Hosszú Katinka: Már tudom, ki vagyok

– Tíz éve volt annak, hogy megnyerte az első világbajnoki címét Rómában...
– ...és most, hogy ott versenyeztem néhány napja, nagyon sok emlék tört fel belőlem. Már magán a Hét domb viadalon is régen indultam, de ha minden évben ott lennék, akkor is csak arra a 2009-es világbajnokságra emlékeznék. Sosem felejtem el.

– Tulajdonképpen akkor robbant be a világ élmezőnyébe, és azzal a győzelemmel sokakat meglepett.
– Sokkoló volt! Nekem is. Úgy mentem arra a vébére, hogy már annak is örültem, hogy bejutottam a döntőbe négyszáz vegyesen, pedig előtte az akkori edzőm, Dave Salo megmondta, hogy nyerni fogok. Ám nem is voltam még előtte vébédöntőben! Az viszont igaz, hogy mire a római vébé utolsó napjához és a négyszáz vegyeshez érkeztünk, már szereztem két bronzot kétszáz vegyesen és kétszáz pillangón.

– Igaz, hogy a kétszáz pillangó középdöntője után Salo leszidta, amiért túl gyorsan úszott?
– Addigra már megvolt a vébébronzom kétszáz vegyesen, ami önmagában sokkolt. Emlékszem, édesanyámék is csak azt mondogatták, hogy vébéérmes vagy! Én meg tudtam, hogy a négyszáz vegyes sokkal jobban megy, hiszen a kétszázat csak akkor kezdtem el úszni úgy igazán, ráadásul az egyes pályán mentem a döntőben. Aztán jött a kétszáz pillangó, én pedig a középdöntőben Európa-rekordot úsztam, Dave meg is kérdezte: te minek úsztál ilyen gyorsan?! Ő egyébként általánosságban azt vallja, a középdöntő azért van, hogy világcsúcsot ússzál, a finálé meg azért, hogy megnyerd a versenyt. Az esetemben viszont akkor úgy gondolkodott, annyira esélytelennek tűnök a vetélytársak szemében, nehogy még a végén számoljanak velem – szóval megnyerhettem volna a kétszáz pillangót... De jó volt ez így, mert azt a döntőt elizgultam. Utána a négyszáz vegyest már nem.

„ENGEM SENKI SE SZÓLÍTSON ÚSZÓNAK!”

– Mi volt meg már akkor is a mostani Katinkából?
– A vagányság. Az, hogy álljunk fel a rajtkőre, és nézzük meg, ki mit tud! Enélkül nem is lehet világbajnokságot nyerni.

– Ezt Amerikában tanulta meg?
– Nem, ez a versenyszellem, a tűz mindig is bennem volt. A 2005-ös budapesti ifjúsági Európa-bajnokságon harmadik voltam nyolcszáz gyorson, második négyszázon és megnyertem a kétszázat úgy, hogy nem is gyorson úsztam! Azt előzetesen megbeszéltük Jakabos Zsuval, hogy én úszom a négyszáz vegyest, ő meg a kétszáz pillangót. Az igazi csapat volt, akartuk, hogy mindenki jól ússzon és a csapat egésze legyen jó.

– Ma is belemenne ilyen alkuba?
– Ha biztos lenne, hogy a másik megnyeri azt a számot, és én is az enyémet, azt mondanám: csináljuk!

– És mi hiányzott az akkori Katinkából, ami a mostaniban megvan?
– A fegyelmezettség, a tudatosság. Biztos, hogy mindenki mondta körülöttem, hogy sokat kell edzeni, de az például nem tudatosult bennem, hogy amit ma csinálok, az két év múlva egy olimpián mire lesz jó. Gyerek voltam még, tizenkilenc évesen is. Akkor például úgy gondoltam, a négyszáz vegyest az nyeri meg, aki jobban bírja a fájdalmat.

– Ennél nyilván bonyolultabb...
– Hát persze! De azt, hogy te tűzön-vízen átmész, és az van benned, hogy ezt meg akarod és meg fogod nyerni, pótolni nem lehet. A következő lépcsőfok, hogy még többet edzel, de másként, mert akkor képes vagy fejlődni. Itt is hiányzott a tudatosság, mert azt akkor még nem tudtam, hogy ha még többet dolgozom, nem fog ennyire fájni a négyszáz – vagy ugyanennyire fog fájni, de sokkal gyorsabban fogok úszni.

– Mindenki azt mondja, hogy a 2008-as olimpia előtti edzőtáborban Dél-Afrikában nem volt hajlandó úszószemüveget felvenni, hogy egyenletesen barnuljon le.
– Ó, ezt a történetet mindenki szereti. Egyébként igaz. Lázadás volt. Amikor a nagypapámmal készültem, és országos csúcsokat úsztam a korosztályomban, megvolt a célom, mégpedig hogy tizenöt évesen olimpiai bajnok leszek. Tizenhét-tizennyolc évesen úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, hiszen nem jöttek úgy az eredmények, ahogy szerettem volna, ezért azt éreztem, nem az vagyok, aki lenni szeretnék. Ráadásul tini is voltam – így lázadtam vagy védtem magam a kudarctól: közöltem mindenkivel, hogy engem senki se szólítson úszónak! Én nem vagyok úszó, az úszás a hobbim, csak az, amit csinálok, de nem én magam.

