Úszás: Hosszú Katinka arra is válaszolt, lenne-e politikus

A világszerte csodált Iron Lady brand kialakulásának gyökereit Hosszú Katinka az utánpótláskori, testet-lelket próbára tevő edzésekben látja.

„Amikor válogatott lettem, nagyon kemény edzőtáborokba csöppentem bele, kicsit olyan volt, mint a katonai kiképzőtábor. Ha jól emlékszem, a leghosszabb etapom tizennégy kilométeres volt” – idézte fel a szintidők lázában zajló, nem éppen lelkesítő fiatalkori edzéseket Hosszú Katinka, aki a Facebookon maga is megosztotta a beszélgetést.

S hogy tinédzserként hitt-e abban, hogy ezt a „robotot” képes lesz végigcsinálni az olimpiai bajnoki címig?

„Akkoriban megutáltam az úszást, mert kezdtem azt hinni, hogy ezekből a kőkemény edzésekből áll az egész. Ráadásul folyvást azt kellett hallgatnunk, hogy milyen rosszak, milyen lusták vagyunk, én még azt is megkaptam, hogy kövér vagyok – hangzott az őszinte válasz. – Amíg a nagyapám (Bakos László – A szerk.) volt az edzőm, imádtam úszni. Edzőnek is nagyszerű volt, mentornak is, megtanított keményen dolgozni úgy, hogy közben élvezzem is az úszást. Próbált arra nevelni, hogy versenyzés közben ne érezzem a nyomást. Mindig biztatott, hogy tehetséges vagyok, nagy munkabírású, és hogy tartsak ki, mert akkor sikerülni fog, olimpiai bajnok lehetek.”

A második olimpia, Peking sem hozta meg a várva várt sikert: a 19 éves Katinka 12. lett 400 vegyesen.

„Utólag azt mondom, nem volt az olyan rossz eredmény, de mindenki más azzal jött, hogy ez katasztrófa, talán jobb lenne, ha abbahagynám az úszást, tizennyolc évesen már olimpiai bajnoknak kellene lennem. Nagyon megutáltam a közeget” – emlékezett vissza 2008-ra Hosszú, aki menekülési lehetőséget látott az adódó amerikai ösztöndíjban.

A lazább tengerentúli közegben azzal szembesült, hogy az edzéseket élvezni is lehet. „Egy évig tartott, hogy újra megszeressem az úszást, és 2009-ben világbajnok is lettem. Számomra előnyös volt a hangsúlyt a mennyiség helyett a minőségre helyező ottani gyakorlat.”

Nagy élmény volt, hogy maga választhatta meg a versenyszámait, a versenyeit, ám hiába érezte jól magát, az újabb világbajnoki aranyak elmaradtak. Ma már tudja, miért.

„Kicsit átestem a ló túloldalára azzal, hogy minden nagyon happy, nyáron elég egy nap egyszer edzeni. A következő világbajnokságon kétszáz vegyesen csak hatodik lettem, négyszázon döntőbe sem jutottam… Nagyot csalódtam magamban, és akkoriban tudatosult bennem, hogy mégsem lehet meglenni teljes összpontosítással letudott kemény edzések nélkül.”

Jött 2012, a londoni olimpia – és a negyedik hely 400 vegyesen…

„Ez számomra letaglózó élmény volt. Korábbi világbajnokként érkeztem, győzelmi esélyekkel, sok mindenen változtattam, és mégsem sikerült” – mondta Hosszú, aki utólag a túl sok edzésben, az edzések melletti egyéb egyetemi elfoglaltságok feltorlódásában látja az érem elmaradásának okát, no meg abban, hogy túlságosan az aranyérem bűvöletében élt.

„Huszonhárom éves voltam, nyertem világbajnokságot és Európa-bajnokságot, úgy éreztem, eljött az én időm, most nekem kell csillognom, meg kell lennie az aranynak. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem nyerhetek, aztán az utolsó pillanatban mégis elkezdtem rettegni: mi van, ha mégsem sikerül?” – idézte fel a londoni napokat, legnagyobb hibájának utólag azt vélvén, hogy a pozitív gondolkodásra biztató szakértői tanácsot magában úgy fordította le: kizárólag a győzelemre szabad összpontosítania.

Hónapokig tartott a Londonban történtek megemésztése és az új haditerv kidolgozása: több időt fordítani a regenerációra, gondosabban összeállítani az étrendet, célzottabban erősíteni, saját kézbe venni az időbeosztást, a versenynaptár kialakítását.

„Onnantól minden a saját szükségleteim szerint zajlott, azok köré terveztük az életünket” – mondta Hosszú, megemlítve, hogy Shane Tusup személyében olyan partnere volt, aki mindenben támogatta. Az olimpiai aranyálom elengedésében is…

„Úgy döntöttem, hogy többé nem az olimpiai aranyért úszok, megpróbálom a saját utamat járni, élvezni fogom a versenyzést, sokat fogok versenyezni. Elképesztő, hogy az oly sokáig görcsösen kergetett aranyálom elengedése volt az, ami végül meghozta számomra a három olimpiai aranyérmet. London után úgy voltam vele, hogy minden nagy versenyen a lehető legjobbamat akarom nyújtani, mert az még egyszer nem történhet meg velem, hogy annak tudatában mászok ki a medencéből, hogy nem adtam ki mindent magamból.”

A beszélgetésben szó esett arról is, hogy gyermekkorában az édesapja, az élvonalbeli kosárlabdázó Hosszú István megkísérelte finoman rábeszélni: válassza ő is inkább a kosarazást, akárcsak két fiútestvére.

„Az úszás nagyon unalmas sportág, csak akkor van értelme, ha a világ legjobbja leszel, ezzel szemben a kosárlabda vidámabb, nem kell mindig a csúcson lenned, ott vannak segítségül a csapattársaid” – idézte fel az atyai próbálkozást. Nos, a kosarazásból végül a Michael Jordan iránti rajongás kísérte el a saját útján…

„Oké, amit ő megcsinált kosárlabdában, miért ne tudnám megcsinálni ugyanazt úszásban?” – tűzte ki a célt maga elé az úszást választó kislány, aki utólag úgy látja: nemcsak az olimpiai bajnoki címek és a rengeteg további nagy győzelem igazolja döntése helyességét, hanem az is, hogy újrakezdések és kitartó próbálkozások eredményeképp rátalált a saját útjára.

Kérdésre válaszolva Hosszú Katinka elmondta, egyelőre nem érzi időszerűnek a visszavonuláson gondolkodni, de nyilvánvaló, hogy már most is foglalkozik olyan dolgokkal – úszóiskola, új úszóverseny-sorozat (ISL) –, amiket a versenyzés utáni életében is folytathat, mert „benne akar lenni a dolgokban”.

A beszélgetésből kiderül, hogy bár vannak fotós és videós segítői, a közösségi oldalait maga kezeli. Az utolsó kérdés arra vonatkozott: ha úgy adódna, lenne-e politikus Magyarországon?

„Ezt a kérdést már sokan feltették nekem itthon is” – mondta nevetve, majd elgondolkodva a nagyon-nagyon sok jó tanácsadóban, valamint a nagy változtatásokhoz elengedhetetlen valódi cselekvési lehetőségben jelölte meg azt a két feltételt, aminek teljesülése esetleg rávehetné egy efféle pályamódosításra.