Sodrással szemben – Vincze András publicisztikája

Ezer méter úszás folyásiránnyal szemben – nos, a terv szépen tartja magát augusztus vége óta. Hanem… A helyszínnel van és lesz is még gond, nem is kicsi, ugyanis a Duna az elmúlt héten messze kilépett a medréből, vagyis jó néhány napja már annak, hogy nem tanácsos, és nem is lehet tempózni a csendes hétköznapokon amúgy selymes, gyönyörű folyóban – no de a nyárbúcsúztató fogadalom azért tartja magát szilárdan, ám az idén aligha lesz már meg a sodrással szemben megálmodott egy kilométer.

Azért azt leírnám, hogy mire fel ez a buzgalom. Kellett hozzá egy csipetnyi düh is. Az olimpia kezdetén voltam olyan balszerencsés és bolond, hogy végigolvastam egy rettenetesen zagyva írást, amely – szerintem biztosan – totálisan méltatlan volt bármely sportolói küldetéshez. Részletekbe nem mennék, legyen elég annyi – cím, szerző és megjelenési fórum nélkül –, hogy finoman fogalmazva is meghökkentem a gyűlölködés és némi káromkodás betűtengerén, a sokk a mai napig kísért: valóban az lenne a jelenkor üzenete, hogy a gyalázkodás veszi át a helyét a gólok, percek, másodpercek krónikájának? Az „olvasmány­élmény” viszont felébresztett valamiféle vezeklésvágyat is, hogy a játékok és a versenyzők küzdelme ennél jóval több, és bárki, akiben fellobbant a sportrajongás szikrája, képes őszinte tisztelettel, bölcsességgel és persze beleérzéssel azonosulni minden dobással, emeléssel, ugrással, lövéssel – és persze erről képes is kellő intelligenciával, átéléssel beszélni vagy éppen írni… Ez volt tehát a mentális oldal, de kellett persze a motiváció is, amelynek aztán a párizsi olimpiai napok, hetek legkeményebb, legkritikusabb és legnehezebb kihívása, a nyílt vízi úszás magyar dicsőségei ágyaztak meg. Az idő sodrásában futballoztam, futottam, eveztem már eleget, ám az úszás – nos, az elmúlt öt évtizedben éppen az úszás volt csupán néhány pillanatot felölelő pancsolás a mindenkori kedvenc szabadidős tevékenységek sorában, mi több, 2024. augusztus 9-ig nem is villant be, milyen remek kihívás lenne a vízben megtenni métereket, sőt kilométereket.

Réges-régen nem gondoltam arra, hogy edzésszerűen is belevessem magam (szó szerint) a közegbe. Annak ellenére sem, hogy az immár több mint fél évszázados sportrajongásom alfáját éppen az úszás jelenti. Írni írtam már erről, sőt, nem is győztem büszkélkedni, hogy gyerekfejjel (hetvenes évek) Székely Éva, majd később Tumpek György volt az edzőm, s hogy e nagy-nagy bajnokok mellett volt (van) még valaki, aki különösen fontos a múltidéző emlékek polcán: Balásy Péter, aki maga is szintén kiváló, magyar bajnok úszó volt, s talán a legjelentősebb útravalót adta, hiszen az évtizedek alatt a kilencedik kerületi kisiskolások százaival – köztük velem is – szerettette meg a vizet, a medencék világát, az úszást. Továbbá ő volt az, aki minden egyes ügyesebb vízbe ugrással (fejessel) és karcsapással együtt közelebb vitt a totális sportrajongáshoz. Ebben pedig az a nagy szó (szerintem), hogy miközben a mai világ (a sporté is) nevelésügyileg – finoman fogalmazva – problémás, aközben a múlt megmutatja, igenis létezett olyan módszer, amely eredményeképpen a sportrajongás és -szeretet meglehetős hatékonysággal ível át akár ötven esztendőt. Ennek a csodának a veleje, ahogyan gyerekkoromban, úgy most, vén fejjel is a verseny- és küzdőszellem, mármint hogy minden egyes teljesítésből igyekszik az emberfia a legjobbat és a legtöbbet kihozni. És teszi ezt úgy, hogy közben szereti is azt, amit éppen csinál (a maga örömére fut le öt–tíz kilométert, vág neki a Kék túrának, az irodai munka sűrűjében is megtesz napi tízezer lépést, bringával teker a munkahelyére – és lássuk be, a kényelmes élettérben már ez is mind-mind jelentős erőpróba…).

Na, akkor itt fordul át a történet a természetes vízben leúszott ezerméteres kihíváshoz.

Sokan talán legyintenek, nem is olyan nagy ügy egy kilométert lepacsálni, és tény, medencében harminc-negyven perc alatt megvan az egész penzum mellúszásban is, de a táv leküzdése picit érdekesebb lesz akkor, amikor folyóban, jelesül a Dunában a forrás, azaz Donaueschingen irányába próbálja abszolválni valaki.

