A hírhozó ünnepére – N. Pál József publicisztikája

AZ IDŐSÖDŐ SPORTIMÁDÓK EMLÉKEZNEK RÁ, hogy a magyar úszás a hatvanas-hetvenes évek fordulójától látszott megélénkülni a világszínvonal ígéretével, jó másfél évtized apály után. Ám e Gyarmati Andrea, majd a Széchy-iskola első virágkora – Hargitay András és Verrasztó Zoltán elsősorban – jelezte fölszökkenés jelentős eredményeket igen, de nagy-nagy össznépi katarzist (olimpiai bajnoki címet) nem hozott, így későbbre maradt az igazi áttörés. Wladár Sándor Moszkvában (1980) elért aranya rangját nem, de a mámort mégis tompíthatta valami bennünk (tán a csonkán – itt amerikai úszók nélkül – rendezett verseny tudatának hervasztó ereje?), ezért – meg az 1984-es kényszerszünet miatt – a nagy „hazaérkezést”, a világszínvonal vitathatatlan élményét a szöuli (1988) olimpia ideje hozta csak el.

Vélem, a négy, egyenként is emlékezetes (kettő világcsúccsal született) arany, s a két legendás ezüst (Güttler Károly egyszázadnyi „veresége” 100 mellen és Egerszegi Krisztina 100 háton elért „fordítottan egyszázados” második helye), meg a 43 olimpiai pont nem csak a magyar úszást emelte a világ „tágabb” élvonalába úgy, hogy e rang – hullámmozgásoktól kísérten bár – azóta is kitart bizony, ha sokak jósolják-óhajtják a véget, az összeomlást, akkor is (csak két olimpián – 2004, 2008 – nem született magyar arany). Más is történt akkor!

Nos, 1988 augusztusában az olimpiára várva a vegyesen 1985 óta veretlen Darnyi Tamás és a 200 mellen 1986 óta legyőzhetetlen Szabó József sikerében biztos voltam szinte, ám az addig való magyar olimpiatörténet tán legnagyobb csodáját egy, a 14. évét csak jó hónapja elérő leányka hozta el nekünk. Nevét az úszás megszállottjaként vagy két éve ismertem ugyan, ám bízni a csodában a 100 hát ezüstje után mertem csupán. Győzött 200 háton a „kicsi lány”, csak reám tartozott, de diadala még az én életakaratomba is súllyal szólt bele, s hiszem, hogy tette sporttörténeti idő lezárása, egy új éra ígérete, és – más szempontból! – gyors fölmorzsolódásának mementója is lett egyben. Harminchat esztendeje ennek, világunk és hazánk igen más égtáj alá került, de az a jó kétpercnyi, látszólag csak sporttörténeti pillanat örök mérce, viszonyítási pont azóta, igaz, egyre kevesebbek „érzékenységére” számíthat már, noha modellé lehet(ne) a történet mindenkinek. Értjük-e e modell velejét, nem az úszás, de nem is a sport históriájának gondja csupán!

Mire gondolok? Föl kellene fognunk, hogy van győzelem (akár olimpiai győzelem!), ami nem sporttörténelmi diadal, esetleg ilyen-olyan statisztikai, kvízjátékokba emelhető eseménytörténeti mérföldkő csupán, hanem sokkal többet jelent önmagánál, ha a „tettes” semmit sem tud tette pillanatában erről, akkor is. Egerszegi Krisztina szöuli diadalát 1988. szeptember 25-én hazai idő szerint délelőtt negyed tizenkettő táján, annak egyedülálló minősége, „csodaszerű” váratlansága, és – amire senki sem figyelt-figyelhetett akkor! – történelmi, metafizikai körülményei, hatása – üzenete, ha tetszik – emelte modellé.

Elementárisan vonzódom az „Isten küldte” zsenikhez, ha adottságukat, adományukat (igen sokszor, sajnos) eltékozolják, még akkor is. Gyarlóságként nézek az ilyen példára, keserű is leszek, ha tapasztalom, de haraggal, dühvel tekinteni reá sosem tudtam még. Félreértés ne legyen: a jelentős tehetséggel, fizikai, lelki adottságokkal megáldott, megszállott „akarnokok” küzdelmét, kitartását és eredményeit is tisztelem, sőt, imádom, ha örömet adnak nekünk, de az ő produkciójukon – ha emlékezetes is – elég hamar túllépek általában. Az a „másik” jelenés – ami az Istentől való megérintettségről üzen egy érmet, trófeát nem hozó pillanatban is akár – ellenben örökre megfog, fogva tart, s mindhalálig elkísér. Mert vannak történetek, pillanatok, néha csak mozdulatok a pályán (is!), amivel a Teremtő önnön tökélyéről, szeretetéről tesz tanúságot nekünk: lássátok, örvendezzetek, ez vagyok, így „csinálom” én! Médium, „hírnök”, hírvivő a kiválasztottam, s vele, általa üzenek éppen. Ő – meglehet – nem tudja ezt, de az én kedvemre cselekszik, s mert örömet s szeretetet adok nektek, a ti örömötökre is, így engem dicsértek, követtek, ha őt ünneplitek ott a pályán, vagy akárhol. (Vesd össze e Máté-evangéliumi idézettel: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!”)

