Ünnepelni tudni kell! – Deák Zsigmond publicisztikája

„Május elseje, a szeretet ünnepe...” – ha épp szomorkás a hangulatom, gyorsan megnézem a videomegosztón azt a néhány évvel ezelőtti televíziós riportot, amelyben Oláh Ginóék nyilatkoznak egy majálison, s máris felvidulok. Az emberi dőreségre biztosan lehet számítani mint a humor kiapadhatatlan forrására, miközben jobban átgondolva minden vicc mögött van valami komoly tartalom is. Itt például az, hogy az előző politikai rendszer sokakból ki tudta törölni a karácsony igazi értelmét, a Megváltó születésének magasztosságát ezzel a szirupos, felszínes „szeretet ünnepével”, a pontos üzenet azonban a jelek szerint nem jutott el minden címzetthez.

Ettől még ünnepelni tényleg tudni kell, sportpályán kívül s belül egyaránt, nem feltétlenül a szeretetet – önmagában elég, ha „csak” szeretünk, őszintén, mélyen –, hanem a gólt, a győzelmet, a sikert. Ez sem olyan könnyű ám, mint gondolnánk, láthatjuk, mekkora perpatvar kerekedett például a legutóbbi manchesteri városi futballderbi után a City-öltöző hangos örömködéséből. José Mourinho, a házigazda United legalább olyan érzékeny, mint amennyire világhírű menedzsere azonnal magára vette az Oasis együttes Don't look back in anger című számának (Ne nézz vissza haraggal) mondanivalóját, s dulakodást robbantott ki. Jellemző, hogy a hazaiak részéről az élete egyik legrosszabb meccsét letudó, az ellenfélnek gólpasszt adó Lukaku, valamint az epizódszerepet (sem) kapó cserejátékosok vitték a prímet a bunyóban. A többiek viszont tudták, érezték, hogy a jobbik csapat nyert, s bizony egy másik klasszikus bandával, az ABBA-val szólva „The winner takes it all”, a győztes mindent visz, így az ünneplés jogát is, még ha kevésbé elegáns formában.

Egy edzőnek természetesen hasonló helyzetben nem éleznie kell a feszültséget, hanem tompítania, Mourinho, ha higgadtabban belegondol, provokáció helyett elismerésnek is vehette volna, hogy csapata felülmúlása ilyen katarzist vált ki a másik félből. Azért akadt, aki érezte magában ezt a fajta felelősséget, s békét hirdetett, mégpedig az MU korábbi csapatkapitánya, Michael Carrick. Igaz, ő épp tíz évvel többet húzott le a „vörös ördögöknél”, mint a portugál mester, tudja, mit illik, és mit nem ebben a mezben. Persze egy városi rivalizálás mindig más, mélyebb, több, a City játékosai azóta sem feledik el éppen aktuális sikerük után eldalolni a „Parkold le a buszt, Manchester United…” kezdetű rigmust, utalva Mourinho csapatainak védekező jellegű taktikájára. Ez azonban ilyen műfaj, az Everton szurkolói sem teszik ki az ablakba a Liverpool FC egykori legendás menedzsere, Bill Shankly klubjukon élcelődő dumáit, például „ha az Everton játszana a kertemben, összehúznám a függönyt”.

A sportesemény, a meccs felfokozott hangulata, szokásos adrenalinfröccse nyilvánvalóan nehezíti a higgadt véleményformálást, ezért is fogtam fel dicséretként, amikor szerkesztőségünk évbúcsúztató kispályás focitornája után az egyik kedves kollégám közölte, hogy csalódott bennem. Többször is leírtam ugyanis ezeken a hasábokon, hogy a pályán rendszeresen kijön belőlem a vadállat, ehhez képest viszont most úgy viselkedtem, mint Petőfi klasszikus vígeposzából, A helység kalapácsából a béke barátja, Bagarja. Nem tagadom, így történt, az idegenekkel mégiscsak szívesebben megy ölre az ember, mint a munkatársaival, barátaival, ráadásul bíró sem volt, akinek kritizálhattam volna az ítéleteit. A gólörömeimet is próbáltam visszafogni, egyszer mondjuk, az utolsó perces egyenlítésnél majdnem megsérültem, de hát ebben a korban ne ugráljon feleslegesen az ember…

Hiába, a gólöröm külön műfaj, s egyben veszélyes, emlékezhetünk, a Fradi egykori szerb csatára, Goran Kopunovics első tétmeccsei egyikén gólpasszt adott, majd a Népstadion kerítéséhez rohanva ünnepeltette magát, s leugorva a betonszegélyre, eltörte a bokáját. Király Gábor utolsó Hertha-idénye során, 2004-ben a kispadra szorult, onnan pattant fel csapata egyik góljánál, erre a vádlijában elszakadt az izom; Hans Meyer, a berliniek akkori trénere azt mondta, ilyesmi csak öregemberekkel szokott történni. De hol van azóta Hans Meyer? A 75 éves szakember 2009-ben abbahagyta az edzősködést, Király viszont válogatott rekorderként, a tavalyi Európa-bajnokság legidősebb játékosaként, bőven túl a negyvenegyen még mindig repked a Haladás hálója előtt.

