Ma százéves az olimpiai bajnok magyar pólós

Amikor tavaly az olimpia után Budapesten járt, azt kérte, ha lehet, az 1932-es olimpiai bajnok csapat szövetségi kapitánya, Komjádi Béla szobra mellett fényképezzük le az uszodában. Egymás mellett a magyar vízilabdázás első aranykorának két szereplője. A mentor Komjádi, aki nemcsak kiszúrta a kapus kezéből a labdát a kapuba pofozó szemtelen ifista Tarics tehetségét, hanem később azt is szorgalmazta, hogy iratkozzon be a Műegyetemre.

A center jobbkezesként ballal is megtanult dobni, és az 1933-ban elhunyt Komjádit kapitányként követő Beleznay László azért hívta meg az 1936-os olimpiai keretbe, mert „Tarics annyira jó volt egész évben, hogy nem lehet kihagyni". Aztán a berlini olimpián Tarics négy gólt dobott Málta ellen, annyit, mint a korszak legjobbjai, Németh Jamesz és Halassy Olivér, így az ő nyakába is aranyérmet akasztottak.

A mostani nevezetes alkalomra árnyékot vet, hogy az olimpiai bajnok felesége nyáron agyvérzést kapott, s az ünnepelt nem is tagadja, a legszebb születésnapi ajándék az lenne számára, ha Erzsike felgyógyulna. mintha csak magának mondaná a telefonba.

„Egész életemben próbáltam Komjádi elvét követni, ő magának sohasem kért, csak másoknak, de most nagyon szeretném, hogy felépüljön. Ezért inkább méltóságteljesen telik majd az ünnep, bár egyre inkább tapintható a felém áradó szeretet. Szabó Bence, a MOB főtitkára is megérkezett, s a rólam könyvet író két újságíró, Gáll András és Tóth János is meglátogatott."

Élete valóban egy regény, de nem a Száz év magány. Tarics Sándor száz esztendeje két megkerülhetetlen pillérre támaszkodik: a vízilabdázásra és a mérnöki hivatásra. A két alátámasztási pont között az átjárhatóságot – maradva Tarics szakmájánál – amolyan hídként a rendszeresség adja. És az ő esetében nem költői a kérdés: mi a hosszú élet titka?

„Amikor megszületsz, benne van a génjeidben százvalahány év. Ha nem rontod el alkohollal, dohányzással meg drogokkal, akkor a gének visznek magukkal. Persze nem ilyen egyszerű,
mert apám negyvenhárom évesen halt meg tüdőbajban, manapság pedig ez gyógyítható betegség. Szóval az is számít, veled van-e a szerencse vagy sem."

Azért az életcélok is fontosak, az meg főleg, hogyan tud értük küzdeni az ember. Olimpiai bajnokká válni, majd a mérnöki pályán maradandót alkotni – találmányok fűződnek a nevéhez – két embernek is elég feladatot adna egy életre. Vagy mégsem?

„Ne misztifikálja túl. Matematikából tehetséges voltam, egyértelmű volt, hogy a Műegyetem
építőmérnöki karán tanulok tovább. S ugyan egy ideig párhuzamosan végeztem a két tevékenységet – a berlini olimpia évében diplomáztam –, az 1939-ben megnyert főiskolai vébé után bejelentettem, hogy abbahagyom a pólózást. A mérnöki pálya felé fordultam."

Civil karrierje az Egyesült Államokban teljesedett ki, számos szabadalom őrzi a nevét, elsősorban a földrengésnek ellenálló szerkezetek kialakításában jeleskedett, bár ő prózaibban fogalmaz.

„Mindenki ismerte az okokat, azt is, mit kellene csinálni. A hogyan volt a kérdéses. Csak egy keveset kellett hozzátenni az addigi ismeretekhez” – emlékezett szerényen Tarics Sándor, aki manapság is naprakész a magyar pólóból.

Igaz, neki a világbajnok Szivós Márton elsősorban nem a Szeged pólósa, hanem a centerposzton
utóda, a kétszeres olimpiai bajnok idősebb Szívós István unokája, Marci. Végül is száz év távlatából ennyit megengedhet magának az ember.