Úszás: Menő, hogy az éremtábla 3. helyén végeztünk! – Hosszú

– Két hete ért véget a kvangdzsui világbajnokság, azóta már túl van két világkupa-viadalon is: leülepedett már a vébé? Egyáltalán, milyen érzései, gondolatai vannak a két aranyérem és a nyolc nap kapcsán?
– Leginkább az, hogy megint annyi minden történt nyolc nap alatt, hogy az elképesztő – hihetetlenül sokat tanultam ismét. Mindig azt hiszed, hogy nincs tovább, megtapasztaltál már mindent, aztán jön valami új, valami váratlan, valami ismeretlen.

– Ez lett volna a kétszáz hát?
– A kétszáz vegyes sem volt olyan jó a vébé elején – a négyszáz már igen, az már én voltam, addigra raktam össze mindent.

„TUDTAM VOLNA VILÁGCSÚCSOT ÚSZNI”

– A kétszáz vegyes nem volt jó?! A három 2:07-es idő...?
– Csakhogy egyáltalán nem tudtam abból a három úszásból kihozni a maximumot, volt még benne jócskán. Bosszantó, hogy végigdolgozol egy évet, aztán amikor kiszállsz a vízből, először azt érzed, hát... Tudom, hogy tudok ennél jobbat. Oké, első lettem, de tudtam volna világcsúcsot úszni – ebből tanultam.

– Mit?
– Korábban gyakran előfordult, hogy dühből, dacból úsztam, tudja, amikor az ember azt érzi, hogy mindenki ellene van – és legyünk őszinték, régen kívülről is látszott ez, mert Shane-nel ilyen volt a szituáció. Viszont most minden másként van: olyan emberek írtak nekem a vébé előtt és alatt, akikkel rég nem beszéltem, mindenki nekem szurkolt. És ez furcsa volt. Szokatlan érzés volt így odaállni a rajthoz, hiszen nem arról volt szó, hogy majd én most megmutatom, éppen ellenkezőleg! Nekem ahhoz a feladathoz kellett felnőnöm, hogy mindenki szeret, sokan felnéznek rám, és tőlem várja mindenki, hogy mutassak irányt, hogy nyerjek. Ez teljesen más érzelmi állapot volt, az utolsó két napra raktam össze mindent, de az elején furcsa volt – úgy odaállni a kétszáz vegyesre, hogy meg fogom nyerni, és emellett érezni azt, hogy az emberek velem vannak, s nem méregből versenyzek, na, ez szokatlan volt. Szerintem ezért sem tudtam a maximumot nyújtani.

– Azért mégiscsak jobb ez a szituáció, jobb érzés.
– Hosszú távon mindenképpen, csakhogy nekem meg kellett élnem ezt a szituációt is, és a világbajnokság végére, a négyszáz vegyesre már át tudtam fordítani az előnyömre. Meg aztán tudatosítottam magamban, hogy nem ez a verseny dönti el, ki is vagyok, számomra nem élet-halál kérdése még akkor sem, ha történetesen világbajnokságnak hívják. Először ez utóbbit is rosszul éltem meg, aztán rájöttem, hogy ez is előnyt jelent nekem! Továbbra is élvezem a versenyzést, nem tartok attól, hogy nem jön ki a lépés, mert tudom, mennyi munkám van ebben az egészben, ráadásul a korábbi eredményeimet nem veszi el senki. Világbajnokságon még nem versenyeztem ilyen érzésekkel, jó, hogy ezt is megtapasztalhattam.

– Egy évvel a tokiói olimpia előtt.
– És milyen jó, hogy az olimpia előtt volt egy világbajnokság, mert kiderült, hogy ilyen nagy versenyt is képes vagyok lazán végigcsinálni. Nem muszáj nekem begörcsölnöm.

– Kétszáz háton begörcsölt?
– Ott az volt bennem, mint korábban, hogy csinálnom kell, aztán még saját magamtól is megkérdeztem, minek úsztam le az egészet, ha tudtam, éreztem, hogy nem kellene.

– Ebben nem a nyolcadik hely, hanem az volt a riasztó, hogy a négyszáz vegyes előtti este történt. Nem ijedt meg?
– De, egy kicsit. Viszont ezek az extrém szituációk is arra kényszerítenek, hogy gyorsan tanuljak, fontos, hogy minél gyorsabban szembenézzek a problémával.

– Csak előtte még...
– ...igen, előtte még egy ideig iszonyatosan mérges vagyok magamra. Másnak elnézem, ha hibázik, magamat viszont képes vagyok kegyetlenül gyötörni ilyenkor.

– Mást nem?
– Legtöbbször Bihari Zoli gyúró kapja meg... De ő ezt már tudja, ahogyan azt is, hogy ilyenkor minden baj. Ezért aztán igyekszem minél hamarabb elvonulni levezetni, és tudatosan úgy állok hozzá, hogy amíg a vízben tempózom, a történteket el is intézzem magamban. Mire kiszállok a medencéből, már levonom a tanulságokat, és tudom, mi a következő lépés.

