Adósságok – Csinta Samu publicisztikája

A többség számára talán értelmezhetetlen lesz, amit most leírok: a külhoni magyaroknak minden jobban fáj, ami fáj, és minden nagyobb öröm, ami öröm. Nyilván, tudom én, hogy sem a gyásznak, sem a boldogságnak nincs objektív mércéje, mégis. A csonkolt országrészek szurkolóinak érzelmi túlzásait ugyanúgy magyarázza az elszakadás állapotának örök keserűsége, mint ahogy a hiányos informáltság, ami azt is lehetővé tette, hogy az egyik erdélyi haver még akkor is a válogatottba követelte Détárit, amikor Döme Sankt Pöltenből Felsőpatonyba tartott. Ez az érzelmileg végletesen túlfűtött társaság rángatta vissza a vasúti sínek közül azt a Dózsa-drukkert – mi tagadás, meglehetősen egyedül volt szegénykém ezzel a megmagyarázhatatlan ragaszkodással… –, aki az 1979. szeptember 22-i 7–1-es Fradi győzelmet az elviselhetetlen tragédiák közé sorolta.

Hasonló társaságok utódai kezdték követni 1990 után a befutható távolságban fellépő magyar csapatok mérkőzéseit is. Nem volt egyszerű, nem kis pénzbe, kezdetben az országhatárokon való végeláthatatlan várakozásokba, az otthoni családi béke állandó súlyos veszélyeztetésébe került, mégis ott voltak a különböző magyar részvételű kézilabda-világversenyeken, jégkorong-vb-ken Kölntől Krakkóig. No meg a 2016-os franciaországi futball Eb-n, de talán erre kell a legkevésbé magyarázattal szolgálni.

Ilyenek ők, és kész, aki nem érti, az meg is érdemli.

A vízilabda kevésbé tartozott az imádatnak ebbe a körébe, leszámítva a magyarországi világversenyeket, amelyeket azért rokoni látogatásként is el lehetett „adni” a méltatlankodó családtagoknak. Ama fényes tudat ellenére sem, hogy a legsikeresebb magyar csapatsportág, s a „Lőj, Dömötör, lőj!” kristálytiszta történelmi azonosítása mellett sem. A póló valahogy megmaradt a televízió előtti izgalom és boldogság forrásaként, mint olyan sportág, amelynek szabályait ugyan csak kevesen ismerik, de többnyire mi győzünk, s ha mégsem, akkor tavaly mi győztünk, illetve jövőre mi leszünk a vb-győztesek. Néhai Kárpáti Gyurikát megismerhettük Peterdi Pál sírva röhögős tolmácsolásában – „Valahogy a falig alig itta magát, mint Jankó, a vízi huszár...”, néhai Gyarmati Dezső olimpiai bajnok-forradalmárnak külön tisztelet járt, főleg miután Montrealban újra aranyhoz segítette a nemzetet, Faragó Tamás ikonszerűségét pedig különleges emberi arcéle is erősítette. Külön büszkeségként láncolta a székelyföldieket a sportághoz Molnár Endre gyergyószentmiklósi származása, ő volt a kivétel, aki ebből a vízi világnak sehogy sem nevezhető régióból érkezett a valamennyi pólós számára nyakig érő medencébe. Mert hát Erdélyben ugyan bizony hol, az Olt–Maros–Küküllő háromszög legfeljebb lófürösztésre alkalmas, meg arra, hogy – Tompa László után szabadon – Imre szorítsa, Áron pedig..., Áron ne hagyja magát.

Jómagam is ebből a világból érkeztem a magyarországi sportújságírásba, és igyekeztem ott megkapaszkodni. Volt, amihez jobban értettem, volt, amihez kevésbé, vagy leginkább egyáltalán nem. A vízilabda ilyen volt, mert hát honnan is. A sportág kiemelkedő krónikásai, Ballai Attila, Ch. Gáll András vagy Csurka Gergely írásain nevelkedve próbáltam megérteni, mi történik a tajtékzó vízfelszín alatt, némi „vakolat” talán meg is ragadt rajtam, de ennél sokkal többet nem vállalok. Annál inkább segítettek a szigeti uszoda dühöngőjében zajló futballmeccsek, amelyek előtt-után nézhettem közelről a pólóedzéseket, ott inkább bele lehetett látni-hallani a meccseken előforduló „halálesetek” koreográfiájába.

