Jön a jéghegy! – Moncz Attila publicisztikája

Miközben a Brexit nagyszínpadán talán az a legfontosabb kérdés, hogy a százfelé húzó brit politikai pártok vagy az Európai Unió-e a legnagyobb bohóc, a nézőtérről sokan érdeklődve, továbbmegyek, aggódva figyelik, az Egyesült Királyság mikor és milyen feltételek között száll ki az EU-ból. Elvileg március 29-én kellene megtörténnie ennek, de egyelőre a halasztás ugyanúgy benne van a pakliban, mint az, hogy a britek mindennemű egyezség nélkül szállnak ki a buliból. És persze mindkét fél a saját fontosságát hangsúlyozza, a szigeten politikai tusák keretében különböző szavazások zajlanak, miközben a Pénz beszél című blog szerint az EU-ban kulcsszerepet játszó Mark Rutte holland miniszterelnök és Sabine Weyand brexitfőtárgyaló-helyettes a „no-deal” forgatókönyvet kizáró brit voksolásról csak annyit mondott: „…mintha a Titanic szavazna arról, hogy a jéghegy menjen el az útjából”.

Közben meg, csak hogy átevezzek a sport területére, a gazdasági és pénzügyminisztérium szerint 12 milliárd fontot érő brit (sport)brand 12 ezer munkavállalója, az évente e brand miatt Angliába látogató 700 ezer külföldi, na meg úgy 3.3 milliárd fontnyi adó- és 7.6 milliárd fontnyi gazdasági forgalom várja kíváncsian a sorsát. Miközben úgy tűnik, hogy a Premier League-nek fogalma sincs, hogy mikor és mi lesz vele. Hiába gondolja a britek jelentős része: a Premier League üvegbúra alatt működik és érinthetetlen, a világ legjobb futballbajnokságára is hatással lesz, amikor az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót. Csak a mértékét nem tudni, ami ugye függ a kilépés dátumától és annak keretrendszerétől.

Amikor 2016 júniusában Nagy-Britanniában megtartották az EU-kilépéssel kapcsolatos referendumot, a szavazók 51.9 százaléka gondolta úgy, jobb lesz újra bezárkózni a szigetre. Az akkor a Premier League-ben szereplő 20 csapat mindegyike a kilépés ellen foglalt állást. „A kampány teljességgel összeegyeztethetetlen volt a nyitottsággal” – mondta Richard Scudamore, a liga ügyvezető igazgatója. A BBC kimutatása szerint akkoriban az angol és a skót Premier League-ben, valamint az angol másodosztályban szereplő játékosok közül 332 nem felelt volna meg a brit munkavállalási engedélyhez szükséges kritériumoknak. Huszonötös keretekkel számolva ez a létszám 23 százaléka volt. Az arányok azóta sem változtak, ez derül ki Miles Jacobsonnak, a Brexit különböző verzióit modellező Football Manager nevű cég igazgatójának nyilatkozatából: „Ahogy jelenleg a dolgok állnak, a Premier League-ben szereplő játékosok 25 százaléka nem kapna munkavállalási engedélyt, és ez nem csupán a kis-, de a nagycsapatokat is sújtja.”

A Huddersfield, például, a 25-ös keretéből 15 futballistát veszíthetne el, mert ők nem felelnek meg a munkavállaláshoz szükséges feltételeknek. Eddig az EU-jog volt az iránymutató, ha viszont változás lesz, a szigorúbb brit szabályozás lép életbe. Magyar labdarúgónak, pédául, első ránézésre szinte lehetetlen lesz bekerülni a Premier League-be itthonról, igaz, ez a veszély nem is nagyon fenyeget. A világranglistán az első 50 között szereplő nemzetek esetében az engedélyt a kérelem benyújtását megelőző két évben játszott válogatott meccsek függvényében könnyített eljárással lehet megkapni (példának okáért, ha valaki dán, akkor elég, ha a meccsek 30 százalékán játszik, de például egy szerbnek 75 százalékra van szüksége – ennyi a különbség egy világranglista-10. és egy -31. nemzet képviselője között), minden más esetben jöhet a nehezített pálya. Az átigazolási díj, a fizetés és a játékosmúlt figyelembevételével pontokat kapnak a kiszemeltek, és ha a „vonal alatt” maradnak, nem jöhetnek.

