Kapás Boglárka: Lehet, hogy mögöttem van már a csúcs, de…

– Nemrég meglehetősen szomorú hangulatú interjút adott, amelyben arról beszélt, nem biztos, hogy kitart a párizsi olimpiáig – ehhez képest a Duna Arénában beszélgetünk a reggeli edzése után. Akkor most mi is a helyzet?
– Az az interjú rosszkor ért utol, éppen egy olyan időszakot éltem, amikor magam alatt voltam. Csak nemrég kezdtük el a felkészülést, és nem akart beindulni az egész: nem éreztem azt a lendületet és azt az erőt magamban, amelyet általában szoktam a kezdéskor. Őszinte ember vagyok, és úgy voltam vele, ha megkérdeznek, bennem pedig ilyen érzések vannak, akkor nem mondok mást. Néhány hete történt, ma már látom, hogy mentálisan a padlón voltam, ahogyan azt is, hogy az az összezuhanás kellett a folytatáshoz.

– Ezt hogy érti?
– Abból merítettem erőt: hagytam magam összeomlani – néha erre is szükség van. Mindig is annak a híve voltam, hogy az ember legyen erős, menjen tovább, bármi történik is, de megtanultam az évek során, hogy néha hagyni kell eluralkodni magunkon a nehézségeket is, ki kell tudni mondani, hogy igen, most gyengébb vagyok. Nem sokáig, de néha muszáj. És amikor ezt felismertem és elfogadtam néhány hete, valahogy „ki is gördültem” abból a nehéz időszakból.

– Indult már négy olimpián, érme is van, miért kell az ötödik, vagyis miért ennyire fontos Párizs?
– Ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak én is... Az járt a fejemben: miért vagyok én még mindig az uszodában, vajon ér ez nekem ennyit?! Aztán arra jutottam, ha összeszedem magam, mégiscsak az lenne a legjobb, ha még ott lehetnék Párizsban. A döntésemnek két oka is van. Az egyik, hogy szerintem jól hangzik, ha úgy zárom a pályafutásomat, hogy öt olimpián indultam. Tudom, soknak tűnik, ám amikor az ember benne van ebben az egészben, amikor évről évre újrakezdi az úszást, nem így érez. És olyan jól cseng, hogy öt karika – öt olimpia. Nekem így lenne kerek a pályafutásom.

– És mi a másik ok?
– Semmiképpen sem szerettem volna olyan világbajnoksággal lezárni a pályafutásomat, amilyen a júliusi fukuokai volt. Nem elsősorban a tizenharmadik helyezéssel volt és van bajom, hanem hogy nem azzal az érzéssel jöttem ki a medencéből, hogy kiúsztam magamból mindent. Ha ezt éreztem volna, más helyzet lenne, de nem így történt. Azért nem, mert valami elcsúszott a felkészülés során meg a helyszínen, és én nem így akarom befejezni a pályafutásomat. Szeretnék még egy nagy versenyt, ez lenne Párizs, amelyikre felkészülök. Nem feltétlenül az a célom, hogy érmet szerezzek, vagyis elsősorban nem ez, hanem hogy legyen jó a befejezés.

TOKIÓ ELŐTT NEM SOKKAL VESZÍTETTE EL A HÚGÁT

– Bántják azok a megjegyzések, amelyek folyton emlékeztetik arra, hogy már túl van a csúcson, hogy Kapás Boglárka már nem felfelé tart?
– Mindenki azt mond, amit akar és amit szeretne – sokaknak van véleményük arról, másoknak hogyan kellene élniük az életüket... De én vagyok itt, csak azokra figyelek, akik fontosak nekem, nem engedem be azokat a véleményeket, amelyek nem érdekelnek. Lehet, hogy túl erős kijelentés, ám valahol meg kell húzni a határt. Szerintem csak így érdemes élni, nem kell minden egyes véleményre adni. Nekem az edzőmé, Virth Balázsé a fontos, emellett a férjemé, Ádámé, a szüleimé és a családomé.

– Az évek során tanulta meg ezt is?
– Igen, bár még manapság is elkövetem néha azt a hibát, hogy elkezdek kommenteket olvasni. Mindig megfogadom, hogy nem teszem, aztán mégis, és még mindig szíven tud ütni egy-egy negatív megnyilvánulás. Pedig tényleg mindig elhatározom, hogy nem érdekel mások véleménye, mondjon bárki bármit, az életem kérdéseiről nem ő dönt. Visszatérve a felvetésre: igen, lehet, hogy mögöttem van már a csúcs, valószínűleg tényleg így van, viszont nem gondolom, hogy abból, ami még előttem van, ez bármit is levon. Figyelnem kell arra a következő hónapokban, hogy távol tartsam magamtól a negatív megjegyzéseket, s ne hagyjam, hogy bárki is elvegye a lelkesedésemet.

