Átok és áldás – Ballai Attila publicisztikája

Huszonöt mérkőzés, huszonnégy győzelem, egy döntetlen. Ez az albán vagy a kazah labdarúgó-bajnokságban, de a hazai megye kettőben is elképesztő mérleg, sorozat lenne, éppen a sportág dicsőséges bizonytalansága miatt. Csakhogy a Liverpool ezzel az adatsorral és 22 pont előnnyel a földkerekség legerősebb, legkiegyenlítettebb, legtöbb pénzben dúskáló sorozatát, a Premier League-et vezeti. Ezért teljesítménye szinte értelmezhetetlen. A számok, a ráció, a szűken vett szakma felől közelítve legalábbis mindenképpen az.

Tegyük hozzá, a Pool tavaly is huszonöt pontot vert a közvetlenül mögötte végző Chelsea-re, de akkor egyetlen rivális, a Manchester City egyetlen ponttal még előtte zárt. Ha pedig két óriás magaslik ki a mezőnyből, az már nem példátlan fölény – hiszen legalább még egy példa akad rá –, sőt inkább tetszhetnek a többiek törpének. Önmagában e hosszú sebezhetetlenségi sorozat sem egyedi, az Arsenal a 2003–2004-es kiírásban 26 győzelem mellett 12 döntetlent mutatott fel. Tudománya tehát inkább abban állt, miként lehet elkerülni a vereséget. A mai Liverpoolé ellenben abban, hogyan lehet, azaz kell folyamatosan nyerni. Tavaly BL-t, európai Szuperkupát, klubvilágbajnokságot, augusztustól mostanáig az októberi, Manchester United elleniidegenbeli 1–1-től eltekintve minden bajnokit.

Aligha kérdéses, e diadalmenetre a Messit, Cristiano Ronaldót felvonultató képzeletbeli világválogatott sem lenne képes a Premier League-ben. Amelynek holtversenyben második legértékesebb játékosa Szalah és Mané, a hatodik Alexander-Arnold, a tizedik Van Dijk, a tizenharmadik, megosztva, Alisson és Firmino, a transfermarkt.de által 1.19 milliárd euró összértékűre taksált keret második a Manchester Cityé (1.3) mögött, a Tottenham (892 millió), a Chelsea (858), a Manchester United (794) és az Arsenal (685) előtt. E számok alapján a „vörösök” merész kihívói lehetnének az elsőnek, egyúttal ádáz harcot vívhatnának a második helyért.

Természetesen kulcsfontosságú a menedzser személye is. Jürgen Klopp 2015. október 8-án érkezett Brendan Rodgers helyére. Jó futballistából karakteres edzővé vált Mainzban, majd az egészen más perspektívát kínáló Dortmundban ezt két Bundesliga-elsőséggel és egy BL-döntővel igazolta is. De senki sem nevezte, tartotta – ő magát végképp nem – Special vagy Only One-nak, Messiásnak. Csak egy németnek Angliában. Annál a klubnál, amely a Premier League bevezetése óta egyszer sem nyerte meg a bajnokságot, azt megelőzően bezzeg 18-szor, legutóbb 1990-ben, és akkor az örökranglista élén állt.

Hogy mi hiányzott harminc esztendőn át – hol egy szalmaszál, hol több bála szalma –, és mi érett össze mostanra, abban sokkal több a misztikum, mint a törvényszerűség. Az elmúlt három évtizedben kezdetben tarolt a Manchester United, az Arsenal, később a Chelsea és a Man. City is. Mindannyian érthetően. Nagy pénz, nagy foci. De volt kis pénz, nagy foci, nagy csoda is. Tulajdonképpen már 1995-ben, amikor Kenny Dalglish vezényletével a Blackburn Rovers visszahozott valamit az ősi virtusból, persze a rekordösszegért zsoldba fogadott Alan Shearer 34 gólja is kellett ehhez. A Leicester 2016-os elsősége pedig a harmadik évezred eddigi legdöbbenetesebb bravúrja a nemzetközi élfutballban, sőt annál is több, Stonehenge több ezer éves kőtömbjeinél is nehezebb megfejteni a titkát. Hiszen tucatcsapat diadalmaskodott tucatedzővel. Claudio Ranieri korábban már kezébe kaphatta a Napolit, a Fiorentinát, a Valenciát, az Atlético Madridot, a Chelsea-t, a Juventust, a Romát, az Internazionalét is, de soha egyikükkel sem nyert bajnokságot. Aztán a legerősebb mezőnyben a legszürkébb alakulatával igen. A korábban őt számos alkalommal nyilvánosan lesajnáló José Mourinho egy ízben ki is jelentette: Ranieri írta a Premier League leggyönyörűbb történetét. Műfaja: sci-fi.

