Játékos uralom – Malonyai Péter publicisztikája

Érthetően magában bízik a legjobban Hosszú Katinka, így a beidegződéseket (edző nélkül nem megy!) leszámítva nincs abban semmi különleges, hogy önmaga trénere lesz. Mint közölte, az edzésterveit már régóta maga írja, elegendő tapasztalata van ahhoz, hogy tudja, milyen felkészülésre van szüksége, az eredményeit (háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és tizennégyszeres Európa-bajnok) csak csodálni lehet. Ráadásul már most kimondja azt, amit a trénerek csak kudarc esetén tesznek: vállalja a felelősséget azért, hogy egyedül készül.

Azaz, dehogy egyedül, hozzáértő stáb segíti, ám ő az edző, ő a főnök.

Hiszek neki, hiszek benne, jó, hogy a sikerei és a jövő évi olimpia reményei miatt még az sem vitatja az igazát, aki megtehetné. Sós Csaba szövetségi kapitány rögzíti, hogy általában helyes döntéseket hoz, Wladár Sándor szövetségi elnök pedig leszögezi, hogy így is, úgy is megkap minden támogatást.

A szakmai oldalt hozzáértés híján hanyagolnám, bizalmam oka hétköznapibb. Hosszú Katinka Baján, tehát kisvárosban (csaknem 35 ezer lakos) nőtt fel, ami különleges helyzet, onnan indulva lett úgymond világpolgár. Érettségi után a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetem (USC) hallgatójaként folytatta, nem kis ugrás. Megszerezte a diplomát, miközben az úszásban is bizonyított. Eljött Dave Salótól, szakított Shane Tusuppal – nagy váltások ezek, közülük gyakran egy is sok a hétköznapokban, ám ő megerősödve jött ki mindegyikből.

Megjegyzem, volt már példa arra, hogy magyar úszó egyedül készült az olimpiára: Moszkva (1980) előtt Verrasztó Zoltán otthagyta Széchy Tamást, világ- és Európa-bajnokként, rutinos versenyzőként. Majd az olimpián Wladár Sándor mögött ezüstérmes lett 200 háton, s harmadik 400 vegyesen. „Nagyon megszorított” – emlékezett Wladár, így igaz, nem egész fél másodperc volt közöttük.

„A jó edző hagyja, hogy tanítványa új utakra lépjen” – ezt már Turi György mondta annak kapcsán, hogy 2015-ben elváltak útjaik Cseh Lászlóval, aki ugyan nem maradt szakember nélkül, de a válásban benne volt, hogy önállóbb versenyzői létre vágyott. „Ha velem marad, talán már nem is úszna” – magyarázta később az edző, önkritikusan hozzátéve, hogy megtanulta a leckét.

Dicséretes alapállás, nem feltétlenül általános az úszásban, ahol többnyire gyerekként kezd el dolgozni a tanítvány a mesterével, és ezen a felálláson később, az évek múltával nehéz változtatni, ha lehet egyáltalán. Mielőtt továbbmennék, gyorsan megemlítem, hogy Petrov Árpád is elegánsan reagált Hosszú Katinka döntésére, a lehetőséget megköszönve arról beszélt, hogy rengeteget tanult a közös munka során. Úriember, vagy inkább felnőtt, akárcsak Hosszú Katinka.

Régóta vallom, hogy van az a szint, amikor a sportoló pontosan tudja, mire van szüksége. Nem edzőre, hanem alapvetően tanácsadóra. Munkatársra parancsnok helyett. Olvasgatva a témában, ahány írás, annyi a határozott vélemény, hogy tréner nélkül elképzelhetetlen a siker. Azt talán mondanom sem kell, hogy valamennyi írást edző jegyzi, miközben visszatérően a versenyző viszi vásárra a bőrét, s nem ritka, hogy a tehetsége utcahosszal megelőzi edzője kvalitásait.

Ami a talentumot illeti, annak idején a magyar vízipóló montreali aranycsapatát magasztalva, a játékosok zsenijét bizonygatva, tiszteletben tartva Gyarmati Dezső hatalmas hozzáértését azt mondogattam, hogy ha én vagyok a kapitány, akkor is nyer a csapat. Egy ideig. Elmondtam volna, hogy nem értek hozzá, kérem a segítségüket, meggyőződésem, hogy nem lett volna baj, annyira tudtak. Egy ideig – ismétlem –, mert azért a legnagyobb klasszisok sem lehetnek annyira jótékonyak, hogy hosszú távon tűrjék a hozzá nem értést. Vagy azt – maradok a földön –, hogy én is magas jutalmat kapjak, a felkészültségemet jócskán meghaladó elismerésben részesüljek.

Még egyszer megkövetem Gyarmati Dezső örök emlékét, de nem tudtam kihagyni a példát.

