Manhercznyi mozdulatok nyomában – Malonyai Péter publicisztikája

A tizenegyesekről mondják a futballban, hogy hosszú távon kiegyenlítik egymást, kapjuk és bekapjuk, a végén ott a nullszaldó. Vagy nem. Mindenesetre a tétel igaz lehet a szerencse-balszerencse, de még a fent és lent vonatkozásában is, ám ez csupán elmélet, hiszen a sport aktuális műfaj, a pályákon, a csarnokokban, a medencékben ma születik meg a végeredmény és vele – az ítélkezés.

Nyerünk vagy veszítünk – ez dönti el a leányzó fekvését.

Úgy, hogy vannak helyzetek, amelyekre képtelenség felkészülni.

Például az elmúlt heti labdarúgó-kupameccseken. A Kecskemét úgy búcsúzott Rigában, hogy kétszer is a lefújás előtti pillanatokban, a 90+5. és a 122. percben kapott gólt. A kispadon ülő Lóczi István azonnal elő is állt a magyarázattal, hogy a magyar bajnokság nem készíti fel játékosait az ilyen magas hőfokú mérkőzésekre. Mentségnek jó, de magyarázatnak kevés. Mert aligha volt csupán arra elegendő az edzésmunka, hogy 90+4. percig bírják a tempót a futballisták, aztán a 121. percig megint. Ha nincs a két kihagyás, a hősies lett volna a jelző, noha tényleg a fülükön vették a végén a levegőt a kecskemétiek. Mondhatni, ez is hősies – elvégre fizikai képtelenségről van szó.

Vagy a zalaegerszegiek. Úgy kaptak gólt már a 9. percben, hogy Gyurján Márton kapus bravúrral védett, ám a labda Gergényi Bencére pattant, s onnan a kapuba. Sokk. Rögtön az elején, s aztán maradt a kétgólos hátrány. Erre sem lehet edzésen felkészülni. Boér Gábor edző dicséretesen nem a balszerencsés védés-pattanás kombóra fogta a kiesést, pedig szerintem ez döntött, vannak történések, amelyek mélyebben hatnak a lélekre.

És végül még egy aktualitás: a Puskás Akadémia meg nem adott gólja pénteken az Újpest ellen. Vonalzó, körző, centik ide, centik oda, itt a váll, hol a váll, hosszas töprengés, és Lamin Colley gólja érvénytelen. Én nem láttam lest, de azt igen, hogy a kapu elé íveléskor Colley és Komáromi György kirobban az újpesti védők közül, s Colley remekül felismerve a helyzetet, elrúgja a labdát a kapus mellett. Látványos akció, remek mozdulatok, de a VAR-korszakban a hivatal uralma dívik, a játék szelleme smafu.

Colley – mint mondta – csak imádkozott, hogy a gól valóban gól legyen, mindhiába. Hornyák Zsolt azt magyarázta utána, hogy nem a bírói hatalmaskodás volt a legnagyobb gondjuk a meccsen – a felcsúti vezetőedző ezzel jobban szolgálta a futballt, a játék szellemét, mint fél tucat buszban centiző VARrodás.
Ez csak néhány nap termése, gondolható, hogy a múltban is rengeteg hasonló szituáció döntött romba reményeket, esélyeket. Ott van például az oly sokat emlegetett világbajnoki döntő 1954-ben. A 86. percben Kocsis Sándor labdájából Puskás Ferenc kiegyenlített – volna. A walesi partjelző, Sandy Griffiths ugyanis lendített – les! Ha 3:3, jön a hosszabbítás, az újabb esély, ha pedig valóra váltja az Aranycsapat, minden azóta szajkózott magyarázat megfordul a világbajnoki cím birtokában. Az összeállítás zseniális, akárcsak a csapat (fáradtan is), szó sem lett volna elbizakodottságról, és senkit sem érdekel, hogyan telt a meccs előtti éjszaka.

Mr. Griffiths később a könyvében nem mulasztotta el rögzíteni, hogy tiszta a lelkiismerete – talán nem véletlen, hogy kitért az esetre (mondom elfogultan).

De nem csupán a futball szolgál példával arra, hogy van, ami kiszámíthatatlan. A szöuli olimpián (1988) 100 méter mellen Güttler Károly (1:02.05) egy századmásodperccel kapott ki Adrian Moorhouse-tól (1:02.04) – a számítások szerint ez 16 milliméternyi különbséget jelent. „Ha kicsit hosszabb a körme...” – kesergett a Népsport.

