Hős, sztárkorban – N. Pál József publicisztikája

A mexikói olimpia vízilabdatornájából semmire sem emlékezem, hogy – címvédőként – harmadikok lettünk csupán, az Ez történt Mexikóban című könyvben olvashattam, ám nem rázott meg a hír. Az 1970. szeptemberi Európa-bajnokságot viszont már csalódásként éltem át (második helyre szorultunk a Szovjetunió mögé), újabb két év múltán, München idején meg végtelenül keserű lettem. Hisz Rajki Béla kapitány mondta, hogy a második hely kudarc lenne már, aranyat vártam tehát, s megint a Szovjetunió... Egy gólon múlt az egész. Nem a kiesési rendszer járta még, a csoportokból továbbjutó hat gárda körmeccseivel zárult a torna (mi az NSZK elleni egy pontot „vittük tovább”), a végső magyar–szovjeten a döntetlen a „nagy testvérnek” kedvezett. Nagyon szorítottam, előre-hátra hintáztam a székemen, úgy rémlik, Pócsik Dénes óriási helyzetet rontott röviddel a vége előtt, a később nagykutyává lett román bíró is ellenünk fújt „természetesen”, 3–3 lett a vége, s én letörten, szomorúsággal néztem magam elé.

Aztán a következő esztendőben – a sportág első világbajnokságán – lenyomtuk végre a „ruszkikat”, nagy csapatunk lett újra, s a világ legjobbjainak – két Eb-t is nyertünk közben! – tudhattuk magunkat évekig. (Az 1975-ös dél-amerikai vb ezüstjét apró botlásnak éreztem, főleg utólag, hisz Montreal mámora – olimpiai arany tizenkét év után! – mindent feledtetett.)

Münchenről még egy jelenet marad meg bennem, a meccsek előttről talán. Vitray Tamás Faragó Tamással és Szivós Istvánnal beszélt, az olimpiai falu egyik szobájának erkélyén alighanem, s ahogy az ekkor kivételesen rövid hajú – katona volt? – húszéves zseni meg a nála is magasabb szemüveges center a köztük álló apró emberre le-lepillantott mosolyogva, feledhetetlen maradt. Négy év múlva ötkarikás bajnokká lettek mind a ketten, a harmadik „kétméteressel”, a hirtelenszőke Csapó Gáborral kiegészülve, a honi póló újabb nagy generációjának látványosan emblematikus alakjaiként.

Mi tagadás, Montreal (aranyakban) soványabb eredményt hozott a vártnál, a négy bajnoki cím az – akkor – utóbbi fél évszázad leggyengébb termése volt. A jelentős világversenyen hibázni képtelen Magyar Zoltán lólengésgyőzelme, Németh Miklós gerelyhajító-világcsúcsa, Tordasi Ildikó tőrvívóaranya nagy örömet adott persze, ám a számos keserűséget (birkózás, úszás, kajak-kenu stb.) a pólócsapat diadala édesítette meg a leginkább alighanem. Csapatban nyerni „más”, ez tudható, e mámor az identitás átélésének egyedi formáját adja meg. Az a tizenegy játékos hőssé lett, egy nemzetnyi közösség méltósága emelésének alkalmát adva nekünk, noha nem a hősök korát éltük már igazán. S e gárdának a legemlékezetesebb alakja Faragó volt vitathatatlanul, aki úgy maradt hős nekünk, hogy az új kor elvárásának – a sztárlét parancsának – is kiválóan megfelelt.

Egy vízilabdát alig látott országban önálló csoport szorított (Go-go-go-Farago! – skandálták) neki, szurkolói klubok alakultak a tiszteletére – a rajongó szót még nem használtuk, szerencsére! –, tán még e játék kanadai honosításában is nagy szerepe lett. Kivételes szeretet övezte őt, s aligha csak zseniális képessége s látványos játéka miatt. Mert a torna gólkirálya (hattal előzte meg a listán másodikat), legjobb játékosa, a csapat vezére (is) volt ugyan, ám hitem szerint nem csak ez lett a lényeg. Személyisége, megjelenése az akkorra széjjelvert, széjjelmanipulált, „konszolidált” '68-as lázadók eredendően tiszta értékeire emlékeztetett sokakat, s tömbszerű őserőt, biztonságot sugalló ideát is őrzött ugyanakkor, ami meg a lovagi kor „daliáinak” (egyszerre erős és gyámolító) a sajátja volt – a legendákban biztosan. Valami, amit elveszítettünk, de zsigereink, vágyaink emlékeznek még reá, s valami, ami a hamisság elleni tiltakozás átélhető – látható, szinte megérinthető – pillanata is egyben. S még valamit jelentett ő nekünk.