Valahogy mégis ott találtam magam 1996 decemberében a Kemény Dénes szövetségi kapitánnyá megválasztását megelőző feszült délutánon. Több mint tíz év múlva, 2007 márciusában pedig a kolozsvári rádió stúdiótermében, ahol a helyi nemzetközi tornára érkező magyar válogatott tagjaival több száz ember előtt zajló beszélgetés moderátoraként igyekeztem minél kevesebb időt rabolni az agyonszeretett hősök elől. Ott és akkor derült ki, mennyi mindent tudnak róluk az emberek. Jóval többet, mint amennyi a sajtó révén eljuthatott hozzájuk egy olyan sportágról, amelynek romániai bölcsőjét azért mégiscsak a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi és temesvári strandok vize ringatta.

Benedek Tibor is ott ült, én meg égő arccal, de hasztalan igyekszem mostanában felidézni, mit mondott a rajta is csüngő hallgatóságnak. Főleg mióta június 18-a reggelén korábbi kolléganőm rám írt a közösségi oldalon: „Hallottad? Mi baja volt?” Róla előzetesen is tudtam, hogy érdekli a vízilabda, nem elhanyagolható részben az ott játszó férfiak imponáló alkata okán, mint oly sok fiatal lány esetében. Aztán átszakadt a gát. Kollégák és barátok, alig ismerősök fordultak hozzám, mint „bennfenteshez”, akinek éveken át Benedek Tibor közelében élve tudnia kell róla mindent. És nekem rá kellett döbbennem, mennyire keveset tudtam erről az óriásról. Most hibáztathatnám érte Ballait, Ch. Gállt, Csurkát vagy másokat, hiszen ők nem „engedtek” a sportág közelébe, miközben írásaikkal, történeteikkel abba a hitbe ringattak, hogy naprakész vagyok a sportágban. Látva a margitszigeti zarándoklatot, újra és újraolvasva a vele kapcsolatos újságírói, baráti, játékostársi, szurkolói megemlékezéseket, a tengernyi bejegyzést, amelyben erdélyiek ezrei szinte hozzátartozóként búcsúznak Benedek Tibortól, immár súlyos mulasztásként telepszik rám e hérosz élete, még inkább a halála.

Így utólag már alig lehet pótolni belőle valamennyit. Csurka Gergő könyve – biztos vagyok benne, hogy megírja – révén garantáltan, amit ő nem tudott róla, azt talán nem is érdemes. Nekem, az álbennfentesnek, nekünk, a kisembereknek viszont mindenképpen valamiféle hiánypótlásba kell kezdenünk. De hát honnan is kezdhetnénk? Hiszen egy önmagát csak családtagjai, barátai, csapattársai számára „hozzáférhetővé” tevő emberóriás élt velünk egy korban, és ugyan milyen jogon kérhetnénk számon rajta, hogy nem mondta el nekünk is, valójában kicsoda is ő. Ránk bízta, hogy annyit fejtsünk meg a medencében, a sportban való önfelmutatásából, amennyire képesek vagyunk. Mi meg többnyire megmaradtunk az olimpiai aranyak, a lőtt gólok számolgatásának szánalmas szintjén.

Pedig mennyire jobb lett volna észrevenni például az olyan áttételes üzenetet, amilyet felesége, Epres Panni fogalmazott meg egy évvel ezelőtt a Képmás című magazinban. Az anyuka Barka lányuk kérdésére – „Jó, mama, ma nem megyek, de akkor hogy leszek majd olyan a balettban, mint a papa a vízilabdában?” – adott válaszát: „Nem kell olyannak lenned. Amit a papa csinál, senki sem tudja megcsinálni, és amit te csinálsz, azt sem tudja senki más.” Én a számomra, többségünk számára ismeretlen Benedek Tibort is hallani vélem ebben a bölcs vigasztalásban. Az olyan, a jelek szerint se szeri, se száma esetek mellett, mint Szivós Mártoné, akivel Tibor végigcsinálta a rehabilitációt, vele is úszott, hogy a világbajnok pólós ne érezze monotonnak az edzést, mikor infarktusa után újra találkozhatott imádott sportágával.

Miközben nekünk, külhoniaknak – a kisebbségi státust immár rendszerszerűen távol tartom magamtól szóban és érzésben egyaránt – hiába fáj jobban minden, ami fáj, nemzetünk nagyjait inkább életükben kellene jobban megismernünk, sajátunkká átéreznünk. Hús-vér emberként, közénk ülve, megsimogatva, hallgatva őket, amint mesélnek számunkra közeli-távoli világokról, örök érvényű relikviának szánt fotókat készítve velük. És nem csak azért, hogy majdan tényleg személyes ismerősként köszönhessünk el tőlük.