Egyszer volt... – Malonyai Péter publicisztikája

Csaknem egy hét telt el, amire a hír eljutott azokhoz, akik emlékeznek rá, akiknek része az életének – hetvenévesen elhunyt az egykori remek mellúszó, Szabó Sándor. Azaz inkább Sanyi, mert mosolygós, kedves ember volt.

A név feltehetően leginkább a kortársainak mond sokat, esetleg a tanítványainak, ám mindenképpen volt valaki az úszásban. Akkor, amikor a sportág nem éppen a legfényesebb napjait élte mifelénk, a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Amikor csupán egy-két név szerepelt visszatérően az úszásról szóló cikkekben, ám a világszínvonalat csak Gyarmati Andrea és később Hargitay András jóvoltából ostromoltuk, egy-egy nagy verseny döntője már kalapemelést érdemelt. Például a 100 gyorson remeklő Patóh Magda és Turóczy Judit, vagy éppen Cseh László (az idősebb), Borlóy Mátyás jóvoltából – biztosan kihagytam többeket, elnézést érte, nem a névsorolvasás a célom.

Inkább a tudatosítás, hogy azok, akik nem értek el annyit, mint a maiak, szintén jó úszók voltak, higgyék el nekem. Hogy miért nem vitték, vihették többre, azt elemezzék a szakemberek, itt most legyen elég annyi, hogy 1956, a melbourne-i olimpia után évtizedekig volt kérdés: miért esett vissza nálunk a sportág?

Nem véletlenül írta a Képes Sport 1962-ben: „Bajban van a magyar úszósport. S a sportág történetének mélypontján kérünk, sőt, felszólítunk mindenkit, aki igazán és önzetlenül szereti az úszást: segítsen. Jöjjön végre létre az észnek, akaratnak, jó szándéknak az az egysége, amely nélkül jó még sosem született. Tegyük félre a személyi ellentéteket, a kisszerűséget, a mellékes szempontokat. Vessünk fel gondolatokat, termő ötleteket, segítsünk egymáson, javítsuk meg azt, amit mindnyájan annyira szeretünk.”

Nos, Szabó Sándor azok közé tartozott, akik a fényt jelentették a nehéz időkben. Volt egy magyar–angol 1968-ban a Margitszigeten (telt ház az uszodában), utána a Képes Sportban a hozzáértő Peterdi Pál írta, hogy „ami az újdonsült reménységeket illeti, itt van például Szabó Sándor, egy ifjú izomkolosszus”. Az „ifjú kolosszus” 17 esztendős volt akkor, első magyar mellúszóként jutott 1:10 percen belülre (1:09.1), idejével nyert volna az amerikai bajnokságon, Santa Clarában. „Kitűnően tanulok és általában mindenki okos, szép, bölcs embernek ismer” – mondja az újságírónak („...és nevet hozzá komiszul”, hiába, tinédzserként is fontos a humor).

Ami nem zárja ki a munkát, s ő dolgozott becsülettel, ott is volt a mexikóvárosi olimpián, nem lett döntős, ám nem véletlenül mutatta be így a Népsport a játékok előtt: „A kitűnő felépítésű fiú igazi őstehetségként robbant be úszósportunkba. Ő az első magyar mellúszó, aki 1:10-en belül úszott 100 méteren. S hogy ez nem csak egy véletlenül kicsúszott eredmény volt, igazolta a továbbiakban is, hiszen azóta többször is úszott már ezen a nemrégen még bűvös határon belül. A 8. helyet foglalja el a világranglistán. Vegyesúszó-váltónk egyik erőssége.” Ez utóbbi igaz a későbbiekre is, hiszen négy esztendővel később, Münchenben tagja volt a nyolcadik helyezett négyesnek (Cseh László, Szentirmay István és Császári Attila társaságában). Egyébként 100 és 200 mellen hétszeres bajnok – és ezzel hagyom is a hevenyészett eredménylistát, ennyiből is látszik, hogy figyelni kellett rá.

Végig a Bp. Spartacusban versenyzett, az ifjú edző, Kiss László első jegyzett tanítványa, az első szparis, aki a világranglistán szerepelt. Edzőként is ott látott munkához, az egyesület úszóóvodájában oktatott, a gyerekek szerették, jókedvűek voltak mellette. Igaz, az egész uszoda jókedvű volt akkoriban, talán annak is köszönhetően, hogy szinte valamennyi klub a Sportuszodában edzett. Jó, jó, nem sírom én vissza a létesítményhiányt, de a kényszerű együttlét kovász is volt, szerettek együtt lenni a gyerekek.

