Itt van Amerika – S. Tóth János publicisztikája

Mióta a számítástechnika vívmányai beszivárogtak a sportba, aztán pedig maguk alá gyűrték ezt a világot (is), új időszámítás kezdődött – elsősorban a profi szakágban. A kezdetektől voltak persze sportágak, amelyek a számok és a statisztikák bűvöletében éltek; a kosárlabdameccsek után izgalmas olvasmány a játékosok teljesítményét böngészgetni (pont, lepattanó, assziszt), és az úszók meg az atléták számára is stabil viszonyítási pontot jelent az aktuális világranglista, meg természetesen a világ-, Európa- és országos csúcsok gyűjteménye.

Napjainkra azonban mintha kissé átpottyantunk volna a ló túlsó oldalára.

Hajlamosak vagyunk fetisizálni azt a végeláthatatlan adattömeget, amely sportáganként, versenyenként és versenyzőkként ránk zúdul. Eleve fontos sportágak igyekeznek még fontosabbnak mutatni magukat statisztikai cunamijaikkal; s periférikusak próbálják szintén adatdömpinggel magasabb polcra fölhelyezni önnön magukat.

A számsorok csócsálgatása persze nem rossz foglalatosság, bár megvannak az árnyoldalai is. Az emelje fel (jelképesen, persze!) a kezét, aki még nem akarta kisbaltával széthasogatni a televíziós készülékét, amikor a mikrofon mögé ültetett „törpokos” (hajdanán: riporter) a találkozó legizgalmasabb pillanatában egy évtizedekkel korábbi, az adott meccs szempontjából teljességgel érdektelen, az internetről lelopott történetet, adatsort böfög vissza, csak mert nincs szíve a sarokba hajítani a kinyomatott papírkötegét, s azzal foglalkozni, amire szerződött (kommentálás) – igaz, ebben az esetben a mérkőzésről szólna a közvetítés, s nem róla.

A nyakunkba öntött adatok önmagukban ráadásul nem is elegendők. Ahogy egy hajdani sportszövetségi elnök szokta volt mondani, még „cukrozzák is a mézet”. Így fordulhat elő, hogy egyetlen estén rekordok, sporttörténelmi események sokaságát tolják az arcunkba, amelyek többsége nagyjából annyit ér, mint hogy „sosem végeztek el még ebben a kupaidényben ennyi bedobást egy perc alatt a jobb szélről, a tizenhatos vonalától három és fél-öt méterre”, vagy hogy „barna-sárga-hupilila színű futócipőben ember még nem teljesítette gyorsabban a maratonit távot”. Az efféle őrület közepette nem könnyű kiszemezgetni az igazán fontos adatokat, dátumokat, eseményeket. Igaz, néha meg nem is olyan nehéz, s az adott sportág rajongótábora egy emberként érez rá, hogy olyan pillanatok szemtanúja lehet, amelyek tényleg kiérdemlik a „historikus” jelzőt.

Valami ilyesmi történt 2019. október 12-én Budapesten is, amikor a magyar amerikaifutball-válogatott története első hazai tétmérkőzését, B-csoportos Európa-bajnoki csoportmeccsét vívta az Új Hidegkuti Nándor Stadionban. Töredelmesen bevallom, sejtelmem sincs, hogy az MTK és az Aranycsapat legendája hallott-e harangozni az amerikai futballról. Ahogy azt sem tudom, látta-e valaha a sportág bármely meccsét vagy csak töredéknyi részletét. Ám a nyakamat teszem rá: eszébe nem jutott, hogy a nevét viselő létesítmény egy napon az amerikai futball egyik magyarországi fészkévé lesz.

Pedig ez történt.

Amerikai futball, Európa-bajnokság. Jó kis párosítás, magas labda a mémgyártó „humorharoldoknak”. A sportág itthoni szerelmeseinek viszont megvalósult álom. Nem volt könnyű szülés, a nemzetközi szövetség, az IFAF illetékesei alaposan megkínlódtak a feladattal, mire végre életre hívták a kontinensviadal aktuális változatát. Amely tizenkettő plusz ötös megoszlásban immár tizenhét nemzetnek ad lehetőséget arra, hogy válogatott szinten bekapcsolódjon a kontinentális körforgásba. A magyar együttes az alsóházba kapott besorolást – mondhatni természetesen, különös tekintettel arra, hogy csapatunk első és eddig egyetlen Európa-bajnoki selejtezős próbálkozása (még 2015-ben) fölöttébb kellemetlen, 56–0-s vereséggel zárult Szerbia ellen Belgrádban.

Azóta azonban más dimenzióba lépett a sportág mifelénk is, még ha a fejlődés nem is rakétasebességű, s nem is töretlen. Manapság már a három osztályt átfogó felnőttbajnokság mellett U19-es és U17-es versenysorozatunk is van, Székesfehérváron megépült az első, kizárólag amerikai futballra használható szabványos pálya, a válogatott tavaly elkönyvelhette az első nemzetközi tornagyőzelmét a Három nemzet kupájában, s a jelek szerint igazi sasfészekké alakította a Hungária körutat.

