Az oroszlán karmai – Csurka Gergely publicisztikája

Szeptember 11. után minden megállt Amerikában, példátlan módon a sportélet is, a következő hétvégén törölték a teljes NFL-fordulót. Ám ahogy oldódott a 2001-es sokk, úgy érezték egyre többen: leginkább azzal építhetők újra a lelkek, ha minden visszatér a rendes kerékvágásba. Így aztán szeptember 23-án a New England Patriots ismét a pályán volt, de az akkoriban meglehetősen középszerűnek számító gárda sehogysem bírt átlépni a saját árnyékán, bőven a negyedik negyedben járva 10–3-as vesztésre állt a New York Jetsszel szemben. Egy sokadik halódó támadásnál sztárirányítója, Drew Bledsoe próbált valamiféle opciót találni, ám egyik elkapója sem tűnt megjátszhatónak, egy pillanatra megtorpant labdával a kezében – ekkor a Jets egyik hátvédje már mögé ért, lökött rajta egyet hátulról, rátolva a szemből, teljes sebességgel nekirongyoló másik bekknek. Még ebben a kőkemény sportágban is ritka az akkora csattanás, aminek ekkor lehettek fül- és szemtanúi oly sokan, köztük Tom Brady, a Patriots csereirányítója, aki az oldalvonal mellől szemlélte a történteket. Mint utóbb kiderült, Bledsoe élete konkrétan hajszálon múlott, olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett – ehhez képest visszament egyszer a pályára, hiába, ez az NFL... –, mindazonáltal egyetlen pillanat elegendő volt ahhoz, hogy az amerikai futball története új irányba induljon.

Ha ugyanis nincs az a horrorisztikus sérülés, Tom Brady aligha kerül pályára éveken át, legalábbis nem a Patriotsban, ahol Bledsoe számított a franchise arcának hosszú esztendők óta, Boston hőse, a tulaj, Robert Kraft első számú kedvence, a mintasportember, korántsem mellesleg a liga akkoriban legjobban fizetett játékosa.

Így viszont megnyílt az út az ifjú Tom előtt – akkoriban pedig kevesen gondolták, hogy olyan karrier veszi aznap kezdetét, amelyhez foghatót még senki sem látott.

A visszavonulását a több mint húsz évvel később, a napokban immár legendaként bejelentő Tom Brady kapcsán nyilván sorolható egy szekérderéknyi statisztika, hogy hány és hány rekordot állított fel, plusz ugye ott van a hét bajnoki cím, amelynél többet még egy csapat sem tudott elhódítani, nemhogy más játékos. Mégis, Brady huszonkét NFL-idénye, illetve az azt megelőző időszak leginkább amiatt vált etalonná, mert üzen a világ összes sportolójának: ha kellően kitartó vagy, eltökélt és valóban hiszel magadban, hajlandó vagy áldozatokra, és nem riadsz meg olykor a nehezebb utat választani, akkor igenis felérhetsz a csúcsra. Függetlenül attól, hogy nem feltétlenül tartanak a legtehetségesebbnek, a legjobb adottságúnak, hogy a korai szakaszban gyakorlatilag végig ellenszélben haladsz – ám ha ezt kibírod, ha tudod, hogy a nehézségek csak megacéloznak és felkészítenek a legnagyobb kihívásokra, akkor igenis eljön az idő, amikor a világmindenséghez mérheted magad.

Brady gimis és egyetemi focis évei mindenre utaltak, csak arra nem, hogy üstökösként hasít a menny­bolton. Ahogy a Patriotsról szóló könyv, a Dinasztia is leírja: San Franciscó-i gyerekként tárt karokkal várta a közeli egyetem, a Cal, ahol már másodévben kezdőként számítottak volna rá – ő mégis elment a sportági elitbe tartozó Michiganbe, hetedik quarterbacknek. Iszonyú nyűglődések árán, ugyanakkor kőkemény munkával végül az utolsó idényre sikerült kiharcolnia a kezdőposztot, ám arra az évre a nyakára hoztak egy fiatal srácot, akiben sokkal többet láttak – sőt, már előszerződése volt a New York Yankeesszel –, avagy a szezon úgy festett, hogy az új kedvenc, Drew Henson kezdett, a Michigan rendre hátrányba került, ekkor bejött Brady, aki mindig megfordította a meccset, utolszor az idényt csúcspontján, az Orange Bowlon, amelyet megnyertek.

Ám még ettől sem vált kelendő portékává a drafton – ma már megmosolyogtató tény, hogy a második napon, a hatodik körben, a 199. helyen választotta ki a New England, miután a vezetőedző, Bill Belichick kétóránként felmordult, hogyhogy nem vitték el még a michigani srácot.

Ezek azok az apró epizódok, amelyek mutatják, mennyi mindennek kell összeállnia ahhoz, hogy valaki legendává válhasson. Mondhatjuk, ha akárcsak egyetlen ponton másképp alakul, ma aligha születnének méltatások világszerte Tom Brady mindenki mást homályba borító nagyságáról. Ám hadd idézzek egy másik, igaz, az NFL-hez képest nagyságrendekkel kisebb „bizniszben”, a vízilabdában hasonló pályaívet befutó géniuszt, Faragó Tamást: „Alakulhat bárhogy, az oroszlánkarmok előbb-utóbb megmutatkoznak”. Azaz, akiben ott lakozik minden, ami a királlyá váláshoz szükséges, az igenis túl fog jutni az összes nehézségen.