Emlékszem olyan délelőttökre, amikor az ötvenesben egymás mellett tréningezett a Fradi, a Szpari, a Dózsa – mindezt nyolc pályán. A klasszisok is a mostanság az amatőröknél megszokott jobbkéz-szabály szerint rótták a hosszakat, körúszás volt. Hogy melyik klub hány pályán edzhet, arról vérre menő viták folytak egy-egy szezon előtt.

Nem volt megállás, hajnaltól késő estig forrt a víz. A Képes Sport 1969-es riportjából kiderül, hogy az úszók után jöttek az öttusázók, közülük a Mexikóban olimpiai bajnok Móna István lelkesen vetkőzik a 35 fokos hőségben, s mondja: két melegítőben futott, délután majd egy szál trikóban vág neki, az lesz csak az élvezet. Aztán a pólósok, soraikban az ifjú klasszisok – a cikk a Helsinkiben (1952) bajnok, remek nevelő Lemhényi Dezsőt áhítattal hallgató Faragó Tamást említi –, a műugrók (gumiasztalon, mert a fedettet renoválják, a nyitott medencét csempézik...), aztán délután a gyerekek, az úszók, újra a pólósok, immár kétkapuzni egy kicsit.

Akinek megadatott, hogy akkoriban élte a mindennapjait a Szigeten, mindmáig meséli a történeteket, a vízi élmények mellett a dühöngőben kimerülésig tartó futballcsatákról, a tribünök alatti fejelésekről, a lyukfociról, ami sportuszodai specialitás, engedelmükkel a szabályait nem ismertetem. Az uszoda mindenkit befogadott, az úszókollégium melletti pályán teniszező színészeket (Bárdy György, Basilides Zoltán, Sinkó László, Tahi Tóth László – jut eszembe hirtelen), a rendszeresen megjelenő amatőröket, de kiköpte azokat, akik simliskedtek, ügyeskedtek, nem voltak – frankók.

Ebben a világban volt otthon Szabó Sanyi. Jellemző, amit akkori versenyző- és vetélytársa (szintén mellúszó), a ma már világszerte elismert mesteredző, Nagy József mondott róla. Amikor felkerült a Szpariba Debrecenből, szokásuk lett, hogy a délutáni edzés előtt futnak egy szigetkört. Szívesen velük tartott volna a szintén akkor érkező Dániel András (ma a székesfehérvári Delfin első embere), de nem volt tornacipője. Pénze se nagyon, ezért Szabó Sanyi felajánlotta, hogy hoz neki otthonról, egyforma a lábuk, erre ne költsön. Aztán másnap kiderült, hogy elfelejtette... De nem jött zavarba, levette a sajátját, odaadta Dánielnek, ő pedig mezítláb vágott neki a szigetkörnek. Emlékezve az akkori talajviszonyokra (szó sem volt futókörről), hősies tett volt és – felejthetetlen gesztus.

Szabó Sanyi nem önszántából adta föl az edzősködést, hogy meg kellett válnia az úszástól, folyamatosan fájlalta, hiába állta meg a helyét a civil életben, még halála előtt nem sokkal is arról beszélt, hogy egy dolgot sajnál csak az életében... Hogy mit, nem kell mondani, az eddigiekből kitalálható.

A múlt persze már nem tér vissza, az akkori nyüzsgés közepette aligha lennének képesek mai klasszisaink sikeresen felkészülni a világ meghódítására. Nem véletlen, hogy amikor a régi Csasziban, steril körülmények között edző Széchy-tanítványok csőtörés miatt a Szigetre kényszerültek, s megkérdeztük őket, mit szólnak, milyen élet van itt, így válaszoltak: „Jó hely ez, csak nem elég ingerszegény...”

A sport roppant jelentős dolog – lett. Elképzelhetetlen, hogy megtörténjék az, ami 1967-ben, de nem állom meg, hogy ne ezzel zárjak: „Gyerekbajnokság a Szigeten. 50 gyors 8 éves kisfiúk számára. Remek rajtfejes, a nyolcas pályán úszó kisfiú fecskéje máris a bokájáig csúszik. Felhúzza, úszik. Szépen halad előre. A nadrág viszont marad egy helyben. 25-nél már újra a bokájánál. Ahol nem sült le, csak úgy virít a vízből. Felhúzza, dühös, úszik. A nadrág makacs. 40-nél megint a bokán. Akkor a srác rúg egyet és kiúszik a nadrágból. Úgy csap a célba, ahogy megszületett. A lelátón többen derülnek. A versenybíróság elnöke – maga is úszónadrágban – beugrik, kihalássza a fecskét, odaadja a srácnak.”

Bravó, zsűri! – így utólag is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!