Ám mielőtt a kardunkba dőlnénk, hogy miért mindig bennünket sújt a sors, gondoljunk a sydney-i olimpiára (2000), amikor Kovács Ági (2:24.35) 21 századdal előzte meg a 200 mell döntőjében az amerikai Kristy Kowalt (2:24.56). Senki sem emlegette, hogy milyen kicsi volt a különbség, örültünk nagyon. Ez persze így természetes, miközben ha nincs az elektromos időmérés, nehezen derült volna ki, hogy a mi lányunk a jobb.

Jellemző egyébként, hogy Güttlerről olim­piai másodikként kevés, de minimum kevesebb szó esik, a klasszisához képest mindenképpen, hiszen volt világcsúcstartó is csaknem három esztendeig (1993–1996), s 2002-ig tizenhárom érmet hozott a világversenyekről.

De vissza ahhoz, amikor mi voltunk a kedvezményezettek. Máig nem tudom, hogyan került be a labda a finn kapuba az 1997. októberi vb-selejtezőn a 92. percben, s játszhattunk pótselejtezőt a franciaországi tornáért. Jellemző, hogy a német bíró, Bernd Heynemann a jegyzőkönyvbe Sebők Vilmost írta be, úgy látta, végül róla pattant be a labda, ám a tekintélyes finn napilap, a Helsingin Sanomat csak ennyit írt: „Öngól”.

Csank János szövetségi kapitány a rá jellemző egyenességgel mondta, hogy nyilván másként minősítené a játékosait, ha marad az 1–0 a finnek javára, s így volt ezzel mindenki itthon.

És a legfrissebb példa, a vízilabda-világbajnokságé. A spanyolok elleni elődöntő. Amikor – és itt idézem hozzáértő kollégám, Lakner Gábor tudósítását: „Most Varga Zsolt kért időt, 16 másodpercünk maradt arra, hogy lezárjuk a meccset, közben az már biztos volt, hogy legalább a szétlövésig eljutunk. De nem lett szétlövés, Manhercz levált a védőjéről, Varga Dénes tökéletes ütemű passza után Unai Aguirre hóna alá célzott, a labda pedig becsúszott a rövid alsóba! Nézegethették bármennyit a videóbíróval a derék sporik, az bizony bent volt, s már középkezdésre sem maradt idő.”

Az aranyéremre büszkén könnyedén teszem fel a kérdést: mi van, ha Manhercz Krisztián bravúros mozdulata(i) után a labda nem csúszik be a kapuba? Ha iksz a vége, jönnek az ötméteresek, és elveszítjük a párbajt? Ború, összeomlás, csalódás, pedig... Pedig a csapat erényei, tudása, a játékosok klasszisa éppen úgy léteznének, csak éppen nem beszélnénk róluk annyit. És Varga Zsolt edzői kvalitásai se változnának. Egy „manhercznyi” mozdulat kellett a döntőbe jutáshoz, az pedig itt is igaz, hogy a játékost nem lehetett felkészíteni arra, hogy a legeslegvégén azzal próbálkozzon, ami végül kellett az üdvösséghez.

Nem tudom a megfejtést se pró, se kontra, még úgy sem, hogy a napokban az Indexen a holland AZ Alkmaar ifjúsági Bajnokok Ligája-győztes csapata kapcsán olvastam egy kutatásról. E szerint a profi futball manapság főként agyi tevékenység, köszönhetően annak, hogy gyors döntéseket kell hozni a pályán, miközben kevés a hely a cselekvésre. A tehetségelemzésre szerződött amszterdami BrainFirst cég esztendők munkájával kimutatta azokat az agyi funkciókat, amelyekből kiderül, mi kell ahhoz, hogy a tehetségből kiemelkedő futballista legyen. Ennek alapján egy 15 éves ifjúnál kideríthető, eléggé intelligens-e ahhoz, hogy később megváltsa a világot. Természetesen nem hétköznapi, hanem speciális értelemről, észről, felfogóképességről van szó.

Minden tiszteletem a holland kutatóké, még az is lehet, hogy ők megfejtenék a megfejthetetlent, s kiderítenék, nincs olyan, amire nem lehet felkészülni a sportban, nincs olyan, amit ne tudnának elsajátítani a játékosok, a versenyzők. Mégis tamáskodom, főként azért, mert az edzést, a versenyzést én még mindig természetes dolognak tartom, életünk, világunk jobbik felének, amelynél a tudomány határvonalait sem árt meghúzni. Az emberi agyat pedig tisztelem, hiszen – nem én állítom, nálam okosabbak – működése egyszerre nagyszerű és rejtélyes.

A rejtélyek pedig kellenek az élethez, a titkok is csak izgalmasabbá teszik a hétköznapokat. Így aztán nem olyan nagy baj, ha léteznek olyan elemei a sportnak, amelyekre nem lehet előre felkészülni, a legjobb akarattal, emberfeletti szorgalommal sem.

Sajna, csak egy igazság van: a győztesé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!