Régi vita, hogy egy korszak legjobb játékosává (csapatává) mi tesz valakit, valakiket. Van, aki az eredményeket (érmeket, trófeákat, gólokat stb.) számolja megszállottan, én mást gondolok. (A „minden idők legjobbja” választást szimpátiatornának látom inkább, ahol a tradícióval kapcsolatos élmények – szóval a választók életkora – eléggé meghatározók.) Számomra egy korszak legjobbja az, aki összegzi, új módon szintetizálja, ami tudható volt addig, de utakat nyit egyben, amit tudomásul nem venni többé nem lehet (nem lehet úgy játszani, írni, festeni, stb. azután), miközben a maga korát is totálisan mutatja meg. Maradva eredeti szakmámnál: Szophoklész, Dante, Shakespeare, Dosztojevszkij s – nekem, a magyarnak – Petőfi, Ady ezért meghaladhatatlan mérföldkövek, s ezért az Bach, Mozart vagy Bartók muzsikája is. S ezért egy-egy korszak felülmúlhatatlan óriása Nurmi, Puskás, Muhammad Ali, Egerszegi vagy – mondjuk – Balczó a sportban, s nem azért, mert ő történetesen eggyel több aranyat szerzett mindenki másnál öttusában az olimpiákon. Az Aranycsapat is a világ legjobbja volt évekig, ha a legnagyobb cím nem jött össze, akkor is!

Nos, Faragó ama hetvenes évekbeli magyar csodacsapat kiemelkedő játékosa volt, összegző s utat nyitó jelenség mindenféle értelemben, s értelemszerűen a póló legnagyobb egyénisége is akkor, ami azt jelenti, „minden idők” legjobbjai közt is helye van vitathatatlanul. Sportága örök ikonjaként, ám ami ezen felül van, az reánk, magyarokra tartozik.

Miről van szó? Két hónapja írtam a „Pólósok pólósa” választás után, az ő első helyével egyetértve, s lénye­geset hozzátenni most sem tudok: „Lénye, megjelenése, lázadást, nonkomformitást is sugalló intelligenciája ama hazugságra telepített kor félelem nélkül való tagadása volt. Meg a magyar vízilabda örök jelképe, amiben csibészség, finesz, káprázatos tudás s e játék szeretetét is sugározni képes idea meghaladhatatlanul összenőtt.” Igen, aki a kor Magyarországa lélektani mélystruktúráját érti – s nem az „akkor jobb volt” csőlátása tartja fogságban emlékezetét –, az tudja, hogy Kozma István-, Balczó András- és – kicsit később, máshogy – a Faragó Tamás-jelenség miért volt vigasz is nekünk. Az a szoborszerű alak, az a figura, az a sodró „duma”, meg a lobogó, rakoncátlan haj, a hatalmat s a kispolgárt pukkasztó fülbevaló a manipulálhatatlanságról, szóval egy darab szabadságról súgott valamiképp. Szóbeszédként terjedt, hol jelent meg klumpában vagy farmerhez kötött csokornyakkendőben, hogy megvesztegethetetlen önazonosságát mutassa nyíltan, s emlékszem, jó volt e híreket hallva összeröhögni, összekacsintani, s hogy igazak-e pontosan, nem számított. Olyan, a hazugságon is győztes jelenségnek láttuk őt, amilyenek mi is szerettünk volna lenni, de – ezért meg azért – nem lettünk általában. Ne féljetek – a Faragó-példa mintha ezt üzente volna!

S azt is, hogy szeressétek e játékot, amit a Teremtő nekünk adott. Mert csibészség, finesz, bravúrok sora, amit más elképzelni sem tud, esztétikai élmény és atavisztikus örömforrás ez együtt, hogy ilyenek is lehetünk mi, magyarok. Kilenc olimpiai bajnoki cím a – jelenlétünkben! – eddig kiosztott huszonkettőből, csak elég bizonyíték erre.

Nem titok: Faragó mindent megtesz, hogy e némileg regionális s nem mindig közönségvonzó (tudniillik a „semlegeseknek” nem az) sportágat megmentse a XXI. század „nézettségi” diktatúrája közepette is. Ezt tette mindig, szép játékra törekedett, Németországban fontosnak tartotta például, hogy idényenként rúgjon is (!) négy-öt gólt legalább.

Szó, mi szó, e lélek úgy él, ahogy élt játékoskorában is. Még az arca, a hajviselete, az alakja is azonos egykori önmagáéval, ahogy azonos a „dumája”, a szókimondása is. Például midőn a most „legalizált” címről beszélt áprilisban: nem számít a cím, hisz ő a nemzet sportolója rég. S tényleg, mindenki az, aki örömöt és szeretetet hozva diadalaival a nemzet emlékezetében él! Ahogy a „nemzet költője” Petőfi, Ady, József Attila, noha e stallum sosem létezett. Vitatná ezt valaki épelméjű ember?

A Nemzet Sportolója cím meg létezik, s Faragó Tamás – akit e jeles társaság tagjai javasoltak maguk közé – hősként a sztárok idején, így is hazaért. Ennek így kellett lennie!