Soma bácsi – Malonyai Péter publicisztikája

Azt sugallják a hozzáértők, hogy a koronavírus-járvány olyannyira felforgatja a sportvilágot, hogy a vész elmúltával semmi sem lesz ugyanaz. Még azt is sejtetik egyesek, hogy visszatérünk a régi szép időkhöz, amikor nem a mindenáron való győzelem, az ellenfél porba sújtása, a könyörtelen sikerhajsza állt a középpontban.

Nos, én ebben nem hiszek. Kételyem alapja, hogy az elmúlt évtizedekben jó néhányan figyelmeztettek arra, hogy nem jó az irány, illene újragombolni a kabátot. És mégsem.

„Nemegyszer aggódva nézek körül, tud-e még bolondozni az ifjúság? Mintha kihalt volna a humor. Miközben a sportolók és a sportvezetők az eredményeket hajtják, nem veszik észre, hogy megfagy körülöttük a levegő. Pedig a nevetés felold minden ellentétet, feszültséget. A móka kialakíthat egy nagy erővel dolgozó, mégis békés, megértő családot.”

Az idézet enyhén szólva sem mai, 43 esztendős. Somóczi Lóránttól (1914–1982) származik, akiről kevés, egyre kevesebb szó esik, pedig nem akárki volt a magyar vízilabdában. Akkor, amikor nem csupán hungarikumnak számított, hanem világelsők is voltunk a pólóban, figyelmeztetése idején éppen az olimpiai bajnoki cím védői (1976, Montreal).

Soma bácsiról rengeteg történet kering(ett) az uszodában. Közöttük az, hogy a negyvenes évek második felében, amikor Egerben a helyi Barátság és az FTC meccsén fújt, az őt kövekkel dobáló közönséget azzal fékezte meg, hogy a levegőbe lőtt. Hadbíróként joggal viselt fegyvert, ez az oldal tehát hiteles. A történtek leírása már nem annyira, a korabeli tudósítás szerint az igaz, hogy 1500 felbőszült egri tiltakozott állítólagos elfogultsága ellen, a helyi újság diktatórikusnak ítélte a közreműködését, szerinte „tipikus, Horthy-rendszerbeli stílusban dirigálta a játékosokat”. A szabálytalanságok 98 százalékát az egriek követték el – igyekezett bizonyítani a lap –, ami lehetetlen valós körülmények között. A Fradi 2:1-re nyert, a tömeg a lefújás után megindult Soma bácsi felé, aki határozott léptekkel tartva az öltöző felé, felkiáltott: „Megyek a revolveremért!”. Lövésről tehát szó sem volt, az pedig a történtekhez tartozik, hogy a Népsport és a szövetség megvédte őt, arra alapozva, hogy nincs az az elfogultság, amelyik kövekkel dobálózásra jogosítana fel.

Meg aztán Somóczi dr. már akkor sem volt akárki. Neve, rangja volt a sportágban. Végigjárta a szamárlétrát, a vízilabdájáról is híres óbudai Árpád gimnáziumban (Gyarmati Dezső, Konrád Ferenc, Konrád János, Markovits Kálmán, Tarics Sándor – hogy csak az olimpiai bajnok pólósokat említsem) ismerkedett meg a sportággal, érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanult tovább, s közben a MAC csapatában játszott, mi több, a válogatottban is bemutatkozhatott. Igaz, csak 1939-ben, de már az 1936-os berlini olimpia előtt így beszélt Beleznay László szövetségi kapitány az utazó csapat kijelöléséről: „A fennmaradó tizenegyedik helyért nagy harc lesz Vértesy József, Molnár István, a szegedi Szaniszló Béla és a sokak által ajánlott Somóczi között”. Végül Molnár utazott, s lett olimpiai bajnok.

Ezzel együtt ekkor már ismerte és elismerte a pólótársadalom, érdemes idézni az utánpótlás-válogatott németországi túrájáról szóló tudósítást 1937-ből: „Esténként, amikor összeülünk, nagy sóhajok szállnak Buda felé. Somóczi tíz fillérért gyönyörű körmondatokat diktál. Akárkinek...” Ugyanebben az évben a főiskolai világbajnokságot nyerő magyar csapat tagja, s a vízben is vezér. Amikor a MAC-cal 1941-ben megnyerték a Téli Kupát, őt kérdezték a szakmai háttérről: „Győznünk kellett, mert mi tudtuk leghamarabb megfiatalítani csapatunkat. Két fiatal is játszott nálunk, Szivós Pista és Eleméri Rezső.” Szivós ugyebár később olimpiai bajnok lett (1952, 1956), Elemérinek leginkább úszóként termett babér.

