Spéci bácsi – Malonyai Péter publicisztikája

A magyar póló méltatlanul keveset emlegetett alakjáról, Somóczi Lórántról (1914–1982) már volt szó ezeken a hasábokon (2020. április 6., Soma bácsi), most egy másik korszakos játékos, edző, Szittya Károly (1918–1983) alakját idézem fel. Hogy a cím hasonló, nézzék el, mindketten örök klasszikusai a vízilabdának.
A magyar póló méltatlanul keveset emlegetett alakjáról, Somóczi Lórántról (1914–1982) már volt szó ezeken a hasábokon (2020. április 6., Soma bácsi), most egy másik korszakos játékos, edző, Szittya Károly (1918–1983) alakját idézem fel. Hogy a cím hasonló, nézzék el, mindketten örök klasszikusai a vízilabdának.

Van a 40 év feletti pólósoknak egy közösségi oldaluk (szigorúan indulat- és politikamentes!), ott találtam rá egy 1957. június 8-án kelt kenyérgyári felmondólevélre. Ruzsbatzkyné ügyintéző és Bartus János igazgató Szittya Károlyt száműzte az anyag- és áruforgalmi osztály éléről, persze hogy az 1956 utáni megtorlások jegyében. A dokumentum szerint az akkor 38 esztendős olimpiai bajnok (1952, Helsinki), már sikeres edző „gátolta a párt szervezését”, a forradalom idején „elősegítette a kommunisták eltávolítását”, magatartása „ellenforradalmi hangulatot és eszméket keltő” volt, ráadásul „politikailag káros magatartását a mai napig sem változtatta meg”.

A megbélyegzés a medence környéki megítélését nem befolyásolta, tekintélye töretlen maradt, legalábbis az igazi uszodai embereknél, akik az értékek alapján ítélkeztek s nem a karrierjüket féltették.
Akiknél „Spéci” igazi tekintélynek számított. A becenév nem véletlen, hiszen Schäfferként anyakönyvezték, s amikor 12 esztendősen honos lett a vízben, volt egy „Spécink”, a legendás futballista és mester, Schaffer Alfréd. A jogos párhuzam később csak erősödött. Gallov Rezsőnek a Népsportban megjelent visszaemlékezése szerint ügyes, csavaros észjárású, vakmerő újpesti vagány volt. Nála nagyobb csibészt a vízben aligha lehetett találni kortársai között. Mindez persze tehetséggel párosult.
A játék fortélyait a nagy előd Halassy Olivértől igyekezett ellesni, olyannyira sikerrel, hogy – ismét Gallov – „játékosként ő képezte azt a hidat, amely (...) irányító játékban a múlt klasszikusa, Halassy és a korszerűbb felfogás tüneményes tehetsége, Markovits Kálmán között ível. Ő Halassytól, Markovits meg tőle tanult. Az eredmény – csaknem fél évszázadnyi siker!”

De még a vagányságról. A helsinki olimpián az olaszok elleni mérkőzésen 2:2-nél egy ideig tűrte, hogy Geminio Ognio abriktolja őt, majd amikor a játékvezető nem nézett oda, behúzott egy nagyot az olasznak, majd elterült a vízen, élőhalottként lebegett. Olyan hitelesen, hogy még az ellenfél pólósai is szánakozva nézték. Aztán hosszas kényszerszünet után persze életre kelt, megiramodott, leúszott mindenkit és – Kárpáti György megfogalmazásában – „olyan sistergős gólt lőtt, hogy szinte éreztük a kénkőszagot”. A vége: 7:2 – ide.

És egy civil kaland. Az uszodai legenda szerint első válogatottsága (1944. augusztus: Szlovákia, 8:1) után Pozsonyban a meccs utáni sörözgetés közben összeszólalkozott néhány helybelivel. A fáma szerint nyolcan voltak, akik szét kívánták tépni. Kereket oldott, a nyolcak utána, egészen addig, amíg Spéci ki nem ért egy térre, a közepén szökőkút. Nem habozott, beállt a szoborcsoportba kilencedikként, felvéve a kőfigurák pózát. A vérszomjas üldözők tanácstalanul tébláboltak, benéztek minden kapualjba, aztán eloldalogtak. Hősünk pedig kiszállt a szökőkútból, és a csapat szálláshelyére csöpögött.
A már idézett Kárpáti szintén nem volt híján a vízi furfangnak, de: „Rengeteget tanultam Szittyától. Ami agyafúrtságot, helyzetfelismerést csak el lehet képzelni, mind a kisujjában volt.” Vagy Sárosi László, a montreali (1976) olimpiai bajnokcsapat klasszisa: „Szittya Károlytól technikát és egyéni észmegoldásokat tanultam ifikoromban. Később döntőnek bizonyult, hogy teljes fegyverzettel kerültem a felnőtt csapatba, ott alapelemeket már nem kellett tanulnom.”