– Akárhányszor találkozunk, újra és újra felidéződik bennem egy korábbi beszélgetésünk: a riói olimpia után és a budapesti világbajnokság között ültünk valahol, s arról polemizált, hogy valójában úgy tervezte, Rio után visszavonul, ám a hazai vébé nagy vonzerő, ráadásul az ötkarikás bronz miatt úgy érzi, mégiscsak szeretne még egy olimpiát a pályafutásába. Aztán sem a budapesti világbajnokság, sem a tokiói olimpia nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna, holott a kettő között szárnyalt kétszáz pillangón. Különösen a tokiói negyedik helye után zuhant mélyre – az az év, az a verseny már a helyére került a lelkében?
– Annak a tokiói szereplésnek más oka volt, az a negyedik hely tulajdonképpen már csak valaminek a következménye volt. Néhány hónappal korábban veszítettem el a húgomat, és nem hagytam magamnak időt a gyászra. Mert tudtam, hogy nincs rá időm. Volt öt hónapom, és azt választottam, hogy megcsinálom az olimpiát – a másik opció az lett volna, hogy elengedem. Aztán az olimpiai döntő előtt kijött belőlem minden elnyomott érzés, minden feszültség... Több pszichológus azt mondta, előre borítékolta volna, hogy így lesz. Pánikrohamok törtek rám Tokióban, nem tudtam enni, valójában azt sem tudom, hogyan mentem ki a rajtkőig – össze voltam törve, csak sírtam, és nem kaptam levegőt. Ehhez képest a negyedik hely szerintem nagyon jónak mondható.

– A gyász nagyon személyes, és talán cipeljük életünk végéig a veszteségeinket. Az olimpia után hagyott magának elég időt, hogy meggyászolja a testvérét?
– Igen. Tudtam, hogy az olimpia után ez a dolgom. De zajlik azóta is a folyamat, s talán tényleg visszük magunkkal az életünk végéig. Akkor tájt pánikrohamok követték egymást, csak az utóbbi néhány hónapban kezdtem azt észrevenni, hogy nemigen volt újabb rohamom. Tavaly sok bajom volt ezek mellett is, fájt a derekam, koronavírusos lettem, összejött minden, ám ez csak azt mutatja, hogy lelkileg nem voltam jól. Úgy érzem, már közeledem a mélyből a felszín felé.

– Tud már mosolyogva fényképeket nézegetni a húgáról?
– Azt már az elejétől kezdve fontosnak tartottam, hogy ne csak azt könyveljem el magamban, hogy ő már nincs, s innentől csak sírni lehet, ha eszembe jut. Jártam szakemberhez, mert tudtam, hogy segítségre van szükségem, de azt is, hogy meg kell maradniuk a jó emlékeknek is, fontos, hogy tudjunk mosolyogni is, ha rá gondolunk.

A PÁRIZSI OLIMPIA UTÁN MÉG EGY ÉVET LEVEZETNE

– Ebben a nehéz időszakban tartotta az esküvőjét is Telegdy Ádámmal. Meg sem fordult a fejében, hogy elhalasztja a nagy eseményt?
– Az esküvő is segített nekem abban a nehéz helyzetben. Az időpontunk már megvolt, amikor elment a húgom, nem gondoltam arra, hogy el kellene halasztanunk. Régóta tervezgettük, úgy éreztem, ott van a helye, és a testvérem sem akarta volna, hogy ne tartsuk meg. Az esküvő és a nászút nagy adag boldogsághormont hozott magával, közben és utána is azt éreztem, így volt jó. Azt nem tagadom, hogy nehéz volt, ugyanakkor segített is – és a családtagjaim is így voltak vele.

– Anélkül, hogy átmennénk bulvárba, árulja el, milyen a házasság, hogyan zajlanak a hétköznapok? Nem okoz nehézséget, hogy mindketten ugyanabban a közegben „dolgoznak”?
– Nehézséget egyáltalán nem jelent, hogy mindketten úszunk, sőt, inkább csak a pozitív oldalát érezzük mindketten, hiszen megértjük egymást – ebben is. Én mindig is csodáltam, ha egy úszónak más sportágat űző vagy éppen civil ember a párja, hiszen annyira különböző világban élünk. Nekünk viszont össze van hangolva a napunk, például délben mindig pihenünk másfél órát: míg másoknak ez talán furcsa lehet, nekünk ez a természetes.

– És mi lesz, ha nem lesz már úszás?
– Jaj, már nagyon várjuk! Izgatottak vagyunk, sokat beszélünk róla, amióta épül a házunk, még inkább. Mindenképpen izgalmas időszaknak ígérkezik, aztán meglátjuk, így lesz-e. Vannak céljaink, közte persze közösek is, szerintem nagyon jó lesz!

– Akkor ki lehet jelenti, hogy a Kapás-Telegdy házaspár Párizs után elköszön az úszástól?
– Ádám nevében nem akarok nyilatkozni, mert szerintem még ő maga sem tudja, hogyan szeretné, ám az biztos, hogy még egy olimpiai ciklust én már nem csinálok végig. Ahogyan az is, hogy Párizst követően egy évet még szeretnék úszni – már nem ennyire magas szinten, amolyan levezető jelleggel.

