Hosszú távon mindig kijön a frankó – Malonyai Péter publicisztikája

A VÍZILABDA NEM ERESZT – így írható le a pólóban örökbecsű Kemény család három generációjának élete. Kemény „Fecsó” (a Ferencre most sem áll rá a szám, a kezem) a magyar póló utánpótlás-nevelésének atyja, a MÁV sokra hivatott villamosmérnökeként (még párizsi ösztöndíjra is javasolták nem akármikor, az ötvenes évek végén) maradt uszodai ember, fia, a másfél évtizeden át (1997–2012) volt, mindent megnyerő szövetségi kapitány az állatorvosi pályán indult el ambiciózusan, az unoka, Kristóf pedig az üzleti életben magasan kvalifikált állását hagyta ott, hogy idén a bajnokság elődöntőjébe juttassa a BVSC csapatát.

Hármuk közül itt Dénes a főszereplő – lévén ma hetvenesztendős. Ezzel együtt nem véletlenül kezdtem a családi háttérrel, hiszen azt vallja, hogy egyértelműen „Fecsó” produktuma. Hároméves korában a szülei elváltak, ő az apjával maradt. Ha tehát dönt – mondja –, abban benne van mindaz, amit tőle kapott az élete során. Hiszen a vér nem válik vízzé, főként ha roppant erős a kötés. Nem úgy, hogy elmondta, elmondja neki, mit tegyen és hogyan, ám él és dolgozik benne az is, ami, aki ő.

Kisgyerekkora óta, főként, hogy „Fecsó” is ifjúkora óta a vízért és a labdáért élt-halt, kapusként jutott egyről a kettőre, mielőtt a magyar ifik felkent apostola lett. Persze hogy a gyerek is pólós lett. Játékosként keveset emlegetik (miközben azért 1973-ban junior Európa-bajnok csapat tagja volt), én, kortársként emlékezve, könnyen teszem.

Volt például egy bajnoki 1976 szeptemberében, OSC–Bp. Spartacus (7–6). Nagy nehezen nyert a jóval esélyesebb OSC, a Szpari góljai közül hármat lőtt Kemény Dénes. Már ez is szép teljesítmény, ám az elsőt megúszás után, a másodikat kapásból, a harmadikat pedig centerből. Sokoldalúság a javából. A másik hármat Magas „Öcsi”, a közgazdaságtan elismert professzora szerezte, de ez csak azért fontos, mert egy húron pendültek, azaz mindig járt az agyuk, ahogy az uszodában mondták, nem csupán vízilabdázók voltak, hanem pólósok, akiktől mindig várható a váratlan, a tanulhatatlan rafinéria. Nem feltétlenül jobb, de – más.

Ugrom csaknem tíz évet, 1986 márciusában ugyanis – a feledhetetlen statisztikus, Bartalis Pista bácsi gyűjtésében – az állt a Népsportban, hogy rekorder lett, immár a Fradi játékosaként a Tatabánya ellen 320. alkalommal játszott az első osztályban. Két gólt ezúttal is szerzett, ám érdekesebb, hogy 338-nál megállt a számláló – következett az olaszországi lét: Como.
Volt dolga elég, hiszen a csapat szegény volt, de Dénes örült, hiszen állatorvosi hivatásában is előbbre juthatott, a klinikán is becsülettel tette a dolgát. Otthon lett a városban, nem véletlenül mondta, hogy akkor jön csak haza, ha állatorvosként már nem számítanak rá. Egy évtized után lett újra otthon itthon, de nem a klinika bocsátotta el. Hívta a magyar póló – 1996 decemberében szövetségi kapitánnyá választották.

A szavazás végeredményét még Comóban várta, sokáig nem szólalt meg a telefon, már arra gondolt, hogy másnap reggel felhívja a legnagyobb esélyesnek tartott Gerendás Györgyöt, gratulál neki, remélve, nem haragszik azért, hogy ő is pályázott. A kérdésre, hogy ennyire nem bízott-e magában, azt mondta, ez nem önbizalom, voksolás kérdése volt.

