Túl az Egérlyukon – Ballai Attila  publicisztikája  

Kezdem egy megfogalmazásában szikár, tényszerű hírrel, ami mégis nagyobbat szól, mint bármilyen frappáns, eredeti felütés: Egerszegi Krisztina a holnaptól tesztüzemmódban induló Úszó Nemzet Program nagykövete. Ez persze egyrészt egyértelmű, mert ki más is lehetne, ha nem éppen ő? Másrészt nagyon nem az. Hogy miért igen és miért nem, valamint mi ennek a felkérésnek és vállalásnak az egyedi jelentősége és üzenete, az az alábbiakból remélhetőleg kiderül. Még akkor is, ha látszólag nagyon távolról közelítünk az alaptémához.

Jó tíz éve már, talán több is, hogy barátokkal, ismerősökkel betértünk egy falusi, Tisza-parti kiskocsmába. Az asztaloknál hamisítatlan „makk ászok” ültek, a pultnál hasonló figura várta a vendégeket, így minket is. Társaságunkban volt két egykori klasszis sportoló; egyikük, habitusának megfelelően, azonnal beleilleszkedett e természetesen egyszerű környezetbe, a másik, az örök feltűnősködő azonban azt kiabálta oda a csaposnak: „Jó napot, kiszolgálnak itt olimpiai bajnokokat is?”

A „makk ászok” hitetlenkedve emelték fel a fejüket, hiszen olimpiai bajnokok tudvalevőleg csak a tévében vannak, nem Isten háta mögötti söntésekben, úgyhogy nem is értették, mire ez a nagy felhajtás, mi pedig majdnem elsüllyedtünk szégyenünkben. Még a sör sem ízlett igazán, mert kortyolgatása közben azon gondolkodtam, miért leginkább azok hangoskodnak, handabandáznak folyamatosan, akiknek semmi érdemi mondandójuk nincs? Miért azokról olvasni, hallani a legtöbbet, akik tökéletesen érdektelenek, és miért tűntek el az észrevétlenségben azok, akik néhány szavukkal, személyes példájukkal, lényükkel a normalitás felé terelhetnék ezt a felbolydult világot?

Ekkor határoztam el, hogy megkeresem Egerszegi Krisztinát. Akit az 1996-os atlantai olimpián 200 háton aratott győzelme, az ötödik olimpiai aranyérme megnyerése, illetve a döntőt követő sajtótájékoztató óta nem is láttam. Az érdi Egérlyuk pizzériában találkoztunk; árulkodó elnevezés, a széles nyilvánosság, a harsány celeblét elől menedéket kereső idol tökéletes búvóhelye. Krisztina kedvesen, közvetlenül, eszköztelenül beszélt, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy továbbra sem rajong az interjúkért, nem vágyik semmiféle közszereplésre. Ezt elfogadva, tiszteletben tartva, kicsit mégis elszontyolodva búcsúzkodtam, mert bár megértettem, hogy Krisztinának a saját „egérlyuka” is teljes és idilli világ, de az a baj, hogy eközben az a másik, a külső éppen megváltásra vár.

Az interjú elkészült, „Egérnek” köszönhetően kiragyogott belőle a senkire rá nem tukmált, mégis mindenkihez eljutó üzenet: így él teljes harmóniá­ban önmagával és szeretteivel egy korszakos bálványból lett háromgyermekes családanya. Akkori főnökeim, kollégáim némelyike fellelkesülve hajtogatta: ez igen, ilyen anyagok kellenek! Persze, gondoltam én, de azokhoz ilyen emberek is kellenének, csakhogy azok nem születnek naponta, sőt sajnos évente sem.

Egyszer, egy délvidéki sajtóbeszélgetésen megkérdezték tőlem, kit tartok a legnagyobb magyar sportolónak, és – kissé magamat is meglepve, mert ezt így addig sohasem tettem mérlegre – kapásból rávágtam, hogy Egerszegi Krisztinát. Nem is elsősorban az olimpiai, vb- és Eb-diadalai, a világcsúcsai miatt. Hanem azért, ahogyan a vereséget, a csalódást, a kudarcot viselte, ahogyan arra reagált – hiszen ez rajzolja meg a legpontosabban a jellemet. Egerszegit mindig is hajlamos volt a közvélekedés az 1988-ban Szöulban megismert, tizennégy esztendős, bájos, igazán soha fel nem növő Egérkeként elkönyvelni; ehhez képest húszévesen olyan érettségről, belső erőről, tartásról, tartalomról adott bizonyságot, hogy azt, amíg élek, nem felejtem el.