Persze heroizálni sem szeretném a teljesítést, mert nyilván akad sorstárs, aki különösebb gond nélkül leúszik tízezer métert is (pláne, ha az olimpia, a nyílt víz, a magyar arany-, valamint bronzérem és a szint­úgy nagy dicsőséget jelentő ötödik helyezés, azaz Rasovszky Kristóf, Betlehem Dávid és Fábián Bettina csodás versenyzése adja a motivációt), de lássuk be, a magyar kebleket dagasztó tíz kilométeres karmunka és lábtempózás nem a tömegek szabadidős tevékenysége. Úgyhogy itt és most talán megállapodhatunk abban, hogy ezer méter, hobbiszinten, a nagydunai sodrással szemben nem rossz cél. Azt pedig magam amolyan égi jelként is felfoghattam, hogy szeptember elején a Nemzeti Sportrádióban a Szabadidő című műsort öttusabajnokként, edzőként, kiváló maratonistaként, továbbá egykori pengés „blaszfutballistaként” és nem mellékesen kiváló újságíróként, s korábbi NS-főszerkesztőként ihletetten vezető Buzgó Józseffel arról beszélgethettem a mikrofon mögött, hogy mit is jelent a mindennapok kihívása mellett a kilométer hosszú nyílt vízi – dunai – úszás. Nos, „Buzega” kommentárja és útravalója szerint egy hónap makacs felkészüléssel (értve ezalatt, hogy önképző edzésekkel akkor bizony minden áldott nap meg kell mártózni a szabad, nyílt vízben, le kell úszni a penzumot, és eközben némi technikai csiszolásra is szükség lesz, ráadásul a melltempókról idővel át kell váltani gyorsra is) megvalósulhat a terv.

Önbizalom-növelőnek parádés volt a biztatás, s addigra már megtapasztaltam, hogy szép magyar folyónk bizony makrancos hölgy: beengedett a simogató vízfelszín alá, de rögvest megmutatta, hogy amazon mértékű az ereje. Az úszásra kiszemelt szakaszon – az egyik Budapest közeli kisváros szabadstrandjánál – a kikötött ladikok és kisebb-nagyobb motorosok jelentették a távolságot, körülbelül tíz-, húsz-, harmincméteres etapokról volt szó, s bizony eltelt másfél hét, mire az első, kifulladásig hajtott, kapálózó százötven méterről eljutottam odáig, hogy egy svunggal felküzdöttem magam ötszáznegyvenöt méterig – sodrással szemben. Az már az első próbálkozásnál kiderült, ebben a környezetben, az élő vízben nagyon nem mindegy, milyen technikával úszik az ember, úgyhogy kapóra jött a tenyérellenállásnak nevezett eszköz, ugyanis ez a kis műanyag, leginkább palacsintára hajazó kütyü segített összerendezni a mell- és gyorsúszómozdulatokat. A másik tanulság pedig: a Duna tényleg csak centiket ad, pláne akkor, ha vele szemben makacskodik (úszik) valaki… Itt bizony szeszélyesek a körülmények: van ugyanis néhány méter, ahol szinte húznak az apró hullámok, de kicsivel feljebb állandósul az érzés, hogy milliméternyit sem lehet haladni, csak egy helyben kapálózni, mígnem kiderül, hogy púposodik ott valami láthatatlan kavicsdomb (aminek tegnap vagy tegnapelőtt még nyoma sem volt a horgonyra, akadóra, bójára kikötött hajók mellett…), és az gyorsítja fel a vizet annyira, hogy haladni felfelé szinte lehetetlen küldetés, míg néhány méternyi küzdés után megint fejbúbig merül az emberfia… Az „ezer méter egy óra alatt” jóslat amúgy elérhetőnek tűnt (és tűnik a mai napig), hogy a kicsivel több mint fél kilométeres küzdelem a nyílt vízi úszásra beállított adatelemzés szerint 26:20 percet vett igénybe, s történt mindez szeptember 10-én, vagyis a rákészülésre szánt egy hónap első harmadában…

Az volt a legutóbbi olyan nap, amikor a Duna még magához engedett bárkit. Az árhullám persze még messze járt, de már halványan szuszakolta, tolta a víztömeget, s érezni lehetett, már nem bölcs tett nekifeszülni a sodrásnak, főleg úgy, hogy szinte óráról órára nőtt, terebélyesedett s hűlt is a folyó, először a nagyobb ágak, majd a testesebb fatorzók is elkezdtek lekéredzkedni rajta, s nem csupán a felszín felett, hanem alant is suhant a hordalék.

Egyre vadabb és mérgesebb lett az augusztus végén még oly lustának tetsző víz. Majd – és ezt ma már tudja mindenki – rendkívül veszélyessé is vált. Mondani – s persze írni – sem kell, a szeptember végére megálmodott teljesítéssel így jócskán várhatok, és készülhetek még eleget, egyvalamit azonban megtanultam: dühvel, haraggal, bántó szenvedéllyel a lélekben nem lehet messzire jutni. A víz azonban idővel átmossa, lecsendesíti az ember gondolatait, és szinte hallom, amit a Duna suttogott már az első karcsapás óta: nem is lehetne jobb, tökéletesebb csend, magány és feltöltődés, mint az az ezerméternyi küldetés… Sodrással szemben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!