Szintén 1941-ben történt, hogy átvehette a diplomáját. A doktorrá avatáson ott volt mellette két klubtársa, Tolnai József és Kánássy Gyula, s ezzel előállt az a különleges helyzet a MAC-ban, hogy „bizony egy csapat sem dicsekedhet azzal, hogy hét játékosa közül négy rendelkezik doktorátussal”. A kapus, Mezei István volt a negyedik.

A MAFC-hoz tehát már diplomásként igazolt át 1942-ben. Ez azért fontos, mert kisebb megszakításokkal haláláig a klub tagja volt, játékospályafutása után edzőként. A csapat egyetlen „öregjének” nevezte a Képes Sport, hozzáállásáról megállapította, hogy „mindent Somóczi dr. akar csinálni és mindent tőle várnak. (...) Fejlődés szempontjából jobb lenne, ha a »Soma« jobban hagyná játszani a fiúkat, sőt ő küldené »tűzbe« őket”.

A háború félbeszakította pályafutását, 1945 után már a parton szolgálta a sportágat. Mint az idézett egri mérkőzésből kiderült, játékvezetőként is, ám ő volt a kapitánya az 1947-ben főiskolai világbajnokságot nyerő csapatnak (benne a később háromszoros olimpiai bajnok és kapitányként is aranyérmes Gyarmati Dezsővel), s később a játékvezető- és az edzőképzés szigorú fejeként, meg persze edzőként.

Tanítványai kaptak tőle hideget-meleget, kemény volt a végtelenségig, de a pillanatnyi düh elszállt belőlük, s szinte valamennyien tisztelettel, szeretettel emlékeztek, emlékeznek rá. Egy Népsport-jellemzés szerint: „Ezer arca van. Amikor haragos, akkor is vidám. (...) Ami a szívén, az a száján. Egyike azoknak a keveseknek, akik átmentették magukat a tíz-tizenöt évvel ezelőtti uszodai hangulatból”.

A múlt egyébként is rányomta a bélyegét az életére. Hadbírói szakvizsgát tett 1947-ben, majd két esztendővel később nem volt hajlandó közreműködni a Rajk-perben. Ennek következménye volt az a nekrológjában szereplő cinikus félmondat, hogy „a Mátrában eltört a lába”. A Mátra stimmel, ám az kimaradt az 1982-es méltatásból, hogy a recski munkatáborban szenvedett olyan balesetet, amely után rosszul forrt össze a combcsontja. Haláláig bicegett.

Ez nem akadályozta meg abban, hogy az uszoda álljon élete középpontjában. Játékvezetőként visszatérően megütközött a közönséggel, egy 1957-es Fradi–BVSC meccs után a Képes Sport megállapítja, hogy „nem vezette rosszul a mérkőzést, és azzal, hogy valaki hat forintot fizet egy jegyért, semmiképpen sem váltja meg a jogot a játékvezető ütemes ócsárlásához”. Az meg személyes élmény, ahogy a páros kiállítások korszakában a szája sarkában félmosollyal int az egyik kapu előtti tömegjelenet felé: „Az a nyolc ott kimegy...!”.

Ha a szakmáról volt szó, nem ismert tréfát. Szigorú volt a TF tanáraként is, mindenről volt véleménye. A kiválasztásról például az, amit A vízilabdajáték című tankönyve bemutatásakor mondott: „Egyes fiatal játékosokba rengeteg munkát és pénzt ölünk bele, pedig tudományos alapon kimutatható lenne, hogy alkatilag, pszichikailag nem alkalmasak magas színvonalú vízilabdázásra. Másokat pedig hagyunk elkallódni, mert nem ismerjük fejlődési lehetőségeiket, holott lehet, hogy nagyszerű vízilabdázók válnának idővel belőlük.”

Halála szimbólum. A korábban beépített csipőprotézis cseréjére 1982 tavaszán került sor. A csont rossz állapota miatt a műtét nem sikerült. Amikor legendás kollégámmal, Szabó Ferivel meglátogattuk, árnyaltan, de panaszkodott, pedig nem volt szokása. Látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Aztán április 21-én délután felvette a MAFC-os melegítőjét, az ORFI tetőteraszáról hosszasan nézte a Csasziban edző gyerekeket, majd a mélybe vetette magát. Mesélték, előtte véletlenül meghallotta, hogy két orvos amputációról beszél, s azt hitte, róla van szó, de meglehet, ez is a legenda (egyébként hihető) része.

Az viszont szintén megszívlelendő, amivel befejezte az 1977-es interjút: „Én azt hiszem, kellőképpen követelek a tanítványaimtól. Ha kell, buktatok, kiállítok, kizavarok valakit az uszodából. Az is előfordult, mint annak idején Egerben, hogy engem zavartak ki. Na és? Ennek ellenére soha nem felejtem el, és nem hagyom, hogy játékosaim elfelejtsék: bármennyire is nagy igyekezettel csináljuk, azért ez csak játék.”

Ugye?