– Meg sem próbálták fegyelmezni? Egyáltalán, szólt valaki emiatt?
– Az most is látszik rajtam, hogy elég makacs vagyok, úgyhogy mondtam én magamtól, hogy küldjenek haza az edzőtáborból, vagy el se vigyenek! – csak hát voltam olyan jó úszó, hogy válogatott voltam... Nemigen tudtak velem mit kezdeni. Szoktam mondogatni a szüleimnek, hogy csak ne olyan gyerekem legyen, amilyen én voltam.

– Pedig van rá esély.
– Igen, meg arra is, hogy háromszor makacsabb lesz, mint én.

– Szokott azon gondolkozni, milyen anya lesz?
– Ma már azért eszembe jut.

– Korábban azt mondta, három gyereket szeretne.
– Lehet, hogy többet.

– Hozzátette azt is, hogy a két fiú és egy lány lenne az ideális.
– Én nagyon élveztem, hogy úgy növök fel, hogy van egy bátyám és egy öcsém. Minimum két gyereket szeretnék – egyet biztosan nem.

– Baján született, ott cseperedett fel, és tavaly, a szakmai és magánéleti válsága kellős közepén azt ígérte, visszatér a régi bajai lány. Mit jelent önnek a város?
– Mostanában ezen is sokat gondolkozom. Az, hogy honnan jöttél, milyen vagy, milyen az értékrended, kitörölhetetlen. Azt, hogy vidéki lány vagyok, sosem fogom, nem is akarom, de nem is tudnám elfelejteni. A vidéki lány nekem azt jelenti, hogy van egy erős értékrendem, amelyhez próbálom tartani magam – nem gondolom túl a dolgokat, hanem egyszerűen, józan ésszel gondolkozom: ez van, ezt kell csinálni! Így az életben bármit el lehet érni. Az úszás kapcsán is beszélgethetünk mi sok mindenről, a technikáról, erről-arról – de minek? A lényeg, hogy gyorsan kell úszni, és meg kell verni a többieket.

„NEM IS AZ AZ EMBER VAGYOK MÁR”

– Megnyugvást ad Baja?
– Két napnál többet azért nem szoktam ott lenni.

– Azért, mert pörgősebb életet él
– Igen. Jó ott lenni, már csak azért is, mert ott él a családom, ám Budapest az a város, amelyet imádok! Idő kellett, míg megszoktam a fővárost, hiszen korábban nem éltem itt. Amikor 2012-ben hazaköltöztünk, sokan kérdezgették, milyen itthon. Eleinte nem is igen tudtam erre mit felelni, mert rendben van, hogy itthon élek, de mégsem otthon. Ma viszont már teljesen otthon érzem magam Budapesten. Gyönyörű, és ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni mi, akik itt élünk. A vizes világbajnokság és a világkupaversenyek rádöbbentettek erre, hiszen az úszók mind rácsodálkoztak arra, milyen gyönyörű is Magyarország fővárosa.

– Tíz éve nyerte az első vébéaranyát – ennek az évtizednek mi volt a legnagyobb pofonja?
– Voltak benne kisebb és nagyobb pofonok is. A legrosszabb és legnehezebb, ha olyan pofont kapsz, amelyről nem tudod, mit is kellene belőle tanulnod. Ha olyan pofon ér, amelynek kapcsán tudod, mit rontottál el, az nagyon jó: fáj és emlékeztet arra, hogy mit csinálj újra vagy mit csinálj másként. Ha viszont azt érzed, te mindent jól csináltál, és mégis kapsz egy maflást, na, abból nehéz felállni... És azért nem könnyű az ilyenen túllépni, mert folyamatosan kattog az agyad, leginkább azon, hogy ez most miért is történt?

– Pofonok ide vagy oda, az elmúlt tíz évben igazi klasszissá vált. Az tudatosul önben, hogy világszerte ismerik?
– Nem. Ha a Katinka-jelenségről vagy éppen az Iron Ladyről beszélünk, azt képes vagyok reálisan, majdhogynem kívülről nézni. De például az sem tudatosul bennem sokszor, hogy olimpiai bajnok vagyok. Kicsit szürreális az egész.

– Van kedvenc világbajnoki aranyérme?
– A kétszáz vegyes Kazanyból. Biztosan furán hangzik, de nekem az a győzelem adta meg az érzést, hogy na, itt vagyok.

– Nyilván hozzájárult ehhez a világcsúcs is... – korábban sokszor mondta, nem az aranyak a fontosak, hanem a világrekord.
– Mert onnantól nincs kérdés. Nem az van, hogy megnyertél valamit, hanem hogy te vagy a legjobb. Pont.

– Mindebből következik, hogy az elmúlt évtizednek két nagy csúcspontja volt?
– Pontosan. A kazanyi kétszáz vegyes és a riói négyszáz vegyes.

– A világrekordok miatt?
– Csakis azok miatt.

