Az eltelt idő nyomában – Berta Mihály publicisztikája

„NEM TALÁLUNK SZAVAKAT. Meg vagyunk kövülve” – írja Esterházy Péter a Termelési-regény elején, és ezt írjuk most mi is, jobbat úgysem tudván. Mert hiába telt már el két hét a milánói és a fukuokai magyar „aranynapok” óta, továbbra is szédült őszi légyként keringünk jobbra és balra. Nem térünk magunkhoz.

„NEM TALÁLUNK SZAVAKAT. Meg vagyunk kövülve” – írja Esterházy Péter a Termelési-regény elején, és ezt írjuk most mi is, jobbat úgysem tudván. Mert hiába telt már el két hét a milánói és a fukuokai magyar „aranynapok” óta, továbbra is szédült őszi légyként keringünk jobbra és balra. Nem térünk magunkhoz.

Nem, nem a döbbenettől, nem is a meglepetéstől, hanem mert váratlanul, mit sem sejtve feltörtek azok a régen elveszettnek hitt, bizsergetően édes-kellemes érzések, amelyek az úgynevezett gyermekkort, és főként az ahhoz társuló felhőtlen boldogságot, korlátlan szabadságot és – bármennyire is fura ezt leírni – a végtelen időt idézték meg. Azt a „sohavégetnemérős” időt, amikor még úgy tetszett, fekete öves sportrajongónak lenni nemcsak magától értetődő, de vélhetően az egyetlen és legfontosabb tevékenység is a világon.

Na, akkor voltak ilyen napok.

Nyilván máskor is persze, de nekünk azok égtek bele a lelkünkbe és kicsit a szívünkbe is talán – kitörölhetetlenül. Ropogtatjuk hát a fogunkkal a magunk kis madeleine kekszét (lásd: Az eltűnt idő nyomában), és közben emlékezünk. Például arra, milyen gondosan és főleg sokáig őrizgettük azt a piros betűkkel szedett, 1991. augusztus 26-án megjelent Nemzeti Sport-címlapot, ami nemcsak az előző nap világversenyein született négy magyar aranyéremnek, hanem a komplett versenyhétnek (Egerszegi Krisztina két világcsúcsa az athéni „vizes” Eb-n máig hátborzongató élmény), sőt összességében a magyar sport nagyszerűségének állított emléket. Vagy az 1992-es barcelonai olimpia, amikor nem győztük kapkodni a fejünket, főképp július 28-án, amikor Egerszegi 100 háton favoritként, a kötöttfogású birkózó Repka Attila 68 ­kilogrammban esélyesként, majd a nap végén Kovács Antal cselgáncsozó (95 kg) meglepetésemberként dicsőült meg, s lett a legjobbak legjobbika.

Valami ezekhez fogható élményözönt indított be a párbajtőröző Koch Máté, a férfi, majd a női kardcsapat, a 200 háton diadalmaskodó Kós Hubert és persze a férfi vízilabda-válogatott július végi világbajnoki győzelme. Öt nap, öt első helyezés – ha a jövő évi, párizsi olimpián történne hasonló, néhány önkéntes a játékok végére talán megtanulná elfütyülni a Himnusz első felét.

No de ne csak a 2024-es ötkarikás szemüveg optikáján át nézzük ezeket a világbajnoki győzelmeket, már csak azért se, mert bőven hordoznak magukban más érdekességet is – az első helyezés és a siker kínálta alapvetésen túl persze. Például azt, hogy bár javarészt klasszikus, hagyományos sikerszámainkban születtek, többségük hosszú várakozási idő elteltével került ismét „magyar fennhatóságunk alá”.

A női kardcsapat milánói győzelmére speciel nem igaz a kitétel, hiszen nemcsak a versenyszámban, hanem női kardban is tavaly született meg az első magyar világbajnoki cím. Ezt védte most meg a Battai Sugár Katinka, Márton Anna, Pusztai Liza, Szűcs Luca négyes, annyi különbséggel, hogy 2022-ben, Kairóban Márton Anna nélkül, Katona Renátával nyert a válogatott. És férfi párbajtőr egyéniben is élénken él még bennünk Koch Máté olaszországi győzelmének „közvetlen előzménye”, vagyis Siklósi Gergely 2019-es budapesti nagy napja. Ebben az évezredben egyébként Imre Géza (2015) és Kulcsár Krisztián (2007) is kipróbálhatta, milyen érzés egyedül a vb-dobogó közepén állni, az viszont már érdekes, hogy a későbbi MOB-elnök szentpétervári sikere 25 éves „átkot” tőrt meg, hiszen előtte 1982-ben, Pap Jenő révén volt a férfi párbajtőr egyéni versenyszámnak magyar világbajnoka.