Csapatjátékokban nehezebb a helyzet, ha – mondjuk, a futballisták – nem fogadják el az edzőjüket. Játékosuralomnak hívják az ilyesmit, aminek eleve van némi (némi?) negatív felhangja, pedig ha belegondolunk, Hosszú Katinka esetében is erről van szó. Alapvetően bizalomvesztésről, csak hát csapatok esetében látványosabb a helyzet. Az viszont megfigyelhető, hogy rendre a sportolók győznek.

Sokszor emlegettem már az MTK futballistáinak 1971-es sztrájkját (elhíresülten: kilencek lázadása), amelyet szigorúan, még a „szocialista erkölcsöt” is belekeverve lesöpört az asztalról a futballhatalom. Nem fogadta el, hogy a fiúk kikérték maguknak Palicskó Tibor edző módszereit. Mindenkit eltiltottak, kit hosszabb, kit rövidebb időre, aztán amikor a csapatnál elérhető közelségbe került a másodosztály (a Hungária körúton akkor még elképzelhetetlen volt a jövünk-megyünk), szépen, fokozatosan bocsánatot nyertek a „szocialista erkölcs” megsértői, Palicskó pedig úgy távozott, hogy meg sem várta a bajnokság végét. Lejárt a szerződése, ám megvárhatta volna, amíg az Eb-selejtező meccsei miatt meghosszabbított idény véget ér. A történet hősei pedig az igazukért kiálló játékosok lettek, és maradtak.

De akadnak példák napjainkhoz közeledve is. José Antonio Camachónak is azért kellett távoznia a Real Madridtól idő előtt 2004-ben, hat mérkőzés után, mert a labdarúgók nem kértek a stílusából, a tekintélyelvű módszereiből. „Aki ököllel csap az asztalra, az vagy az asztalt fogja összetörni, vagy az öklét” – kommentált látványosan a csapat világklasszisa, Roberto Carlos.

A leicesteri De Monfort Egyetem munkatársa, Neil Carter tanulmányt írt az angol viszonyokról, a lényeg: a pénz. Mi más? Azt mondja, a hatvanas évek végéig nem volt semmi gond, a bérplafon kordában tartotta az indulatokat. Egy ideig, mert a játékos-szakszervezet joggal kérte ki magának, hogy heti 20 font legyen a maximum. Nem nyújtom, a plafont eltörölték, a játékosoknak menedzserük lett, érdekérvényesítésük erősödött. Megte(he)tték, hogy teljesítményükkel befolyásolják a klubvezetőséget, röviden: nincs eredmény, megy az edző. Ők maradnak.

Mr. Carter figyelme Magyarországra nem terjedt ki, pedig nálunk is akad példa úgymond az „érdekérvényesítésre”. Diósgyőrben például általános a vélemény, hogy Bódog Tamásnak a futballisták „mondtak fel” tavaly. Állítólag elegük volt abból, hogy sokat kellett futniuk... Bódogot érdemes idézni, szerintem jellemző, amit mond: „Ha visszagondolok arra, hogy milyen zenéket hallgattak a játékosok az öltözőben a meccs előtt, akkor komolyan mondom, nekem is olyan érzésem volt, hogy romantikus társkereső klubban vagyok. Lehet, hogy emiatt aludtak be.”

A légkör tényleg nem sugallja, hogy rajongtak volna a munkáért a focisták, azonban sok lúd disznót győz. Arról nem beszélve, hogy a klubvezérek nem éppen a türelmükről híresek, ha nincs siker, lépnek, már csak azért is, hogy ne érje szó a ház elejét, lássa mindenki, ők résen vannak, teszik a dolgukat. Jobb esetben körültekintően. Van olyan egyesület, amelynél az elnök és a tulajdonos magához kérette az öltöző hangadóit, kikérdezte őket a sokat szidott edzőről, aztán másnap reggel útilaput kötöttek a talpára.

A legfrissebb hír – és ez már újra az elit –, hogy Lionel Messinek elege lett Ernesto Valverdéből Barcelonában. Ha tényleg így van, nincs kétségem, mi lesz a történet vége, s azon sem csodálkozom majd, ha valóban a korábbi játékostárs, Xavi lesz majd a kispad ura. Pontosabban szolgája, az öltözői erőviszonyoknak megfelelően.

Ennyit a – soha nem ok nélküli – játékosuralomról, a sportolói érdekérvényesítésről. Hosszú Katinkának egyszerűbb, hiszen egyedül van (döntés), s nehezebb, mert egyedül van (felelősség). Ne feledjük azonban, hogy olyan egyéniségről beszélünk, aki az elmúlt két esztendőben az első tízben volt az év legbefolyásosabb magyar nőinek rangsorában.

Kézcsókom, Katinka!