S talán álljunk meg egy szóra: az MTK a magyar sport egyik tradicionális egyesülete, 1888-ban alapították. E százharmincegy esztendő alatt a honi sport egyik bástyájává erősödött (egy kevéssé boldog korszakban kénytelen-kelletlen még viselte is a Bástya nevet...), és Halmay Zoltántól a Liu fivérekig csak olimpiai aranyéremből harmincötöt nyert a nemzetnek. Vívás, kajak-kenu, ökölvívás, labdarúgás, sakk – tényleg csak néhány kiragadott sportág, amelyek története elképzelhetetlen lenne a kék-fehér színek képviselői nélkül. A klubvezetőség azonban nem csupán a régi idők dicsősége előtt tiszteleg, nem csupán a múlt nagyjait tartja becsben: a XXI. század MTK-ját is építi.

Nemcsak elsőként alapított Magyarországon e-sportszakosztályt, hanem a versenyzőknek immár saját otthont is teremtett az MTK Budapest Esport Aréna minapi átadásával. S noha amerikaifutball-szekciója (még) nincs az egyesületnek, így is príma partnere a sportágnak: készséggel ad otthont a sisakos focisták legfontosabb rendezvényeinek. Hiszen nemcsak a válogatott vívja a meccseit a Hungária körúton, hanem ott rendezték legutóbb az élvonalbeli bajnokság fináléját is. S lám, a játéktér gyepszőnyege nem semmisült meg – újfent kiderült, hogy az efféle riogatások és kifogások a létesítménygazdák részéről ócska blöffök.

A XIV. Hungarian Bowlon ugyan akadt néhány üres szék a stadionban, de egyrészt azt a meccset júliusban, a legnagyobb kánikulában rendezték, másrészt – korábban elképzelhetetlen módon – a bajnoki szuperdöntőbe nem jutott be budapesti klub, sőt az egyik főszereplő az ukrán Kijev Capitals volt. A múlt szombati magyar–spanyol B-csoportos Európa-bajnoki csoporttalálkozóra viszont elővételben szétkapkodták a belépőket, 5200-an voltunk a lelátókon. Illetve hadd pontosítsak: ennyien szurkoltak a lelátókon! Mert ez a meccs visszahozott valamit a sport aranykorából, amikor az emberek még tényleg szórakozni, izgulni, drukkolni jártak ki a pályákra, amikor nem a másik megsemmisítése, megalázása, ócsárolása volt az aktuális üzenet. Férfias játékra, becsületes győzelemre törekedtek a felek, s ehhez remek partnerre leltek a publikumban. Félreértések elkerülése végett: ha nem is tömegesen, de voltak a lelátón spanyol szurkolók, s felbukkantak spanyol zászlók is, ám ez senki szemét sem csípte, senkiből sem hozta elő a vérnősző barmot. Egyáltalán: az a fajta multikulti jelent meg a stadion körül és aztán bent a létesítményben, amely örömteli, sőt még kívánatos is. Igen, békésen megfért egymással egyazon szurkolón a magyar amerikaifutball-válogatott meze meg a New England Patriots baseballsapkája. Ahogy felbukkant a lelátón megannyi, Brady, Gronkowski, Roethlisberger s még számos NFL-csillag – már ami a dresszüket illeti, persze. Sőt immár vannak és gyarapodnak a magyar klub- és válogatott merchandisingáruk is; talán érdemes lett volna összeszámolni, hány néző viselte szombat délután a nemzeti csapat zöld színű trikóját.

A spanyolok kiütése (24–7), az irányító Bencsics Márk futott touchdownja, amely a magyar válogatott első pontját (s mindjárt hat pontját) hozta a sportág első hazai rendezésű tétmeccsén – nos, mindez valóban és méltán kiérdemli a történelmi jelzőt. Az az 5200 ember, aki a helyszínen látta a találkozót, s mindazok, akik a Digi Sport közvetítését követték, újabb mérföldkőhöz kísérték el Magyarországon az amerikai futballt. Amely egyelőre az amatőr korszakát éli mifelénk, de amelyet nem lehet már egyetlen könnyed mozdulattal lepöccinteni a sportágak terepasztalról.

Garancia erre az a sok-sok karikás szemű amerikaifoci-fan, aki szembe jött szombat délután a Hungária körúton, a stadion környékén és bent a nézőtéren, s akik ilyen ábrázattal járkálnak majd egészen jövő februárig, a Super Bowl befejezéséig. Ám vegyük észre: nekik már nem csak az a buli, ha az NFL-meccsnapokon otthon vagy a szerencsére egyre gyarapodó számú sportkocsmákban leülhetnek a tévékészülékek elé, hogy akár a hajnali órákban is végig nézzék a Sport Tv tengerentúli meccsközvetítéseit – ők már ünnepként élik meg a sportág hazai eseményeit is.

Úgyhogy: hajrá, amerikai foci, hajrá, magyarok!