A sérülés mellett sértést okozó gólörömből szintén akad, ezen elítélendő válfaj legutóbbi esetét mutatta be a bukaresti Dinamo védője, Ionut Nedelcearu, amikor a sepsiszentgyörgyi román első osztályú bajnokin szerencsés találatát követően Avram Iancu képével díszített pólót emelt a magasba a hazai drukkerek felé. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során védtelen erdélyi magyar településeket lerohanó Iancu ugyan nemzeti hős mivoltára rácáfolva iszákos csavargóként végezte 1872-ben, de provokációnak bőven megtette 2017-ben is. Érdekesség, hogy Nedelcearuhoz időben és térben valamivel közelebb áll egy olyan személyiség, akiről a kétes megítélésű kalandorral ellentétben inkább példát vehetett volna, hiszen a két szomszédos nép közötti hidat jelképezi: román–magyar kettős állampolgárságú edzője, a Dinamo kispadján ülő Vasile Miriuta, azaz Miriuta Laci. Csak hát a szándék adva volt… Pedig a sportban lehet a hasonló történelmi helyzetet megfelelően kezelni, a jelenleg tartó katalán válság ellenére nincs az a Barcelona-játékos vagy épp az aktuális ellenfél „mélyspanyol” focistája, aki a pályára vitt volna bármit a nagypolitikai feszültségből.

Hagyjuk is el a zöld gyepet, hiszen más sportág ünneplései között szintén találunk emlékezeteset. A múlt héten befejeződő női kézilabda-világbajnokságon végül negyedik svéd válogatott öltözői örömtánca slágerré vált az interneten. Azt a csípőmozgást bármelyik brazil szambatáncos megirigyelné, látszik, hogy a taktika mellett ezt a koreográfiát is sokat gyakorolták a lányok, viszont a szakmai stáb tagjai kevésbé, pedig ők hasonlóképp megpróbálkoztak vele. A sportbéli diadal féktelen boldogságának korábbi megnyilvánulásai közül kiemelkedik olimpiai bajnok birkózónk, Növényi Norbert 1980-as moszkvai „előadása”, ahogy többször hídba esik, ugrál, csókolgatja a százhúsz kilós, szakállas vezetőbírót. Mint az idén májusban, hatvanadik születésnapjának köszöntésén bevallotta, manapság már képtelen megismételni ezt a mutatványt, bármennyi oka is lenne rá, sőt, a reggeli ébredéskor percekig tart, amíg annyira „beolajozódnak” a tagjai, hogy ki tudjon kelni az ágyból. Kései utódja, a nehézsúlyú Lám Bálint szintén örömtáncot lejtett a 2015-ös szombathelyi Magyar Nagydíjon, miután az elődöntőben két vállra fektette az olimpiai bronzérmes litván Mindaugas Mizgaitist, ám elvétette a lépést, kifordult a bokája, hónapokig harcképtelenné vált. Szóval a szőnyegen is óvatosan az ünnepléssel!

Van azonban olyan műfaja a sportrendezvények örömittas részének, amelyben sportágtól és a konkrét eredménytől függetlenül világklasszisok vagyunk: több mint két évtizedes személyes tapasztalatom, valamint a régebbről ismert történetek alapján majd' minden záró bankettet „megnyerünk”, mi, magyarok. Viccesen írhatnám, hogy a legnagyobb öröm a söröm, ugye, de ez nem igaz. A legnagyobb öröm az, amiben a sportoló és a szurkoló lelke egybeforr. Balczó András és a „nép” közös futása a hűvösvölgyi Nagyréten az 1969-es öttusa-vb-n, 1999-ben szintén a vb-n Bubik Istvánék és további tízezrek dobolása, sípolása a Margitszigeten a sportág történetének legnagyobb eseményén; az 1995-ös női kézilabda-vb-n a válogatott és a drukkerek közös dalolása: „Szállj el, kismadár…”; s végül, de nem utolsósorban, amikor tavaly nyáron, a labdarúgó Eb-n az éjjel sosem ért véget Francia- és Magyarországon egyaránt. Ez utóbbi a legközelebbi, egyben a leginkább hihetetlen.

Előzmény és utóhatás nélküli.

Lehet, hogy tényleg csak álom volt.