A lényeg – legalábbis az átlagos sportrajongónak – ismert. A válogatott, a Benedek Tibor vezette, Kásás Tamás-féle aranygeneráció vele a kispadon mindent megnyert, amit csak lehetett. De ne higgyük, hogy mindez családi előzmény nélkül történt – ilyesmi nincs Keményéknél. Az istenáldotta tehetségek előtte „Fecsónál” pallérozódva verték végig a világot, az pedig a lehető legszemélyesebb szál, hogy Dénes Kásás Tamást még tologatta csecsemőként Tatabányán, ahol együtt játszott az idősebb „Kásával”, Zoltánnal, meg egyébként is, a gyerekek megfordultak Comóban is, edzőtáborban, Benedek „Tibivel” pedig egykapuzott a Csasziban, amikor itthon volt szabadságon. Ezzel együtt tartja, hogy általuk lett rutinos edző, a gyerekek pedig felnőtt emberek. És tudja, hogy az edzőnek szerencsére, nagy találkozásokra is szüksége van ahhoz, hogy kihozza magából a legtöbbet. „Nekem az a nagy mázlim, hogy ezeknek a fiúknak lehetek a szövetségi kapitánya” – vallotta két olimpiai arany után. Vagy ahogy „Fecsó” mondogatta, minden különösebb, jellemző félmondat nélkül (ez nála ritkaság): „Ez egy ilyen csapat…”

Titka nem volt, elvégre a legfontosabb, a tehetség látszik, ahogy a tudás is, az pedig – ne feledjük, pólóról és benne a játékvezetői hatalomról van szó – örök igazság, hogy az a legjobb sportdiplomácia, ha öt-hat góllal jobb vagy az ellenfélnél. Mint ők. A háttérben persze az, amit már az első siker (1997, Sevilla, Európa-bajnoki cím) után megállapítottak: „Más morál, más szellemiség, más igény.”
De vissza 1997-be! Kemény Dénes tehát belevágott a magyar sport egyik legnehezebb feladatába, a vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya lett. Tudva, hogy a pólóban a győzelmi kényszer örök, s mondva, hogy megijedni nem kell tőle, ez nálunk éppen olyan része a szakmának, mint a különféle taktikai variációk. Benne van a levegőben, és kész.

Nos, a kényszernek parádésan eleget tett a kapitány és csapata – három olimpiai bajnoki cím sorozatban (2000, 2004, 2008), ezt nem kell magyarázni. Még úgy sem, hogy azért az uszoda külön világ. Olyannyira, hogy Kemény Dénes mindössze egyszer indokolta meg, hogy a soros tornán ki miért maradt ki. Utána csak közölte a névsort, és ennyi. Ez azért is volt jó, mert mifelénk, különösen az uszodában, az „igen, de…” kezdetű fordulat talán a leginkább közkedvelt érvelés, a parttalan vitákra pedig ugyan kinek van szüksége.

Emlékszem arra, hogy amikor nem vitte magával Sydney-be, az olimpiára Vincze Balázst, az uszodában arról szólt a fáma, hogy Vincze arra számít, egykori újpesti harcostársa, Benedek Tibi szól majd egy-két jó szót az érdekében a kapitánynál. Nem tette, ám fontosabb, hogy amikor Kemény Dénest megkérdeztem, mit felelt volna Benedeknek, egyből rávágta: „Egyszerű. Adtam volna nekik fél órát, üljenek fel a szigeti lelátó tetejére, s döntsék el, kettejük közül melyikük utazik az olimpiára, s melyikük marad itthon…”

Ezzel együtt csak annyira makacs, amennyire muszáj, ha olyan ötletre, tanácsra lel, ami passzol a habitusához, nem zárkózik el előle. Mintha Kásás Zoltáné lenne a leginkább jellemző a kapitányi másfél évtizedére, s persze a leginkább testreszabott. Korábbi játékostársa, aki maga is volt kapitány (és Dénes jobbkeze lett), így intette a legelején: „Senkire se hallgass, minden döntésedben csak a saját érzéseidre hagyatkozz, mert ha Isten ne adja, valami rosszul sül el, akkor legalább tudod, hogy te rontottad el.”

Az évek persze múlnak, amire példa az is, hogy a családi fészek környékén, Dobogókőn, amikor még az olimpiák előtt meglátták a szomszédok, így súgtak össze: „Te, az nem a »kis Fecsó«?” Aztán amikor már megnyert mindent, akkor „Fecsót” meglátva ez járta: „Az ott nem az »öreg Kemény Dénes«?” Ők mesélték ezt egy interjúban, leginkább a lényeget kifejezve, mert – szerintem – képtelenség összekeverni őket, szoros kapocs ide vagy oda.

Nem titok, hogy enyhén szólva sem új keletű, mi több, gyerekkori a kapcsolatom „Fecsóval” és Dénessel, viszonyunkban akad egy borúsabb, félreértésből eredő időszak, de ezt csak azért említem, mert a feszültség Dénes dedikációjával oldódott fel teljesen, a róla szóló könyvet így ajánlotta: „Hosszú távon mindig kijön a frankó.”

Hetven év elég volt hozzá – fordítom meg a dedikációt –, de hol van még a vége?!

Ugye, „Deni”?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!