Négyszeres olimpiai bajnokként azzal a szándékkal vágott neki az 1994-es római vb-nek, hogy valószínűleg az lesz pályafutása utolsó nagy nemzetközi versenye. Mivel júniusban három hét kiesett a felkészüléséből a torokgyulladása miatt, 400 vegyesen nem is indult, csak a két „tuti” számában, 100 és 200 háton. Toronymagas esélyesnek számított, ám mestere, Kiss László megjegyezte, hogy százon Ho Ce-hung veszélyes lehet rá. Azt viszont ő sem sejthette, mennyire. Az izomzatát, felépítését elnézve jetit idéző kínai ugyanis mindkét távon győzött, miközben Egerszegi százon ötödik, kétszázon második lett. Annyiban ez utóbbi okozta a nagyobb traumát, hogy itt verhetetlennek hittük, ám az utolsó ötvenen egy teljes testhosszal kikapott. A kínai úszónők az 1986-os madridi vb-n még egyetlen érmet sem nyertek, aztán 1991-ben Perthben már bezsebeltek négy aranyat, de a tizenkét római elsőségüket enyhén szólva kétkedve fogadta a szakma és a közönség. Egyetlen, hatalmas, ki nem mondott vád lebegett a római uszoda felett, de a 200 hát eredményhirdetésén a második helyezettnek olyan rokonszenvtüntetésben lehetett része, hogy az mindennél beszédesebb volt.

Az érmesek sajtótájékoztatóján én fordítottam angolra Krisztina nyilatkozatát, és előzetesen azt latolgattam, ha esetleg túlságosan sarkosan fogalmazna – a közhangulat, a csalódás, az utolsó szereplése miatti „minden mindegy” érzése is erre vihette volna –, mit tegyek. Csakhogy ő a kötelező gratuláción túl egyetlen szót sem ejtett a legyőzőjéről, saját magáról ellenben kijelentette: bár eredetileg úgy tervezte, visszavonul, vesztesen ezt nem teheti meg, folytatja az atlantai olimpiáig. A nemzetközi sajtó tapsviharban tört ki, ismeretlen kollégák az én kezemet is úgy szorongatták, mintha világrekordot úsztam volna. Kiss Laci ujjongott, a szálloda felé menet vett is egy csokor vörös rózsát kedvenc tanítványának.

Aztán rettentő kemény munkába fogtak. A tökéletes vízfekvéséről is híres klasszis technikája csiszolásának érdekében még azt a látszólag „dedós”, de roppant hasznos módszert is bevetették, hogy üres májkrémes dobozt kellett átvinnie szárazon az egyik faltól a másikig. Az eredmény nem maradt el, Egerszegi Atlantában megkérdőjelezhetetlen fölénnyel győzött 200 háton. (Százon is így lett volna, de Róma után a rövidebb távon nem indult többé.) Utolsó sajtótájékoztatóján megkérdeztem tőle, felkészült-e lélekben arra, hogy innentől a tévében nézi, amint az övénél sokkal gyengébb időkkel nyerik meg a vb-ken, az Eb-ken a kétszáz hátat, mire ő azt válaszolta: „Biztosan nagyon nehéz lesz, de el kell kezdenem az életben élni, mert a sport egy burkot épí­tett körém, és minél később lé­pek ki ebből, annál több időt vesztek.”

Így mondta, az életben élni. Mert a pici gyerekkoruktól fogva hajnalban kelő, téli hidegben, sötétségben az uszodába lebotorkáló, dideregve vízbe ugró, órákon át faltól falig tempózó, csak a csempét, az oxigénadósságtól legfeljebb még a csillagokat látó, a suli és a délutáni, újabb edzés után este az ágyba beájuló úszók bizony nem a hétköznapi életben élnek. London bajnoka, Risztov Éva például a minap a Magyar Nemzetnek nyilatkozva kijelentette, napra pontosan tudja, mikor úszott legutóbb: 2016. augusztus 15-én, a riói olimpián tíz kilométeren. Azóta egyszer sem.

Úgy tűnik, a versenyszerű úszást könnyebb befejezni, mint elkezdeni. Risztov Éva, a hatéves kislány annak idején azért választotta ezt az embert, de különösen gyermeket próbáló sportágat, mert 1991-ben ellátogatott a szülővárosába, Hódmezővásárhelyre Egerszegi Krisztina. Éva odaférkőzött hozzá, megfogta a kezét, és el nem engedte, míg haza nem kellett mennie. A búcsúzáskor elsírta magát, de Krisztina azzal vigasztalta, hogy ajándékot fog küldeni neki. Hamarosan meg is érkezett a csomag, benne egy úszódressz, egy kabalafigura és egy levél, Éva pedig azt mondta az édesanyjának: olimpiai bajnok lesz! Másnap beíratták egy úszócsoportba, 2012-ben olimpiai bajnok lett.
Egerszegi Krisztina holnaptól ismét felkeres egy-egy uszodát. Talán megfogja a kicsik kezét, és ha fürdőruhát vagy plüssállatot nem is küldözget nekik naponta, biztosan mindenkihez lesz egy kedves szava, egy bájos mosolya.

És ettől elsősorban nem is a magyar úszósport válik jobbá, hanem az Egérlyukon túli, megváltásra váró világ.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!