk most, azt azonban muszáj megemlíteni, hogy magyaros olimpiai szemléletünknek hibádzik e takaros sorban valami. A hat aranyat „vékonynak” gondolhatják számosan, hisz a pekingi zökkenőt (három) kivéve legutóbb Montrealban, negyvenöt éve volt ennél is kevesebb (négy), 2000-től (Sydney, Athén, London, Rio) nyolchoz szokott a lelkünk és a szemünk minimum. Kettő hiányzik tehát, ezt a szívünk mélyén tagadni nem lehet, meg azt sem, hogy jár az agyunk, ki, kik hagyhatták ott e kettőt, akire, akikre számítottunk a tokiói láng föllobbanásakor is még. Tudom, sokan a pólósokra (noha csapatsportágban macerás biztosra menni), mások (vajon miért?) a sportlövőkre gondoltak aranyszállítóként talán, de hogy kire legtöbben – sportvezetőtől, kapitányon, újságírókon át a szurkolókig – aligha vitás.

A Nemzeti Sport június 24. számának első oldala van előttem, jó nagy betűkkel: cél a 30. magyar úszóarany (28 volt addig). Hosszú Katinka és Milák Kristóf mosolyog reánk. Egyértelmű: a hölgytől a 29. az ifjútól a 30. fényes úszómedált remélte mindenki szinte. Nem csoda ez persze, tudtuk, Milákot 200 pillangón megverni nem lehet, Hosszú meg három arannyal – közte az első napon rendezett 400 vegyes bődületes világcsúcsával – az előző olimpia sztárja volt. Biztosan nyerte meg e számot a 2017-es és a 2019-es világbajnokságon (együtt a 200 vegyessel!), formája az év tavaszától „alakulni” látszott, 2013 óta nem volt nagy verseny, midőn idejéből (4:34.76-tal lett első a májusi Eb-n) ne „szedett volna le” az utolsó másfél-két hónapban másodperceket, hihettük, ennek most is úgy kell lennie. Hitte, mondta az úszó s a kapitány is ezt, Verrasztó Zoltán meg 4:30 körüli időt tippelt. Aztán indult az előfutam, s 200-nál sejtettem, a célba érés után (4:36.01-gyel hetedikként lett Katinka döntős) meg láttam: nemhogy arany, érem sem lesz ebből ezen az olimpián. Nem lett, 400-on az 5., 200-on a 7., 200 háton a 20. hely „sikerült”.

Látta, sejtette-e e visszaesést – nem a helyezésekre, hanem első-, másod- s harmadsorban is a Hosszútól igen gyenge időeredményekre gondolok! – előre valaki, nem tudom, de hogy nyilvánosan senki sem hozta szóba, biztosak lehetünk. Én sem, nem is tettem volna semmi pénzért hangosan. Mert ki tudja, hátha, hisz az úszónő korábban mindig talpra állt.

Megvallom: amikor a 2017 végi, 2018 eleji válság után 2018 végére versenyzőnk „egyenesbe jött”, a tokiói egy-kettő aranyat reálisnak tartottam, le is írtam (Hess, pillangó!, 2019. április 27.), amit a kvangdzsui világbajnokság két vegyesgyőzelme igazolni látszott. Aztán történt, ami történt, Katinka magánélete 2019 májusától újra (ezúttal „jó irányba ”) fölbolydult, edzőjét – akiről addig csak jót mondott, s akivel sikert sikerre halmozott majd’ másfél esztendeig – méltatlan nyelvi fordulatok kíséretében küldte el novemberben, s kijelentette: egyedül is boldogul. Ám jött a pandémia, alaposan átrendezve szokásait. 2020 márciusától – a nyári „négy nemzet” viadalt kivéve – 2020 őszéig nem versenyezhetett.

Aki a tokiói teljesítményen mereng, ezt, a koronavírus által fölforgatott „rutint” emlegeti elsőként általában. Magam e fölfordulás – meg az évnyi „csúszás” – jelentős szerepét nem tagadom, ám legfőbb oknak nem vagyok hajlandó megnevezni igazán – de erről később talán.

Ami biztos: Hosszú 2020 őszén már versenyzett, Budapesten, „buborékban”, az ISL sorozatán egy hónapon át, ahol az általa gründolt, főnökölt csapat eléggé lemaradt. A bajnok közepesen kezdett, ígérte, a versenyzéssel egyre jobbak lesznek az idők, erre egyre gyengébbek lettek, noha Katinka rövid pályán – kiváló fordulói miatt – különösen jól szokott teljesíteni. E versenyt el is felejtettük mára tán, bár nem lehetett nem látni: beragadt a szekér. A decemberi országos bajnokságot ki is hagyta sztárunk. Edzőtáborokról jöttek hírek ezután, képek az Instán dögivel, s a március végi bajnokságon már nem lehetett nem elindulnia. 4:42-t úszott 400, 2:11 felett 200 vegyesen, pillangón tűrhetően ment, de például 200 gyorson 2:02-vel (legjobbja 1:55.41 2015-ből) negyedik lett csupán.