Ez már az edző Spéci. Aki azonnal maradandót alkotott. Még vízilabdázott (1950), amikor 14 esztendős gyerekeket kezdett el oktatni a Gheorghiu-Dej Hajógyár csapatánál. Eleinte csak mesélt a srácoknak, ha úgy tetszik, megteremtette az elméleti alapokat, aztán négy esztendővel később már jegyezték az együttest. Amikor kupameccsen legyőzték a Bp. Vörös Lobogót (1954), a Népsport megemlítette, hogy „hét ifjú ember, akik heten sincsenek még száznegyven évesek, s a »mester«: Szittya Károly”. A csapat csillaga Zádor Ervin volt, 1956-ban olimpiai bajnok, legtöbbet a „melbourne-i vérfürdő” néven elhíresült magyar–szovjet meccs jóvoltából emlegetik, miközben képzett játékos, igazi klasszis volt.

Spéci pedig vele sem bánt kesztyűs kézzel. „A szó szoros értelmében a válogatottságig pofoztam” – emlékezett később, pedig a kedvenc pólósa volt. Szigorú edzőként. A fáma szerint, amikor a Szigeten edzést tartva kiengedte a hangját, a Duna budai partján, a Csasziban a trénerek összenéztek: „Na, a Spéci megint elégedetlen valamivel.”

Egyszer egyik ifijátékosa felmentést kért, mert fájt a válla, Spéci a szemébe nézett, úgy mondta: „Nem fáj az, csak úgy érzed...!” És bezavarta a vízbe. Kérdeztem, megindokolta, mondta, ha tudja mozgatni a karját, az edzés csak jót tesz neki. Ahogy a sebeknek is kedvez, ha nedvedzenek – tette hozzá.

Megjegyeztem, sőt egy-egy nem igazán kívánt futás előtt eszembe jut. És nekiindulok...

Klubedzőként is maradandót alkotott, az Ú. Dózsával 1967-ben bajnok lett, de az ifiválogatott kapitányaként is letette a névjegyét. Elég csak az 1965-ös gárdát említeni, amely az esztendő során három tornán indult, 11 meccset játszott – vereség nélkül. Miközben mindenki ünnepelte a srácokat, ő a hibáikról beszélt. Ezek szerint a kapus Molnár Endrének le kell higgadnia, ifjabbik Szivós Istvánnak a lábtempóján és a karmunkáján kell javítania, Sárosi Lászlónak le kell szoknia a kapkodásról, Kásás Zoltánnak kemény, bátrabb játékra és szemfülességre van szüksége, Görgényi Istvánnak a kapáslövésekkel van gondja – és akkor csak azokat említem, akik később olimpiai vagy világbajnokok lettek. Esetenként mindkettő.

Amikor nyugdíjba ment (1979), nem nagyon tudott mit kezdeni magával. Újságírói kérdésre igyekezett megfogalmazni ars poeticáját, kitért a szigorra is: „Azt csak a szeretettel együtt tudom elképzelni. Hogy a fiatal játékos akkor is érezze a szeretetet, amikor éppen szidom, vagy büntetem. (...) Ma már hamar feladják a fiatalok, nincs bennük annyi kitartás, mint régen.” Kitért arra is, hogy rafináltság (lefordulás, áthúzás) nélkül nincs póló: „Halassy Olivértől tanultam ezeket, aztán hozzátettem a saját tapasztalataimat. Így oktattam az edzőképzőn is. Mégis olyan kevés edző csináltatja. Pedig hozzátartoznak az ötletes, gólra törő magyar vízilabdázáshoz.”

Később visszatért a kispadra – Szegeden. Ahová a fia, ifjabb Szittya Károly (a kis „Spéci”, maga is jó játékos, edző) hívta. Nem ment jól a csapatnak, megviselte. „Hát kell ez neked?... Miért nem hagyod már az egészet a csudába?” – kérdezte tőle kollégája, a szintén legendás Goór „Illés”, mire bevallotta, hogy próbálta abbahagyni, de nem megy. Sohasem ivott, a dohányzásról leszokott, de a póló az más.

Szenvedély. Amikor figyelmeztették, hogy a kispadról fog lefordulni, rá jellemző módon felelt: „Alighanem az lesz a vége. Oly sok süket játékos van... Láthattad ma is. Hogy mit hagytunk ki...?!”
Sorsszerű, hogy az uszodából hazafelé tartva lett rosszul. Kórházba került, ahol néhány nappal később megállt a szíve. Hatvanöt évesen. Ahogy Gallov Rezső írta, „egy pusztulóban lévő edzőfajta kivételes alakja távozott örökre. Olyan, aki minden fenntartás nélkül tette fel teljes életét rajongott sportjára, bár ezt, persze, soha nem éreztette, nem is mondta. Magától értetődőnek tartotta.”

Ami engem illet, úgy gondolom, a „fajta” lehet, hogy azóta tényleg kipusztult, ám a beletartozók öröksége nem. Legalábbis a normális embereknél.

És ezt értsék, ahogy akarják.