Férfi kardcsapatunk mostani révbe érése is hosszú és olykor fájdalmas (gondoljunk csak a négy évvel ezelőtti budapesti vb-döntő egyetlen tus különbséggel elvesztett fináléjára) böjtöt zárt le aranylakomával. A milánói bajnokok közül Decsi Tamás és Szilágyi Áron speciel az ezt megelőző, 2007-es magyar sikerből is kivette a részét (Lontay Balázs és Nemcsik Zsolt társaként), Szatmári András a 2017-es egyéni vb-győzelmét egészítette ki most csapataranyéremmel, Gémesi Csanád ellenben felnőttkarrierje legfényesebb sikerét érte el. Ebben a szakágban ez a tizenhat évnyi „aranytalanság” a leghosszabb pauza a világbajnokságok történetében, egyéniben ellenben ugyanez a mutató – „őrület, Pierre, őrület” – 27 esztendő: ilyen hosszan kellett várnunk Nébald György 1990-es egyéni világbajnoki címe után, mígnem Szatmári András hat éve Lipcsében mindenkit (is) megvágott.
A férfi vízilabdázóknál (nem, nem mondjuk el huszonhetedjére is a hármasra végződő évek misztériumát) szokás szerint tíz év után klappolt minden, azt viszont érdekességként nem árt kiemelni: bár a sportág császárai mi volnánk, 1973 és 2003 között azért csak kerek harminc esztendőt kellett kibekkelni, nem, nem két emberelőny, hanem az első és a második vb-arany között.

Ám ez mind semmi, mondhatni, lepkepukkancs a férfi 200 méteres hátúszás két magyar világbajnoki győzelme között eltelt, akarjuk mondani, elvánszorgott 48 esztendejéhez képest. Akik tizenévesként értesültek Verrasztó Zoltán 1975-ös világbajnoki győzelmének híréről (2:05.05 perces idővel nyert a kolumbiai Caliban), talán már az unokájukkal a karjukon nézték Kós Hubert fukuokai hasítását. Az Egyesült Államokban pallérozódó húszéves versenyzőnk Japánban 1:54.14 perces magyar csúccsal szerezte meg medencés küldöttségünk egyetlen aranyérmét. Csaknem fél évszázad, több mint tíz másodperces javulás – fajunk fejlődése, íme, megkérdőjelezhetetlen.

Azt viszont nem mernénk megkérdőjelezhetetlennek venni, hogy ennél hosszabb idő nem telt el ugyanabban a versenyszámban két magyar világbajnoki győzelem között, mindenesetre a rögtönzött kutatásunk során nem találtunk ennél nagyobb időintervallumot.

Ha csak az olimpia műsorán szereplő magyar sikersportágakat nézzük, vízilabdában ugye harminc esztendő a rekord, vívásban pedig a már felidézett (férfi kard egyéni) 27 év a világbajnoki csúcsunk. Az aranyérmek számában rekorder kajak-kenuban 28 esztendeig maradtunk világbajnoki cím nélkül K–2 1000 méteren: Bakó Zoltán és Szabó István 1977-es szófiai sikerét 2005-ben követte csak a következő magyar győzelem, Zágrábban akkor a Kökény Roland, Kucsera Gábor kettős törte meg a csendet. De a K–2 500 méteren is egy év híján negyedszázad telt el Csipes Ferenc és Fidel László 1987-es és a Tóth Dávid, Kulifai Tamás kettős 2011-es szegedi elsősége között.

Tornában a lólengés a „legvárakoztatósabb” számunk, Borkai Zsolt 1987-es vb-sikerére „csak” 23 évvel később, 2010-ben „válaszolt” Berki Krisztián. Öttusában a Kelemen Péter 1970-ben, majd Mizsér Attila 1985-ben megnyert egyéni világbajnoki győzelme között eltelt 15 év a csúcs, asztaliteniszben a férficsapat 1952-es sikere után 27 évvel jött a máig emlegetett 1979-es nagy diadal. Birkózásban és súlyemelésben a súlycsoportváltozások miatt talán nehéz objektíven ítélni, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha előbbiben a kötöttfogásban egyaránt a váltósúlyban aranyérmet nyerő Kocsis Ferenc (1979, 74 kg) és Lőrincz Tamás (2019, 77 kg) győzelme között eltelt 40 évet, utóbbiban Veress Győző (1963) és Barsi Ferenc (1987) félnehézsúlyban aratott sikere közötti 24 évet említjük meg leghosszabbként. Sportlövészetben, csak hogy még teljesebb legyen a kép, a férfi légpisztolyos Marosvári Kornél (1970) és Papanitz Zoltán (1987) diadala közé eső 17 év a legnagyobb szám.
De mindez persze csak játék a számokkal: a lényeg az első helyezések és a majd ezekhez társuló szép emlékek. „A többi, néma csend.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!