Miért ne? – S. Tóth János publicisztikája

Egy világpiacon jegyzett sportvállalkozás tulajdonosváltása mindig hír. S különösen az mostanság, amikor a koronavírus-járvány hibernálta a sportvilágot. A Newcastle United pedig kétségkívül világmárka, még akkor is, ha négy angol bajnoki címével, hat FA-kupa-sikerével és 1969-es Vásárvárosok Kupája-győzelmével nem tartozik a futballtörténelem legdiadalmasabb klubjai közé. Viszont a Deloitte könyvvizsgáló cég tavalyi Football Money League jelentésében 233.6 millió dollárra becsült értékével még úgy is a 19. helyet foglalja el a rangsorban, hogy a legutóbbi bajnoki címéért 1927-ig, kupagyőzelméért pedig 1955-ig kell visszalapozni a naptárban.

A Newcastle piacra dobásának a klubot 2007 óta tulajdonló Mike Ashley harmadszor fut neki. A brit milliárdos távozása általános óhaja a Magpies népes szurkolótáborának. A Magyarországon is működő Sports Direct sportszerkereskedő cég tulajdonosa azt a befektető típust testesíti meg, aki az üzleti hasznot a szakmai eredményesség elé sorolja. Ez magyarázza, hogy miközben a Deloitte listáján előkelő pozíciót foglal el a Newcastle, az Ashley-érában egy ötödik hely a csúcsteljesítménye a Premier League-ben, viszont kétszer is megjárta a másodosztályt. Noha a felvásárlásra készülők frontembere egy brit üzletasszony, Amanda Staveley, a 300 millió fontos vételi ajánlat egy szaúd-arábiai üzleti társaságtól jött.

A szaúdiak aktívak a sportpiacon. A decembertől februárig tartó időszakban 50 millió dollár jogdíj fejében megrendezték a Clash on the Dunes (Összecsapás a dűnéknél) fantázianevű bokszgálát, az amerikai Andy Ruiz Jr. és a brit Anthony Joshua tavaly júniusi nehézsúlyú címmeccsének visszavágóját. A legjobb helyekre 13 ezer dollárba került egy jegy, Joshua egyhangú pontozással vágott vissza a nyári vereségéért. Tető alá hozták a nyolcszereplős, az orosz Danyiil Medvegyev sikerével befejeződő, hárommillió dollár összdíjazású Diriyah Tennis Cup bemutatót, s otthont adtak a Dakar ralinak, amely története során először zajlott a Közel-Keleten, illetve a Lazio győzelmét hozó olasz futball Szuperkupának is. Még a pandémia elszabadulása előtt sikerült megtartaniuk minden idők legnagyobb, 20 millió dollár összdíjazású lóversenyét; a Szaúdi Kupa az amerikai telivér, Maximum Security győzelmével ért véget.

A szaúdiak térhódítása – amely Simon Chadwick, a brit Salford University sportközgazdász professzora szerint „érezhetően, mégis megfoghatatlanul alakítja át a globális sportipart” – üzleti stratégia része. A Vízió 2030 projekt kidolgozása és 2016-os elindítása Mohamed bin Szalmán trónörökös nevéhez fűződik. Az országot ténylegesen irányító 34 éves koronaherceg célja a gazdaság modernizálása, szem előtt tartva, hogy a 33 milliós népesség fele 25 évesnél fiatalabb. A trónörökös jó néhány óvatos, ottani léptékkel mégis forradalmi reformot vezetett be az iszlám szunnita ágának fundamentalista, vahhábita irányzatát követő királyságban. Megnyitotta a határokat a turizmus előtt, engedélyezte a nyugati típusú kulturális és sportrendezvényeket. A sportdiplomácia offenzíva részeként Ríma bint Bandár bin Szultan bin Abdel-Azíz hercegnő még washingtoni nagyköveti kinevezése előtt feladatba kapta, hogy vegye fel a kapcsolatot az Egyesült Államokban két profi liga, az NBA és az MLS képviselőivel. A fő cél, hogy az olajiparon kívüli beruházóknak is vonzóvá tegyék a királyságot. A stratégia nagyra törő: 2030-ra meghatszorozni a nem olajból származó jövedelmet.

Az ország nemzetközi megítélését azonban számos tényező rombolja. Ilyen a Jemenben ötödik éve pusztító polgárháború, amelyben a szaúdiak a nemzetközileg elismert elnökhöz, Abed Rabbó Manszúr Hádihoz hű erőket támogatják. Nem is beszélve Dzsamál Hasogdzsi újságíró 2018. októberi likvidálásáról, amelyre a parancs a gyanú szerint a koronahercegtől érkezett. A gyilkosság a 2001 szeptemberi, nagyrészt szaúdi kötődésű merénylők által elkövetett terrortámadások óta a legmélyebb diplomáciai válságba taszította a királyságot. S folyamatosak a bírálatok a rendszerkritikus tudósok, újságírók, bloggerek, üzletemberek, egyházi személyek elleni megtorlások miatt is. Rijád az izoláció megtörése, az országimázs javítására használja a sportot. A „sportwashing” persze azzal a kockázattal jár, hogy a szokottnál többen monitorozzák az autokrata rendszert. A magát függetlennek hirdető Human Rights Watch emberi jogi szervezet a Dakar ralit használta fel arra, hogy a női aktivisták hátrányos megkülönböztetését számon kérje (noha tucatnyi hölgy is indult, igaz, helyi egy sem), futballberkekben pedig a spanyol szövetséget térdepeltették kukoricára, miért vitte Dzsiddába a Szuperkupát a Barcelona, a Valencia, az Atlético és a későbbi győztes Real Madrid részvételével (amúgy egy 130 millió dolláros megállapodás részeként). De megkapta a magáét a 44 PGA Tour-versenyen diadalmaskodó Phil Mickelson is, amiért rajthoz állt a szaúdi nemzetközi golfversenyen, miközben Tiger Woods nemet mondott a hárommillió dolláros fellépti díjra, Rory McIlroy pedig „erkölcsi aggályait” hangoztatva maradt távol.