– Az ön nehézségeiről már beszéltünk, de férje, Telegdy Ádám sincs könnyű helyzetben, hiszen kétszáz háton ketten is előtte vannak a hazai ranglistán, ráadásul sérülések is nehezítették az évét. Ilyenkor tud neki segíteni?
– Legalábbis próbálok. Sokszor érzem, hogy tudnék neki sok mindent mondani, csak éppen azt nem tudom, vajon segítenék-e neki. Elmondhatnám, én mit csinálnék a helyében, de ő nem én vagyok. És nem is akarom neki megmondani, mit kellene csinálnia. Viszont valamit mégis csak kell mondanom neki ilyenkor is, úgyhogy lavírozok, próbálom megtalálni az arany középutat.

– A férje nehézségei nem veszik el az ön kedvét?
– Amikor márciusban Ádámnak nem sikerült a világbajnoki kvalifikáció, és mellette még sérült is volt, az engem is megviselt. Kellett egy kis idő nekem is, hogy összeszedjem magam. Bár nem volt róla szó, de belegondoltam abba, mi lenne, ha Ádám nem úszna. Vajon akarom én ezt az egészet, ha ő nincs benne? Az elmúlt években nagyon hozzászoktam ahhoz, hogy ő is ott van, ahol én.

– Nem unják néha egymást?
– Ezt sokan megkérdezik tőlünk, de még nem – lehet, hogy eljön egyszer ez is, bár már csak egy év van hátra a közös úszásból, utána azért más életünk lesz.

– Kapás Boglárka egyébként milyen a hétköznapokban?
– Mostanság nagyon sokat sütünk-főzünk közösen Ádámmal, foglalkozom a cicáimmal, és azt vettem észre, hogy imádok szervezkedni: ha jön egy születésnap vagy éppen egy utazás, mindig én szervezem meg – azt hiszem, valami ilyesmiben kell keresni magam az úszás után.

– A sütés-főzés mit takar?
– Mindenfélét. A recepteket általában Ádám keresgéli az interneten, de van, hogy a dietetikusom ír, s az alapján főzünk. Nincs olyan, amire ne vállalkoznánk, Ádámmal bármibe bele merek fogni. Ő nagyon ügyes, néhány napja például háromemeletes tortát sütött az anyukámnak.

– És mi történik, ha esetleg nem sikerül egy étel?
– Akkor vajas kenyeret eszünk kolbásszal.

OTT LAKOZIK BENNE AZ ÖTÉVES KISLÁNY IS

– Kicsit térjünk még vissza az uszodába...Huszonöt éve csinálja ugyanazt, mit szeret benne?
– Én ugyanazt érzem, mint ötévesen, az úszás iránti szeretet továbbra is bennem van.

– Komolyan mondja?
– Tudom, hogy ritkaság, Ádámmal is beszélgetünk erről, s tudom, hogy ő nem így érez, de bennem tényleg ez van. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy a nap minden percében szeretek úszni, mert amikor ott állok a parton, amikor be kell ugranom a vízbe, akkor például nagyon nem szeretem az úszást... De amikor már bemelegszem, ismét imádom ezt a mozgást, azt, hogy egyik karomat teszem a másik után. Ott van bennem legbelül az az ötéves kislány, aki imád a vízben lenni.

– Az úszással tehát Párizsig tervez, addig látunk előre. De hol látja magát tíz év múlva?
– Két gyereket tervezünk Ádámmal – legalábbis két gyerekszoba van az épülő házunkban. Tíz év múlva már jó lenne kétgyerekes szülőnek lenni.

– Sokszor gondol arra, milyen anya lesz?
– Gyakran eszembe jut, és az érzéseim változók: van, amikor úgy gondolom, simán menne, van, amikor azt, fogalmam sincs, mit is kell csinálni... Ádámmal néha még mind a ketten nagyon gyereknek érezzük magunkat, de mivel édesanyám a közelünkben lakik majd, túl nagy baj nem történhet.

– A családon túl mit lát még a tíz évvel későbbi jövőképen?
– Remélhetőleg addigra mindketten megtaláljuk a helyünket a civil életben is. Ádám nagyon szeretne asztaloskodni, el tudom képzelni, hogy míg én gyereket nevelek vagy éppen szervezek valamit, ő az udvari műhelyben dolgozik.

– Az úszás része marad az életének?
– Mindenképpen. Biztos, hogy mindennap mozogni fogok, ebbe pedig szeretném, ha beletartozna az is, hogy, mondjuk, hetente lejárok az uszodába is.

– Másként, máshogy nem tervez az úszással?
– Eljátszottam már többször az oktatás gondolatával, úgyhogy az sincs kizárva, hogy lesz egyszer Kapás Bogi Úszóiskola. Szeretek gyerekekkel lenni és foglalkozni, el tudom képzelni, hogy ez lesz az utam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 7-i lapszámában jelent meg.)