Elszigetelt diadal – Ballai Attila publicisztikája

MÁLTAI SZÁMŰZETÉSBEN ugyan, de megnyerte a Ferencváros a férfi vízilabda Bajnokok Ligáját! A végjátékban, a final fourban a csapatokat és a játékosokat tekintve is felvonult a kontinens elitje, és ez igazán jó, érzelem- és eseménydús, fordulatos, a végletekig kiélezett meccsekben mutatkozott meg. Ezért kár, hogy a torna szinte illegalitásban zajlott, Európa és a pólóvilág peremén, ám kezdjük a történet kellemes részével!

Bölcs belátásra vall, hogy a magát a valósnál mindig nagyobbnak mutató sportág gigantomániája miatt nemrég felduzzasztott nyolcas mezőnyt végre újra négyesre apasztották. A szerdai elődöntők így felértek két, lábon kihordott infarktussal, hiszen mindkettő ötméterespárbajba torkollott. Az előző három kiírás győztese, a Pro Recco gyűrte le előbb az Olym­piakosz Pireuszt – olasz részről Zalánki Gergő, görögről Vámos Márton is bevágta a maga ötösét. Ennél is nagyobb öröm lenne, ha ezt hazai színekben tennék, de részben nyitott kapukat döngetünk. A Fradi ugyancsak szétlövésben kerekedett felül a Novi Beog­radon, más kérdés, hogy ezt előbb és többször is megtehette volna. A szerbek ugyanis eleve eltiltott csapatkapitányuk, Nikola Jaksics nélkül kezdtek, menet közben elvesztették másik menőjüket, a kipontozódó Álvaro Granadost, végül a brutalitásért, Jansik Szilárd megrúgásáért kiállított Filip Filipovicsot is. (A visszavonuló, zseniális balkezesnek ez volt pályafutása utolsó mozzanata, talán Zidane ihlette meg.) Eme otrombaság következményeként érvénytelenítették a belgrádiak egyenlítő gólját, ítéltek az FTC javára egy büntetőt, így lett 11–11 helyett 12–10, további bónuszként járt még négy perc emberelőny. Ez a többszörösen nyert helyzet romlott végül döntetlenre, ám így legalább Vogel Soma újabb ötméterespárbaj hőse lehetett. Az utolsó löketet a léc alól fejelte ki; ilyen erős és közeli lövéstől napjaink kézilabdakapusa ájulást színlel, majd gyorsan gyógyulva kiállítást követel, Vogel csupán ünnepelt, hiszen döntőbe jutott a Fradi.

Az első napi eredményeknek hála, elhárult a veszélye annak, hogy ugyanabban az idényben a labdarúgás és a férfi kézilabda után pólóban is az Olym­piakosz törölje a nemzetközi porondról az FTC-t, cserébe viszont megint szembekerült a Reccóval. Amely az előző három kiírás során egyszer sem, a 2021-es fináléban (9–6), a 2022-es elődöntőben ­(10–7) és a tavalyi negyeddöntőben (8–4) sem hagyott sok esélyt.

A pénteki finálét viszont Varga Dénesék uralták, és 12–11-re meg is nyerték. Nem jött ugyan rosszul nem egészen öt perccel a vége előtt az ezúttal Zalánki ütése miatt megítélt „kombó” – kizárás és négy perc emberhátrány oda, büntető ide –, de a Fradi mindvégig mentális fölényben játszott a földkerekség legtehetősebb klubja ellen. Ez a csapat az egykori rendszerváltó párt szlogenjével jellemezhető leghívebben: a nyugodt erő. Amely még az öntörvényű, a final fourban amúgy kilenc gólt vágó Dusan Mandicsot is megzabolázta és sorba állította. Nem kis részben Nyéki Balázs érdeme és dicsérete ez, a Varga Zsolt segítőjéből vezetőedzővé előlépő „Süni” mindenféle látványelem nélkül tartja együtt ezt a számos egóból építkező társaságot. Itt senki sem azt keresi, éppen miért kellene vagy lehetne mellet döngetni, okoskodni, cirkuszolni.

Pedig utóbbira a játékvezetés olykor adott némi okot, de legalább nyílt színen már senki sem csinál magából hülyét; nincs az a pénz. Az ezredfordulón még megéltünk olyan BL-meccset, amely előtt napokkal híre járta, melyik bíró mennyiért fogja elcsalni, még a konkrét „vételár” is kibugyogott a zuhanyhíradóból. Nevezett sporttárs a Komjádiban szemrebbenés nélkül meg is verette a magyar csapatot. Most a szokásos, vitatható ítéletek dacára nyilván nem ez volt a cél – hiszen, ha ez lett volna, meg is valósul.

Ám a Ferencváros diadalmaskodott, és ha ez Budapesten, Belgrádban, Zágrábban, Splitben, esetleg Athénban történt volna, ennek a final fournak csodájára jár a fél pólóvilág. (Reccóban már nem, mert az egyrészt Genova külső, másrészt az olasz futball árnyékában a vízilabda alig látható.) Csakhogy az illetékesek Máltát szemelték ki házigazdának, és nem is egyszeri alkalomra, hanem hároméves időtartamra.