Ha csak a sztárokat nézzük, a kemény szabályozás szerint jelenleg Leroy Sané, Jorginho és Alexandre Lacazette sem kaphatna munkavállalási engedélyt. De a Brexit tényleg nem csupán a nagyágyúk gondja lesz, hiszen tíznél kevesebb külföldit (és most már ezen a Nagy-Britannián kívüli futballistákat értem) mindössze a Cardiff (7), a Burnley (6) és a Bournemouth (5) foglalkoztat a Premier League-ben. Persze, ez is csak úgy igaz, ha az útlevéltrükköket és a fiatalszabályt (aki 21 éves kora előtt legalább három évig a szigeten szerepelt, nem számít külföldinek) is figyelembe veszem. A pályán töltött időn is érződik a nemzetköziesedés, az élvonalban a játékidő 30 százalékát kapják angolok, de ha a tabella első hat helyén álló csapatokat vesszük figyelembe, ez visszaesik 21 százalékra. Az biztos, hogy kemény világ jön, az angol szövetség (FA) úgy számol, hogy a Premier League-ben az EU-ból érkező labdarúgók 65 százaléka nem kapja meg az engedélyt. Hogy eddig milyen jó volt az EU a ligának: a Harvard kimutatása szerint a PL 1992-es indulása óta a bajnokságba érkező EU-futballisták 42 százaléka a brit törvények alapján nem kaphatott volna engedélyt.

A liga a Brexit láttán (és nem utolsósorban azért, mert az élvonalban 1992-ben még 70 százalék volt az Angliában nevelkedettek aránya, ma pedig 33 százalék) az angol játékosok szerepének erősödése miatt 17-ről 12-re csökkentené a külföldi futballisták számát (sőt, ha a legdurvább kilépés valósul meg, akár a meccsre nevezhető, illetve azon pályára lépő angolok minimális számát is meghatározhatja). Ha ezt meghúzza, a külföldiek 65 százaléka távozik. Még átláthatatlanabb a helyzet a menedzsereknél: a Premier League 20 szakvezetője közül 14 külföldi. A tabella első kilenc helyezettjénél nem angol ül a kispadon, a helyi erők legjobbja a tizedik Leicestert gardírozó Brendan Rodgers. A játékosok és a szakemberek által keletkezett tudásimport vélhető csökkenése a klubcsapatok nemzetközi versenyképességére is hatással lesz. Most a BL-ben a nyolcaddöntő visszavágóin négy külföldi irányította az angol gárdákat, amelyek kezdőcsapatában a 44 helyből 30-at nem brit játékosok foglaltak el. Ha ez átalakul, a mezőny is kiegyensúlyozottabb lesz.

Biztos, hogy a Brexit hatása gazdasági téren is jelentkezik, és ez a határokon túl is érezhető lesz. Minden érintett úgy számol, a jelenlegi transzferdíjak a Brexit után 20-30 százalékkal nőnek – részben a font euróval szembeni folyamatos árfolyamcsökkenése okán. Így alighanem kevesebb lesz az igazolás, és például a német klubok kevesebb olyan elképesztő bevételre számíthatnak, mint Kevin De Bruyne esetében a Wolfsburg a maga 76 vagy Leroy Sané ügyében a Schalke a saját 50 millió eurójával.

Ugyanakkor a nevelőegyesületek jól járhatnak, hiszen a jövőben nem rabolhatják le őket túl korán az angol akadémiák. Most még szinte teljesen szabad a rablás, de a Brexit után szigorodnak a feltételek, mert a FIFA szabályai szerint 18 év alatt csak EU-tagországon belül lehet egyletet váltani. És bár az angolok jelenleg az U17-esek és az U20-asok között is világbajnokok, a kiemelt csapatok közül a Manchester Unitednél (Tahith Chong) és a Liverpoolnál (az idén az FA-kupában nem egészen 17 évesen bemutatkozó Ki-Jana Hoever) is holland a legnagyobb tehetség. Ez persze az angol klubok gazdálkodására is hatással lesz, hiszen például a Chelsea nem adhat kölcsön majd 40 fiatalt különböző együtteseknek, és utána nem húzhat egyikükből-másikukból úgy 20 millió fontos hasznot, mint tette azt a Feyenoordtól „ellopott” Nathan Akéval, akit néhányszor kölcsönadott, majd végleg elpasszolt a Bournemouthnak. Igaz, legalább az az abszurd helyzet megszűnhet, hogy a Bournemouth anyagilag sokkal erősebb lehet, mint az Ajax, a Celtic vagy a Benfica. Csak mert a gigantikus televíziós díjak is csökkennek. Az olyan beláthatatlan ügyekről, mint egy-egy játékos segítségével ismeretlen piacok felfedezése és meghódítása, most nem is érdemes beszélni.

A Titanic és a jéghegy tehát közeledik egymáshoz, csak azt nem tudja senki, hogy a hajón lévő zenekar meddig és mit játszik az utasoknak.