A „sportmosoda” nem szaúdi találmány. Az 1988-as olimpia rengeteget segített Dél-Koreának, hogy kitörhessen a politikai karanténból, és Kína sem véletlenül aktív, ha a nyári és téli játékok megrendezéséről van szó. Katar is a szebbik arcát igyekszik mutatni a 2022-es futball-vb kapcsán, miközben rengeteg támadás éri a rendezési jog korrupt megszerzése és a stadionépítő vendégmunkásokkal való bánásmód miatt. Ám a jelek szerint van az a pénz, ami felülírja az aggályokat...

A szaúdi sportoffenzívát az is motiválhatja, hogy Öböl-menti vetélytársai, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek és Katar is felettébb aktívak a sportpiacon. Előbbi két monarchia Formula–1-es versenynek ad otthont (bár a márciusii Bahreini Nagydíjat elsöpörte a koronavírus), Katar pedig 200 milliárd dollárt öl a 2022-es labdarúgó-vb infrastruktúrájába. S ha már futball: Katar a Qatar Sports Investments befektetési csoporton keresztül 2011-ben 140 millió dollárt fizetett a PSG-ért, s azóta több mind egymilliárd dollárt szórt el a klubra, nem sajnálva 222 millió eurót sem Neymarra. Igaz, egyes vélemények szerint a brazilra szánt rekordköltés 2017 augusztusában erőfitogtató válasz volt arra, hogy nem sokkal korábban Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom diplomáciai és gazdasági blokád alá vonták a szerintük a terrorizmust támogató és belügyeikbe beavatkozó katari emírséget... A Manchester City 2008 szeptembere óta az Egyesült Arab Emírségek kezén van, a City Football Group mögött a királyi család sarja, Manszúr bin Zajed al-Nahjan miniszterelnök-helyettes áll.

E külön versenybe nevezett be Szaúd-Arábia. Ha valóban a kormányzati hátterű Public Investment Fund lesz a befutó, a Newcastle egy csapásra a legtehetősebb klubbá lép elő a Premier League-ben, hiszen a befektetési társaság vagyonát 320 milliárd dollárra becsülik. Ehhez képes a második leggazdagabb, Manszúr sejk „csak” 23.3 milliárd fölött diszponál. A szaúdiakhoz nyolcvanszázaléknyi üzletrész kerülne, a maradékon Staveley asszony és az ő milliárdos ingatlanbefektető üzleti partnerei, a Reuben fivérek osztozhatnak. A pénzügyi fair play nyilvánvalóan gátat szab a gátlástalan költekezésnek; kreatívabb megoldásokkal kell majd elindítani a topklubok közé a Newcastle-t. A bázis megvan: a St. James' Parkba befér 52 ezer néző, a „szarkák” szurkolótáborát bármely klubtulajdonos megirigyelhetné. S vegyük észre: sem a Chelsea, sem a Manchester City nem volt sokkal jobb pozícióban, mielőtt jelenlegi tulajdonosaik színre léptek.

A sikeres akvizíció feltétele, hogy az angol szövetség és a Premier League rábólintson a tulajdonosváltásra. Az üzletet megtorpedózni óhajtókhoz a katari székhelyű, az angol bajnokikat a régióban kizárólagos joggal közvetítő beIN Sports is csatlakozott. A tv-társaság szerint Rijádnak nincs keresnivalója az angol futballban, mert éveken át szemet hunyt afölött, hogy a BeoutQ kalózcsatorna lopja a Premier League kereskedelmi jogait (a vádat a szaúdi műsorszolgáltató, az Arabsat következetesen tagadja). A katariak a jelenleg is zajló választott bírósági eljárásban egymilliárd dolláros kártérítési igénnyel álltak elő. Az, hogy a világjárványt kísérő (sport)gazdasági válság közepette mennyire finnyásak Angliában, hamarosan kiderül. Azt már nehezebb megjósolni, hogy az Öböl-menti országok, s ekként a királyi famíliák közötti rivalizálás merre viszi a sportvilágot. A már idézett Chadwick professzor szerint a határ a csillagos ég: ha „Katar valamibe egymilliárd dollárt fektet, arra Szaúd-Arábia bizonyosan rádupláz”.

S a viaskodás még csak most kezdődött. Amikor Abdulaziz bin Turki al-Szaud sportminisztert megkérdezték, pályáznak-e a jövőben olimpia és futball-vb-rendezésre, a herceg ennyit felelt: „Miért ne?”