„AZ EGYENSÚLYT KELLETT MEGTALÁLNOM”

– És Kvangdzsuban esetleg már azt is tudta, hogy oda kellett volna állnia az újságírók elé a kétszáz hát után? Nem jellemző önre, hogy a nap végén nem nyilatkozik, ön, aki tényleg igazi profi minden téren, érezhette, hogy ez a lépése nem feltétlenül volt szerencsés.
– Nem szeretnék magyarázkodni, de én mindig is úgy gondoltam, hogy szívesebben válaszolok az eredményeimmel, ezúttal is úgy voltam vele, hogy majd a másnapi négyszáz vegyes végeredménye kellő válasz lesz. Meg aztán... Akkor így könnyebb volt nekem, ráadásul ahogy kiszálltam a kétszáz hát után a medencéből, már csakis a négyszáz vegyes volt a fontos.

– Az volt Je Si-vennek is. A kínai olimpiai bajnok szépen lopakodik – kell rá figyelni?
– Őszintén? Nagyon! Viszont nekem hihetetlenül tetszik ez a helyzet: tudom, hogy zárkózik, ráadásul az a sejtésem, hogy nem igazán a négyszáz vegyesre, sokkal inkább a kétszáz mellre készült, és szerintem úgy ment haza a vébéről, hogy „Jé, nem is készültem, és két másodpercre vagyok Hosszútól!” Ez nekem hatalmas motiváció! Mostantól ott lesz a fejemben, hogy vajon Je Si-ven most mit csinál?

– A japán Ohasi Jui kapcsán nem ugyanez a helyzet?
– Nála mentálisan sokkal erősebb vagyok, ráadásul neki hazai pályán kell bizonyítania az olimpián, és már most hatalmas a nyomás rajta, amelyet láthatóan nehezen kezel. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem kell rá odafigyelni. De Je Si-venre jobban kell. Milyen érdekes, hogy amikor visszatalálok a régi önmagamhoz, megint jön a kínai lány is...

– Tényleg kezd minden olyan lenni, mint régen, és mégis: minden más.
– Ha ezt kivetítem a magyar csapatra, akkor még inkább. Mert most tényleg csapat vagyunk – milyen menő, hogy az éremtábla harmadik helyén végeztünk, ráadásul a nyílt vízi úszást is ideszámítva négyen nyertünk aranyat. Minden korábbinál többet jelent számomra, hogy ebben nekem is volt részem. És nem az a fontos, hogy nyolc-, majd kilencszeres világbajnok lettem Kvangdzsuban, csudákat! A magyar csapat a fontos. Én ugyanezt már átéltem Amerikában, s amikor hazatértem, még vitt a lendület valameddig, csak aztán sok csalódás is ért. De most kezd minden olyan lenni, mint korábban.

– Abban a hét évben azért nem volt ilyen, mert Shane Tusup volt az edzője és a férje?
– Nem akarom ezt teljes mértékben Shane-re tolni, mert tényleg sokat csalódtam abban az időszakban: mindenkinek jót akartunk, amiből aztán az lett, hogy a nap végén azt éreztem, nekem alig maradt valami, mert mindenki el akart venni valamit tőlünk.

– Milyen a mostani magyar csapat tagjának lenni?
– Nagyon élvezem! De ezen a téren is akadtak buktatók, hiszen oké, hogy egy csapat vagyunk, oké, hogy szurkolunk egymásnak, hogy elhülyéskedünk, de muszáj magunkra is koncentrálnunk – egy idő után rá kellett jönnöm, hogy muszáj leválnom a csapatról és a feladatomra figyelni. Az egyensúlyt kellett megtalálnom.

– Azt mondta, menő, hogy ott voltunk az éremtábla harmadik helyén – azért az is elég menő, hogy immár kilencszeres világbajnok.
– Amúgy tényleg az. Csakhogy ezzel nem szabad foglalkoznom, ráadásul azokról a rekordokról, hogy negyedik alkalommal nyertem ugyanabban a két számban, meg az első női úszó vagyok, aki öt világbajnoki címet szerzett egy távon, szóval ezekről nem is tudtam. Majd foglalkozom vele, amikor visszavonulok – amíg benne vagyok a körforgásban, még véletlenül sem szabad hátradőlni.

„SOKÁIG MARADOK MÉG”

– E tekintetben fiatal világbajnok társát, Milák Kristófot is taníthatja.
– Kristóffal sokban hasonlítunk. Sokat is beszélgetünk. Az például, hogy a világcsúcsa kapcsán megemlített engem mint példaképet, nekem sokkal többet jelent, mint hogy kilencszeres világbajnok vagyok. De Kristófnak most valóban nem lesz könnyű: gyorsan kell tanulnia és alkalmazkodnia ehhez a helyzethez. Még nekem is nehéz feldolgoznom, mekkora világcsúcsot úszott, akkor neki milyen lehet...? A legnagyobb úszó legnagyobb világrekordját írta felül, ráadásul nem is kevéssel – szédületes!

– Ahogyan az is az, hogy percnyi pihenőt sem engedélyezett magának, hiszen Kvangdzsuból egyből Tokióba repült, s azóta már a kínai világkupaversenyen is túl van.
– Nincs sok idő az olimpiáig. Mindössze egy év. Muszáj edzenem.

– Kevés ez az egy év?
– Hát, nem sok, de ne aggódjon, elég lesz!

– Említette már, hogy kacérkodik a párizsi olimpiával is – egyelőre csak Tokióig lát előre?
– Igen. De az biztos, hogy sokáig maradok még az uszodák világában.