Tokió 2020: Ez egy életre szóló diadal – Kozák Danuta

– Hatszoros olimpiai bajnok!
– Szeretném megköszönni a férjemnek, a családomnak, hogy eljutottam idáig, a lányoknak, akikkel együtt szereztem az érmeket, Csipes Tamarának, Bodonyi Dórának, Kárász Annának, Szabó Gabriellának, Kovács Katalinnak – boldog vagyok. Az biztos, hogy ez egy életre szóló diadal: voltak benne nehéz pillanatok, hiszen az sosem könnyű, amikor úgy indulsz el edzésre, hogy a lányod sírva kérdezi, mikor lesz már vége ennek a hülye olimpiának. Te meg számolsz vissza, hogy már csak három már csak kettő, és egyre inkább azt érzed, legyünk már rajta túl. Volt benne sok szenvedés, rengeteg keserűség, de mégiscsak sikerült elérni idáig, és ennek nagyon örülök.

– Az előző napokban lelkileg mélyre került, hiszen sem az egyes, sem a páros nem úgy sikerült, ahogyan azt szerette volna. Azzal, hogy megvan a hatodik ötkarikás aranya, valamelyest zárójelbe kerültek ezek a történések?
– Nem töröltem az elmúlt napokat, de már tudom, mi hiányzott egyesben és párosban.

– És micsoda?
– A düh.

– A düh?!
– Igen, bár nevezhetjük akár fókuszáltságnak is – a másik két szám kapcsán. De az biztos, hogy a négyes döntőjének rajtjánál már egyértelműen düh volt bennem. És ez hiányzott belőlem egyesben és párosban is. A két nem jól sikerült szám után persze lenyomtam magam lelkileg jó mélyre, de ezúttal úgy álltam neki a finálénak, hogy egy életem, egy halálom.

– A padlóról egyedül állt fel, vagy segítették? Kellett beszélgetnie a történtekről valakivel, vagy magában rendezte mindezt?
– Az előző napok keserűségét eltettem egy dobozba, azt meg elrejtettem magamban jó mélyre azzal, hogy majd később foglalkozom vele. A lányok a rajt előtt megöleltek, biztattak, láttam a szemükben a tüzet, hogy mindenki akarja ez a győzelmet, így nem is foglalkozhattam a saját bajommal. De nem is akartam.

– De kell egyáltalán foglalkozni a későbbiekben azzal a dobozba zárt keserűséggel?
– Én úgy tettem el azt a dobozt, hogy kell, de most hogy kérdezi... Nem, nem kell.

– Négyen négyféle lelkiállapotban ültek közös hajóba – ez nem okozott semmiféle nehézséget?
– Nemcsak négyféle lelkiállapotunk volt, hanem négyféle történetünk. Mindegyik értékes történet, olyan, amelyiket idővel meg kell hallgatni. Szerintem az egyik legfontosabb momentum az volt, hogy mindannyian képesek voltunk szárnyalni – a történetünktől függetlenül. Ez az igazán értékes, ezért is nyertünk. Mert igazából mindegy is, ki honnan jött, mélyről, vagy még mélyebbről, fentről vagy éppen lentről, tényleg tök mindegy, mert van egy közös cél, és közös a pillanat is, amikor meg kell mutatnod, mit tudsz.

– Az eső sem ingatta meg a hitüket, az elszántságukat?
– Amikor elkezdett esni, és még a szél is fújt, belém hasított: nem hiszem el, hogy öt évig, valójában persze jóval hosszabb időn keresztül, azért güriztem, hogy aztán a döntőben kapjunk egy ilyen pályát... De hamar elhessegettem a gondolatot: teljesen mindegy, mi van, milyen az időjárás, beállunk a rajtgépbe, és megcsináljuk!

– A célban az egy másfajta öröm volt, mint mondjuk Rióban háromszor egymás után?
– Azt hiszem, ebben a tokiói kiáltásban összeadódott az a riói három.

– Mit visz magával haza Tokióból?
– Egy kis dorgálást.

– Tessék?
– Magamat dorgálom: hidd már el végre magadról, hogy jó vagy!

– Ezt komolyan mondja? Úgy, hogy immár a legeredményesebb magyar női olimpikon a hat aranyérmével?
– Igen. Én azért képes vagyok magam jó mélyre elásni... Ha mindig jobb és jobb akarsz lenni, még magadnál is, és mindig a hibát keresed, és azt mondogatod, hogy ez lehet még jobb és még jobb, ráadásul még maximalista is vagy, akkor amikor tényleg mész egy jót, akkor is azt keresed, hol a hiba. Sohasem tudsz örülni, egyszerűen nem tudsz elégedett lenni.

– Azért próbálja meg... Egyáltalán vannak még meghódítandó célok ezek után?
– Most például az, hogy megtaláljam az ágyamat... Beértünk a célba, győztünk, elég volt egy darabig – jó ideig nem szeretnék célokat teljesíteni.