Hogy miért? Ez e publicisztika másik, keservesebb része. Ha nem volt más jelentkező, az baj. Ha volt, az még nagyobb baj. A sportág a szigeten létezik, sőt, színvonalas nyári bajnokságokat rendeznek, családi üdüléssel a holt idényben pénzt keresni akaró vendégfellépőkkel, de sem a máltai válogatott, sem valamely klub sohasem ért el érdemi eredményt. Előbbi a januári Eb-n szerepelt, s bár Izraelt legyőzte, Szerbiától például 21–4-re kikapott. Ha az európai középmezőny legaljára helyezzük, méltányosak vagyunk. Az érdeklődés is ennek megfelelő, ahogyan a Nemzeti Sport helyszíni tudósításában olvasható, „a fináléra az értelmezhető helyen lévő ülőhelyek gyakorlatilag meg is teltek, a helyi vízilabdázó-utánpótlás aktív támogatásával.” Ez két és fél ezer nézőt jelentett, a szerdai (miért szerdai?) elődöntőket valamivel több, mint ezren látták.

Olyan ez, mintha a kézilabda BL-végjátékot, mondjuk, Feröeren vívnák. Vagy a futballt Plovdivban. Ezzel szemben június elsején Londonba volt hivatalos a Real Madrid és a Dortmund. Igaz, felvezetéseként néhány féleszű civil berohant a pályára – megtehették, mert az angol biztonsági erők az ilyesmitől elszoktak, hiszen náluk e kihágást az 1989-es Hillsborough-tragédia óta letöltendő börtönnel büntetik –, de a Wembley a világfutball szentélye, érvelni mellette felesleges. Női kézilabdában Budapesten, az MVM Dome-ban 18 ezren látták, amint a Győr visszafoglalja Európa trónját; fővárosunk 2014 óta a BL final four házigazdája, és minimum 2027-ig az is marad, mert a kontinentális szövetség örömmel szerződött három további évre. Miként a férfi BL-nek 2010-től fogva Köln is „örökös” otthona, a telt házat jelentő 20 ezer néző akkor is garantált lenne, ha, mondjuk, két-két francia és lengyel csapat alkotná a mezőnyt.

A labdarúgás hazai hívei már most úgy várják a 2026-os BL-döntőt a Puskás Arénában, mint a saját lakodalmukat, miként én sem felejtem el soha, hogy egyetlenegyszer, 1986-ban a férfi kosárlabda csúcsmeccsét hozták el a Budapest Sportcsarnokba, és a Cibona Zagrebben Drazen Petrovicot, a Zalgiris Kaunasban Arvydas Sabonist láthattam, élőben.

Egyszeri csodák ezek, még Budapesten is. Vízilabdában bezzeg többszöriek, sokkal többszöriek lehetnének, hiszen ami a futballnak a Wembley, a Bernabéu vagy a San Siro, az a pólónak a Margitsziget. A sportág elöljárói azonban rejtélyes okokból „dugdossák” a legszínvonalasabb, a legtöbb nézőt vonzó mérkőzéseket. Jellemző, hogy a Ferencváros második BL-trófeája előtt az elsőt, 2019-ben, Hannoverben (!) nyerte meg. A város nem túl veretes egylete, a Was­po így lehetett részese a nyolcas viadalnak, és nagy biztonsággal horgonyzott le az utolsó, nyolcadik helyen. 2012 májusában még ennél is kevesebb ok mutatkozott rá, hogy a magyar szívnek egyébként kedves Nagyvárad lássa vendégül a kontinens négy legjobbját, köztük az így félig a hazai pálya előnyét élvező, de azzal nem élő Vasast; ám a reccóiak erősen értetlenkedtek azon, hogyan kerültek e Körös nevű folyó partjára, az ismeretlen Ion Alexandrescu uszodába. A történelmi Magyarország kis délvidéki városkája, Óbecse pedig a 2000-es finálét rendezte meg. Sőt, a helyi Naftagas – Kásás Zoltán irányításával, Vincze Balázzsal és Tóth Lászlóval – győzött is, de csak ez az egyetlen szempont szólt a helyszínválasztás mellett. Ráadásul a jugoszláv hatóságok akkoriban külföldi újságírókat nem engedtek be az országba, és a média „érdeklődése” e ténynek, valamint a jó húszezres település nagyságának meg is felelt.

Óbecse, Nagyvárad, Hannover, Málta – egy általános népszerűségre és elismertségre vágyó sportág legrangosabb klubkupája döntőinek helyszínei. Málta mindjárt három évre. Bár az mindenképpen biztató, hogy addig sem telepíthetik a final fourt a Földközi-tenger valamely egyelőre lakatlan szigetére.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!