A 4. helyezett Hosszú Katinka tanítása: Nem futok el!

– Majdnem...     
– Nagyon jó lett volna odaérni a dobogóra, akkor már csak három érem kellene a százhoz – jelent meg a vegyes zónában fülig érő szájjal Hosszú Katinka szombat este azután, hogy 400 vegyesen a negyedik helyen végzett 400 vegyesen. – Ennek ellenére nagyszerű volt ez a nyolc nap, és tudom, hogy már százszor elmondtam, így talán unalmas is, de fantasztikus volt újra magyar közönség előtt úszni. Egyébként tizenkét év után először fordult elő, hogy a versenyszámom előtt nem hallgattam zenét, hanem még integettem is a nézőknek, és hallgattam a szurkolásukat: próbáltam erőt meríteni belőle. Azt hiszem, sikerült is.

– Rögvest elrontom kicsit a kedvét: legutóbb 2011-ben fordult elő, hogy nem hallgatott zenét a versenyszámát követően.     
– A Himnuszra gondol?

– És a sanghaji világbajnokságra.     
– Sanghaj megvan, csak inkább nem gondolok rá, azt a versenyt az elmúlt években próbáltam elfelejteni, úgy tettem, mintha nem is lett volna. Egyébként éppen a négyszáz vegyes előfutamai végén hívtam elő belülről azt a versenyt, mert azt mondtam Mihályvári-Farkas Viktóriának, aki nem jutott be a fináléba, hogy én már világbajnok voltam ezen a távon, amikor ugyanez történt velem Sanghajban, úgyhogy ne keseredjen el, a példám azt mutatja, hogy sohasem szabad feladni.

– A két világbajnokság hasonlít, a két Katinka nem, ezt a mostanit érezhetően jobban szeretik a szurkolók is. Vajon miért?     
– Mert megszerettettem magam az évek során. Csak vicceltem! Talán azért szeretnek a szurkolók, mert van már kilencvenhat érmem a nagy versenyekről, mert sokáig voltam a csúcson. És talán azért is, mert értik a nézők, amit elmondtam az elmúlt hónapokban többször is: egy világbajnokságon már döntőt úszni is hatalmas teljesítmény.

– Mi viszi rá, hogy bajnokként odaálljon a rajtkőre, és küzdjön, holott tudja, hogy ezúttal nem nyerhet?     
– Mert egy bajnok, egy sportoló nem adhatja fel. Az, hogy akkor is odaállok, ha nem vagyok százszázalékos formában, hozzám tesz. Emberként és sportolóként is több leszek ettől.

– Sokan elfutnának ilyenkor.     
– Én másként gondolkozom. Nem mondom, hogy könnyű, de éppen attól vagyunk sportemberek, hogy nem futunk el akkor sem, ha éppen nem megy.

–  Igen, de más olyankor, amikor jön egy holtpont a pályafutásban, és más akkor, amikor maga a sportoló kimondja, hogy ugyanoda, ahol korábban járt, jó eséllyel már nem jut vissza. Márpedig ön ezt mondja.     
– Azt tapasztalom, hogy érzik és értik az emberek azt, amiről beszélek. Szerintem a sportban nem csak az érmek, a helyezések a fontosak – persze, azért küzdünk állandóan, hogy mi legyünk a legjobbak, de fontos az is, amit a sportoló képvisel. És én azt képviselem, hogy nem csak akkor merek felállni a rajtkőre, ha nyerek. Jártam már fent, és jártam, járok lejjebb is, szeretném élvezni ezt a helyzetet is, mert ebből is lehet tanulni – nekem is, másoknak is.

– És ha azt mondom, 4:35.96?     
– Akkor azt felelem, viszontlátásra!

– El ne menjen: a kérdés arra vonatkozott, hogy bevillant-e a célban, hogy az idei legjobbjával meglehetett volna a dobogó?     
– Én sem gondoltam komolyan, hogy itt hagyom pusztán azért, mert rákérdezett arra, hogy a döntőben elmaradtam az idei legjobbamtól. Persze, hogy miután beértem, és felnéztem a táblára, az időeredményem láttán ez jutott az eszembe. Bosszant kicsit, de mindenki rosszabbat úszott a fináléban, mint amire már képes volt az idén. Sajnálom, hogy mi még nem nem kaptuk azt meg, amit a férfiak már igen, nekik a négyszáz vegyest már áttették a világbajnokság első napjára, mi maradtunk az utolsón. Pályafutásom során végig azzal küzdöttem, hogy a vébé nyolcadik napjára elfáradtam. Ez ezúttal is így volt, még akkor is, ha nem vállaltam annyi számot, mint korábban. Ettől még itt volt végig az ember, a világbajnokság légkörében edzett, mentálisan is nehéz volt tartani a formát – az évek során egyértelművé vált, hogy a világbajnokságokon négyszáz vegyesen úszott idők nem relevánsak.

– Így aztán mégis akadt egy kis örömünk a döntő kapcsán, hiszen megmaradt a világcsúcsa négyszáz vegyesen.     
– Ráadásul én azért 4:30-as idővel szoktam vébét nyerni...

–  A számot a tizenöt éves kanadai Summer McIntosh nyerte meg. Mi a véleménye róla?     
– Tetszik, amit csinál, és úgy látom, éppen úgy ússza a négyszáz vegyest, mint korábban én. Esetében kérdés, hogy a nővé válás hogyan befolyásolja a teljesítményét. Láttunk már arra példát a múltban, hogy fiatalként valaki nagyon jó, aztán éppen ezekben az években eltűnik. Remélem, vele nem ez történik. Azért nagyon jó lenne még egyszer olyan formába lendülni, hogy eséllyel kiállhassak ellene.

– Tényleg sohasem adja fel. Képes erőt meríteni abból, hogy a fináléban egyedüli európaiként volt jelen?     
– Ez mindenképpen jó előjel az augusztusi római Európa-bajnokságra, de ott van bennem a tüske, hogy nem sikerült a bronzérmet megszereznem. Egyébként a taktikám jónak bizonyult, mert az amerikai Emma Weyanttal akartam úszni, és végül is ő ért oda a harmadik helyre. De az időeredmény ellenére úgy érzem, sokat léptem előre, szerintem ez a döntő megmutatta, nagyon rajta vagyok azon, hogy növeljem az érmeim számát – csak sikerül még összeszednem valahogy négyet...

– Rómában sokat tehet azért. Ott szerezte az első világbajnoki érmeit, aranyat négyszáz vegyesen és bronzot kétszáz vegyesen, valamint kétszáz pillangón. A felkészülés során előhívja a tizenhárom évvel ezelőtti emlékeket?     
– Mindenképpen, mert segíteni fognak. De olyan érdekesen írja az élet a pályafutásom forgatókönyvét: Rómába visszatérni, és ott küzdeni azért, hogy gyarapítsam az érmeim számát – már akkor libabőrös leszek, ha csak beszélek erről a lehetőségről! De ugyanígy ajándékba kaptam ezt a budapesti világbajnokságot, s bár a képzeletbeli polcon nem kerül olyan magasra ez a nyolc nap, mint az öt évvel ezelőtti hazai vébé, de őrzöm magamban örökre: 2017-ben sportolóként alkottam nagyot, ezt a versenyt viszont Katinka, az ember viszi magával. És év végén jöhet a bónusz, hiszen Kazanytól Melbourne-be került a rövid pályás világbajnokság, én pedig pályafutásom első nagymedencés vébéjét éppen ebben az ausztrál városban éltem át.