– És manapság mi hajtja? Hogy címet védjen Tokióban? Hogy ha nyer egy aranyat, utoléri Darnyi Tamást, ha pedig kettőt, akkor Egerszegi Krisztinát?
– Semmi ilyen nincs bennem. Ráadásul én már nem ugyanaz az úszó vagyok most, mint aki Rio előtt voltam. Az élsportolók életében nagyon fontos egy olimpia, de én már négyen indultam, és minden alkalommal más voltam. Más leszek az ötödiken is.

– Az ötödiken... Atyaég!
– Szerintem is elég durván hangzik.

– Rio előtthöz képest miben más most?
– Nem is az az ember vagyok már... – a korom miatt sem. Valószínűleg bennem van ez a nyugtalanság, de én próbálok minél gyorsabban minél több mindent megtapasztalni: jót, rosszat, sikert, kudarcot, hogy itt voltam, ott voltam, ezt csináltam, azt csináltam. Mindez kell ahhoz, hogy érjek, fejlődjek. Emlékszem, Baján volt, hogy elpirultam egy nagyobb családi ebéden, ha valaki hozzám szólt, annyira szégyellős voltam, ma pedig már motivációs előadásokat tartok! Sokszor szándékoson lavírozom magam kellemetlen helyzetbe azért, hogy tanuljak. Ha kényelmes vagy, sosem fejlődsz. Ezért is lesz más a tokiói Katinka – érettebb, tapasztaltabb vagyok.

– Kívülről látunk ebből valamit?
– Nem tudom. Belül vagyok teljesen más. Kívülről tök egyszerűnek és könnyűnek tűnik az elmúlt egy évem is, hiszen volt egy üresjárat, magánéleti és szakmai válság, edzőváltás, most meg itt vagyok, és megint nyerek. Ennyi. És közben minden más. Másként megyek oda egy versenyszám rajtjához, más a technikám, másként kerülök a zónába, másra gondolok úszás közben. Igen, azon a szinten vagyok vagy még magasabban, mint voltam korábban, csakhogy teljesen más utat jártam be, mint azt megelőzően. És kétségkívül gyorsabban, mint amire én magam is számítottam. Valószínűleg azért is, mert 2012 és 2016 között sok mindent megtapasztaltam és átéltem.

– Azt azért szögezzük le, hogy tavaly hatalmas hegyet mászott meg.
– De még mekkorát...!

– És néhányszor vissza is csúszott az emelkedőn.
– Bizony így volt... De ez nem baj, és az sem baj, ha ez kívülről nem látszott. Kemény menet volt. Ha visszagondolok arra, hol voltam szeptemberben, és hol vagyok ma...

– Több lett.
– Sokkal. És erősebb is.

– Május elején pedig harmincéves lett. Megviselte?
– Egyáltalán nem. Most érzem magam a legjobban, már tudom, ki vagyok. Eddig ez nem így volt, huszonévesen azt sem tudja az ember, kicsoda, mit képvisel, rángatnak ide-oda mások, ezt mondd, azt csináld... Ma már ez nem így van. Már tudom, ki vagyok, mit szeretnék és hogyan.

– Ez nagy ugrás.
– Most kezdtem el tisztelni és szeretni magam. Ez sem biztos, hogy látszott kívülről: én korábban nem feltétlenül voltam ám jóban magammal – semmiképpen sem voltam úgy, ahogyan most.

„ANNYI HÜLYESÉGET CSINÁLTAM...!”

– Közeleg a világbajnokság, edzője, Petrov Árpád azt nyilatkozta, hogy egyértelműen a kétszáz és négyszáz vegyesre koncentrálnak. Úgy fogalmazott: Hosszú Katinkának Hosszú Katinkát kell legyőznie.
– Ez egyértelmű, és mindig is így volt.

– Ennyi tapasztalattal és sikerrel a háta mögött izgul még egy világverseny előtt?
– Elizgulni a versenyt már biztosan nem fogom. De pont jó, hogy jön a világbajnokság, mert nem kell tuningolnom magam ahhoz, hogy teljesítsek. Amikor ilyen sokat versenyeztél már korábban, nehéz és fárasztó bemenni abba a bizonyos zónába – de élet-halál kérdése. Muszáj, mert különben nem tudok teljesíteni. Év közben vagy a kisebb versenyeken ezt nehéz elérni – ezért jó a vébé, mert ott van az emberben egy egészséges drukk, ami segít.

– Vagyis például az 2009-es, római 2:08.28 kétszáz vegyesen majdhogynem zónán kívüli eredmény?
– Ó, az csak bemelegítés volt...

– Az elmúlt tíz év kapcsán bánt meg valamit úgy igazán?
– Hosszan sorolhatnám, rengeteg ilyen van – annyi hülyeséget csináltam! A mostani fejemmel sok mindent másként csinálnék, és nyilván akkor a pályafutásom is másként alakult volna. Viszont az már a múlt, nem is lehet rajta változtatni, de nem is kell. Ezek a hülyeségek, rossz döntések, hibás lépések mind kellettek ahhoz, hogy most az legyek, aki.