Ezzel a lendülettel máris visszakanyarodhatunk a Bledsoe-féle történésekhez – mert egyfelől a véletlen műve, hogy Brady előtt páratlan lehetőség nyílt, mégis fontos: az idénynek úgy futott neki a New England, hogy Belichick a rajt előtti szokásos tulaj-edző találkozón közölte Krafttal, ha csak a pályán mutatott forma számítana, Bradyvel kezdené a meccseket. Nem csoda: az eseménytelen újoncszezonját követően – amelynek során Belichick valamiféle hetedik érzékkel, mindenfajta NFL-es tradíciót sutba dobva negyedik irányítóként a fedélzeten tartotta, nehogy elvigye más – „Tommy”, ahogy hívták, nem ment haza, hanem végigedzette a holt idényt, és minden egyes nap, szombaton és vasárnap is este tizenegyig ült a videoszobában, oda-visszapörgetve a meccsfelvételeket, és csak tanult, tanult, tanult – az edzők konkrétan már röhögtek a háta mögött –, amikor pedig egyszer véletlenül megtalálta az irányítókkal foglalkozó Dick Rehbein jegyzeteit, amelyekben azt írta, hogy Tom mindenben lassú, nem megsértődött, hanem még elszántabban gyakorolt tovább.

Ez az, amit oly kevesen láttak, érzékeltek. Hogy Brady elment hetedik irányítónak Michiganbe, hogy sosem dőlt hátra, hogy hiába érezte azt, neki kétszer-háromszor többet kell tennie másoknál az elfogadás érdekében, ő rendre úgy döntött, oké, akkor négyszer annyit csinálok.

Mindez nem úgy köszönt vissza, hogy mi­helyst a pályán találta magát, rögvest szárnyalni kezdett. Ugyan. Az első mérkőzései hol jobban, hol rosszabbul sikerültek. Ám minden mozdulatán, gesztusán, mondatán érződött, hogy hisz magában – és ami talán a legtöbbet számított: ő volt az, aki sohasem reccsent meg a nyomás alatt. Sőt, az őt megfigyelőkben épp az ragadt meg leginkább, hogy minél nagyobb volt a tét, ő annál higgadtabban játszva választotta rendre a legjobb megoldást. Ez az egyetlen, ami adottság, tanulhatatlan, ugyanakkor ahhoz, hogy ez érvényesülhessen, ezer és egy más akadályt kell leküzdeni.

És a sok apróság állt össze úgy, hogy Belichick – megint csak magasról téve az NFL íratlan szabályaira – nem volt hajlandó visszatenni Bledsoe-t, miután felépült a sérüléséből, merthogy addigra Brady elkapta a fonalat. Olyannyira, hogy aztán az egész liga elképedésére 2002 februárjában történelmi Super Bowl-győzelemig vezesse az övéit. Persze, ott volt az első playoffmeccs ezerszer idézett jelenete, amikor vendégvezetésnél, az utolsó percben a bírók elsőre labdavesztést fújtak, és már mindenki, Bradyt is beleértve elkönyvelte e vereséget az Oakland ellen, ám aztán visszanézték a történéseket, és – amúgy teljesen jogosan – befejezetlen passzkísérletté minősítették át az esetet, így a Patriots kapott még egy lehetőséget. A New Englanddel kevésbé szimpatizálók mondogatják, ha akkor nincs a VAR-ozás, akkor nincs Super Bowl, és ki tudja, merre fordul a New England és Brady szekere. Persze. Csak azt is hozzá illik tenni, hogy ezzel a Patriots nem volt sehol – még el kellett jutnia addig a maradék időben, hogy legyen esély egy mezőnygólra, amelyet be kellett rúgni (szakadó hóesésben, nagyon messziről), és ezzel csupán a hosszabbítást csikarta ki, amelyben újfent Brady és a rúgóember Adam Vinatieri zsenialitása szükségeltetett a győzelemhez – ám a csapat még mindig két meccsre állt a Super Bowltól. Amelyet persze úgy nyert meg, hogy 17–17 után az ifjú Tom őrült nyomás alatt, az utolsó 97 másodpercben vitte el mezőnygólig a csapatot a St. Louis Ramsszel vívott ütközet végén.

Hogy aztán a következő húsz évben még maradandóbbat alkosson – a bajnoki címeken túl azzal, hogy olyan sportágban volt képes ugyanolyan magas szinten maradni évről évre, amely egyetlen más műfajhoz sem hasonlítható módon darálja le az embereket, amelyben a karrierek 10-15 idénynél nemigen tartanak tovább, és 35 év fölött már csupán néhány ősmasszívum marad talpon. Beszédes adat, hogy hat 42 éves vagy idősebb irányító akadt az NFL történetében, ők együtt összesen adtak 37 touchdown­passzt – Brady meg ennyi idősen egymaga negyvenet, egyetlen szezon alatt. Most, 44 évesen pedig a három legfontosabb irányítóstatisztikában végzett a rangsorok élén.

Kiölhetetlen bizonyítási vágy dolgozott benne, többszörös bajnokként is ugyanazzal a tűzzel futott ki minden egyes meccsre, ugyanazzal az elszántsággal csinált végig minden egyes edzést, túl a harmincon sem sértődött meg soha, amikor a tán még nála is perfekcionistább Belichick sokadszor is leüvöltötte a fejét, ha olykor hibázott a tréningen, miközben extrém módon ügyelt arra, hogy speciális étkezéssel, regenerációs technikákkal tökéletesen karbantartsa a testét.

Elvben és gyakorlatban utánozhatatlan, amit elért – ám ahogy elérte, az nem csak utánozandó, de tanítandó is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!