Az angol klubfutball egészéét viszont inkább Brian Clough, ráadásul két hősi eposzban. Az elsőt a Derby Countynál. A csapatot 1967-ben vette át, két év múlva felvitte a másodosztályból az elsőbe, és 1972-ben az első ligában aranyérmest faragott belőle. Minden idők legprovinciálisabb angol bajnokát – ma is hihetetlen csillagállás mellett. Ám ezt is felülmúlta a Nottingham Forestnél. Azt az együttest 1977-ben feljuttatta az élvonalba, 1978-ban újoncként a dobogó tetejére masírozott vele, zsinórban 42 ligamérkőzésen nem kaptak ki. De ez is semmi ahhoz képest, hogy 1979-ben elsőbálozóként elhódították a BL-előd BEK serlegét, és 1980-ban, címvédőként megőrizték! Ez már messze túlmutatott a futball, a sport keretein, a Derby és Nottingham közötti autóút ma is Brian Clough nevét viseli.

Clough egyszer kapott kézbe kész, igazi nagycsapatot, a fenti két szárnyalás között a Leeds Unitedet. És óriásit zuhant vele: hat mérkőzésből egy győzelemmel a tabella tizenkilencedik helyére süllyesztette a sztárgárdát, amelytől negyvennégy nap után menesztették. A vesszőfutásról játékfilm is készült Az elátkozott Leeds United címmel. Remek, tanulságos alkotás, de csak a kételyt veti fel, választ nem adhat rá: mitől függ, hogy ki mikor hoz átkot vagy áldást egy közösségre?

A magyar labdarúgásból mára már kivesztek a csodák, de Clough fénykorában még mi is inkább az érthetetlen magasságokat, semmint a mélységeket fürkésztük. Akadt belőlük, nem is egy. Verebes Mágus a középcsapat Győrt egyetlen idényben 100 gólnál is többet szerző aranyérmessé „hipnotizálta”; a Videoton többek között az 1984-es Európa-bajnok franciák sztárklubján, a Paris SG-n, valamint a Manchester Uniteden át menetelt az UEFA-kupa fináléjába, a Zseljeznicsar elleni elődöntőből a hátvédként az ellenfél tizenhatosán elvétve feltűnő Csuhay József gatyaféken lőtte tovább a Vidit; a válogatott 1984 őszén három vb-selejtezőt fordított meg 0–1-ről,köztük Rotterdamban a Gullitot, Van Bastent, Rijkaardot bevető hollandok ellen, és elhittük, hogy már soha, senkitől sem fog kikapni.

A legyőzhetetlenség érzése a futballvilág legmagasabb ormai mellett vakondtúrásokon is bódítóan hathat, mert forrása ugyanaz a lelki többlet, a „különbek vagyunk” igézete. Legalábbis így gondolom, bár tapasztalatom természetesen csupán „tengerszintről” ered. Életemben egyszer lehettem hónapokig veretlen csapat tagja, még a katonaságnál. Mondanom sem kell, átlagos képességűekből nem emelkedtünk testületileg és átmenetileg a klasszisok közé. De talán a közös fél hatos ébresztők, a reggeli tornák, a semmire sem jó, ám embert próbáló harcászati kiképzések, az esti kimaradások, az éjszakai őrségek, az élmények és traumák különleges egységbe forrasztottak bennünket. Félszavakból, villanásokból is értettük, éreztük egymást. Az ejtőernyősök jobbnak tartották magukat nálunk, egyre nehezebben viselték a vereségeket, mígnem egyszer, amikor végre 3–0-ra vezettek, és bevágták a negyediket, egyikük felkiáltott: most, ami belefér! Akkor merték elhinni, hogy nyerhetnek. Túl korán. Magam sem tudom, hogyan, de esküszöm, 5–4-re fordítottunk. Az ötödik gól előtt a legérzékenyebb testrészemmel kellett megszelídítenem a labdát, így miután belőttem, egyszerre üvöltöttem kínomban és örömömben.

Egyiket sem árt átélni. A sportoló, legyen lelkes amatőr vagy vérprofi, elsősorban mégis ember, érzéseire, ösztöneire, zsigeri mivoltára hagyatkozó, azokból táplálkozó, irracionális lény. Ezek vezetik élete legfontosabb döntéseiben, így választ magának párt és sokszor pártot, házas- és csapattársat, ha az utóbbit egyáltalán teheti. Ugyanaz munkálhat benne Liverpoolban, Leicesterben, Nottinghamben, Győrben, Fehérváron és a laktanya salakos pályáján. A verhetetlenség mítosza is egyazon tőről fakad. Az egyikbe egyszer csak az plántálódik, akármi lesz, úgyis nyerünk, a másikba, hiába küzd ellene, az akármi lesz, ezek ellen úgyse lehet nyerni. Ez máris a két legfontosabb ok arra, hogy így is történjen.

Erre szokták mondani, hogy kémia. Pedig sokkal több annál. Nem természettudomány, hanem az emberi természet egészen soha meg nem fejthető tudománya.