Hírnöknek ezért neveztem egy tavaly októberi publicisztikámban Egerszegi Krisztinát – a magyar sportból vett példákkal – Csik Ferenccel, Papp Lászlóval, Balczó Andrással és Puskás Ferenccel egyetemben. Mondhattam volna másokat is, ám a sportolói tökély, a föladat bevégzése során tanúsított arány- és minőségérzék, a pályafutás (nem karrier!) alatt és után sugárzott életpélda harmóniáról valló együttállását esetükben vélem oly sziklaszilárdnak, amiről minden hamisság, öntelt büszkeség, önző sikervágy lepereg, s amihez a személyes istenhitnek – a tételes vallásosságnak meg pláne! – nem kell, hogy köze legyen mindenáron.

Az ő „mitológiájához” a 14 évesen nyert olimpiai bajnoki cím, s a káprázatos eredménysor is hozzátartozik, jól tudom, ám példája egyediségét nem elsősorban ez adja nekem. Egykor volt versenyzői és későbbi jelenlétének (ebben az értékrendben a jelenlét nem a folytonos, többször tolakodó láthatóságot, hallhatóságot takarja!) minősége, önmagán túlmutató jelentése – erkölcsi, metafizikai jelentése – inkább. Megírtam már: ki rendelte úgy, hogy pályája első olyan esztendejében, midőn győzelemre elég időeredményre volt képes világversenyen, éppen olimpiát rendezzenek, nem firtatom, de hogy tettével egy új korszak reményét villantotta fel akkor – vagy e villanás lélektani része volt –, állítani merem. Annak, hogy másképp is lehet, s nemcsak az NDK-s toronydaruk uralma után, s nemcsak a medencében, hanem emberi sorsunkban is talán. Hogy életünk rendezett csoda, az öröm és a szeretet alkalma is lehet, s nem csak az agresszív akarásoké, az e világian, egoistán látványos sikerhajhászásoké lesz itt a tér.

Nem így lett aztán, a küzdelemben az utóbbi „fél” látszik előnyben lenni egyértelműen, ő diktálja a „szabályokat” és súgja fülünkbe még a szavakat (karrier, büszkeség stb.) is. Az Egerszegi-példa ezért lett útnyitó, egy „másik út” példázata, de a lezárása is történelmi értelemben igen rövid idő alatt. S vált modellé, igényszintté egyben, amire emlékezni, amit észben tartani, a lélek mélyén őrizni muszáj, s ami ekként meghaladhatatlan mindörökre, ha az úszó világcsúcsait megjavították idővel (a 200 háté tizenhét évet élt!), akkor is.

Mert tudjuk, a versenyzés ifjan – 22 évesen – való befejezését a sokévi munka adta fáradtság s a „koraérett” életbölcsesség (annak fölismerése, hogy az úszás a teremtett élet része lehet csupán!) együtt hozhatta el, minden sikerhajhász akarnokság szerint „bűnösen korán” alighanem. Hiszen adottságához mérten a két hátszámot a 2000-es, sőt a 2004-es olimpián is megnyerhette volna tán, s van-e világszínvonalú sportoló, aki ily lehetőségről – a „kivenni a dologból, amit ki lehet” gyakorlata idején – képes manapság lemondani? Én meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a ma 50 éves Egerszegi Krisztina nemcsak azt ismerte föl, hogy versenyzői pályáját méltóságot adó diadallal illik befejeznie (ezt tette Atlantában, noha a véget két évvel korábbra, a kínai invázió uralta 1994-es világbajnokság idejére tervezte eredetileg), hanem azt is, hogy a módi, ami rohammal tör reánk, nem az ő példájára való fogékonyság felé taszítja a lelkeket. Hogy a Teremtő rendelte békesség nem a versengésben, hanem másutt várja immár. Hiszem, megtalálta ezt az életet, hogy megadatott neki a vele azonos napon született, ma 86 esztendős Balczó András kedves bibliai soraival szólva az „igazság koronája”.

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr”. Így az idézet Szent Pál leveléből hosszabban, ami erkölcsi és isteni zsinórmértékként is szolgálhat nekünk, ahogy szolgálhat e ma – egykor, a szöuli csoda idején elképzelni sem tudott – kerek évfordulóhoz ért lélek életének példája is. Aki pontosan érzi, tudja és éli, hogy az őrzőket és a hív „követőket” nem a Facebookon, az Instagramon keresi, de nem is ott találja meg az ember.

Isten kísérjen, Krisztina, minden utadon! Úgy legyen!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!