Ekkor írtam (Tempó délelőtt, 2021. április 7.): „Lehet, már nem a mindenáron való győzelem a legfontosabb az életében? Véleményemmel a májusi Eb-ig várnék inkább, de állítom: ha az olimpián 4:30-ig – vagy annak közelébe – ér, az összes kalappal le előtte, ha megelőzi valaki (valakik), akkor is!” Jött az Eb, arannyal (400 vegyes), ezüsttel (200 pillangó), bronzzal (200 vegyes) – itt kiderül: nem úgy van ám az, hogy Katinka a szoros versenyeket mindig megnyeri! –, akár reményt sugallónak is nevezhető idővel (a 4:34.76-os 400 vegyes), amin, ha a „szokásos” mértékben javítani tud, nem kell félteni őt. Ezt írtam (Munkából jövet, 2021. május 27.): „Ha 400-on 4:30-31-ig, 200-on 2:08-ig (kicsit alája) ér, tisztelet neki.” Nem ért oda, az Eb-n úszott időktől (a 200 vegyes előfutamát kivéve) is elmaradt.

Mi történt júniusban, nem tudom, hírlett, Katinka mindent kizárt, fegyelmezetten készül, ám a Mare Nostrum-versenyek időit látva – megint sok számot vállalt, közte a 200 mellet is egyszer, körülbelül úgy úszva, mint Kaczander Ágnes a müncheni olimpián – gyanakodni kezdtem: mi lesz ebből?
Aztán jött a hír: a két vegyes mellett 200 pillangón és 200 háton is nevezte magát. Nem írom le, mit gondoltam akkor, de ettől kezdve egy pillanatra sem bíztam a jó szereplésben. Minden korábbi írásomban imádkoztam szinte: az olimpián csak a két vegyest szabad vállalnia, a többi számnak – noha „joga van” indulni – semmi értelme nincs. A 200 pillangó és a 200 vegyes „ütközéséről” nemcsak tudott, Londontól (2012) főbe kólintó tapasztalata is lehetett, a 200 háton való önnevezését pedig minősíteni sem akarom. (Kvalifikációs idejét a kvangdzsui vébén, csúcsformában úszta még, s döntése miatt az idei Eb-n 2:09.72-vel – Hosszú ennek a közelében sem járt 2019 nyara óta, s 2:12.84-gyel esett ki Tokióban – döntőt úszó ifjú Szabó-Feltóthy Eszter az olimpiáról lemaradt.)

Tudom, ama sikerparancsos világképben, amivel Hosszú Katinka eggyé lett az idő során, az empatikus, morális szempontnak nincs helye. Ami jár neked, ne engedd el, a siker a fontos, az fölment minden alól. Biztosan így van ez? Vagy lehet a történetnek más olvasata is?

Félreértés ne essék: azt a mocskolódást, ami a háromszoros riói bajnokot éri most, csak megvetni lehet. Mert amit elért, soha senki sem veheti el tőle már, eredményei a magyar és az egyetemes sport nagyjai közé sorolják őt mindörökre. Ám van, amivel egyszer majd számot kell vetnie – az önképe előtt legalább. Mert nem a tőle gyarló olimpiai helyezésekkel van a baj, hanem annak a világképnek, életvezetési modellnek a legmélyebb rétegével, amiről sokan hiszik, állítják, sulykolják erőszakosan is, hogy csakis ez vezethet a világ tetejére föl. Mert a Hosszú-féle, reá álmodott – 2012 őszén kezdődött – narratívát, ami csábos „ajánlatként” könyvekben, címlapokon, filmen s csak az orrukig látó rajongók lelkében is készült, dagadt, azt úgy, mint eddig, továbbírni nem lehet, ahhoz hazudni kell immár – önmagunknak is!

Mi történt a tokiói medencében, minden szakember tudja, ha nem mondja hangosan, akkor is: Hosszú Katinka nem volt fölkészülve rendesen. Miért nem, ezt meg ő tudja pontosan, ám – mert embernek kell maradnunk – csak reá és legközelebbi szeretteire tartozik. Nekünk a riói 400 vegyesre kell emlékeznünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!