Elfelejtett légió – S. Tóth János publicisztikája

A Manchester City Chelsea-től elszenvedett vereségével eldőlt, hogy 2020-ban a Liverpool FC az angol élvonalbeli labdarúgó-bajnokság győztese. A „vörösök” történetük során tizenkilencedszer aranyérmesek, de először a Premier League történetében. Jürgen Klopp 2015-ös érkezése új fejezetet nyitott a klub életében. Amióta a német edző betette a lábát az Anfieldre, a csapat megnyerte a Bajnokok Ligáját, az európai Szuperkupát és a FIFA klub-vb-jét, s most véget ért a hét (pontosabban harminc) szűk esztendő, a Liverpoolt a hazai mezőnyben is megkoronázták.
A Manchester City Chelsea-től elszenvedett vereségével eldőlt, hogy 2020-ban a Liverpool FC az angol élvonalbeli labdarúgó-bajnokság győztese. A „vörösök” történetük során tizenkilencedszer aranyérmesek, de először a Premier League történetében. Jürgen Klopp 2015-ös érkezése új fejezetet nyitott a klub életében. Amióta a német edző betette a lábát az Anfieldre, a csapat megnyerte a Bajnokok Ligáját, az európai Szuperkupát és a FIFA klub-vb-jét, s most véget ért a hét (pontosabban harminc) szűk esztendő, a Liverpoolt a hazai mezőnyben is megkoronázták.

A „liverpudliak” mámorérzetén gyaníthatóan mit sem ront, hogy a férficsapat árnyékában meghúzódó női együttes épp ellentétes utat járt be ez évben: csendben kihullott Women's Super League-ből (WSL). A kontinens legrangosabb női bajnokságai közé sorolt angol élvonalban meglehetősen szerény produkcióval rukkolt ki a hölgyszakasz: tizennégy meccséből egyet tudott megnyerni, háromszor ikszelt, s nyolc rúgott góljára húszat kapott. Az a bizonyos győzelem (1–0) január 19-én született meg Bristolban a City ellen, majd egy héttel később 8–1-re elgázolták a női FA-kupában a Blackburn Roverst. Akkor még úgy tetszett, e két siker ugródeszka lehet az addig kudarcot kudarcra halmozó együttesnek. A csapat menedzsere, Vicky Jepson is arról beszélt a kupadiadalt követően, hogy a győzelmek enyhíthetnek játékosai szorongásán.

A remélt újjászületésből nem lett semmi. Amikor a koronavírus-járvány miatt márciusban félbeszakították az idényt, a Pool a bajnoki tabella utolsó helyén porosodott. Mivel a csapatok eltérő számú mérkőzést vívtak, a végeredményt egy speciális számítás (pont/lejátszott meccs) alapján hirdették ki. Alapesetben a Manchester City lett volna az első (40 pont) a Chelsea előtt (39), viszont a manchesteri kékek eggyel több találkozón léptek pályára, így az aránymutatójuk 2.5 lett, a Chelsea-é viszont 2.6, azaz a londoniakhoz vándorolt a bajnoki cím (harmadik alkalommal a WSL-érában). A liverpooliak így is, úgy is az utolsó helyen végeztek, mégis csalódottan vették tudomásul a hátralévő körök törlését. Úgy vélték, ha lejátszhatják mind a 22 fordulót, jó eséllyel feljebb kapaszkodtak volna.

Kiesésük arra is rávilágított, hogy amíg a klub tulajdonosa nem sajnált a férficsapatba invesztálni, hogy az a régi fényében ragyoghasson, a nőknek nem sok törődés jutott. Pedig a női liga nyolc alapítójának egyikéről, kétszeres bajnokról (2013, 2014) van szó, amely történelmet írt azzal, hogy Angliában elsőként kínált profi szerződést a keret valamennyi tagjának. A második bajnoki sikert követően azonban még a dobogótól is távol került a Liverpool WFC; a bajnoki címen ez idő alatt a Manchester City, az Arsenal és a Chelsea osztozott. Az utóbbi veretlenül menetelt át a legutóbbi csonka idényen, mi több, megnyerte a női Ligakupa-döntőt is az Arsenal ellen a City Groundon, a Nottingham Forest stadionjában. A topcsapat ezzel együtt a Manchester City, amely a legutóbbi hat kiírásban rendre arany- vagy ezüstérmes lett; e tekintetben tehát a Pep Guardiola-féle férfivonalat is lepipálta. Hogy a férfi- és női együttes sikeres párhuzamos versenyeztetése nem ördöngösség, arra hazai példa is akad: a Ferencváros magabiztosan védte meg bajnoki címét az OTP Bank Ligában, a zöld-fehér hölgyek pedig hárommeccses párbajban vívták ki az MTK ellenében a BL-indulás jogát (bajnokot ebben az idényben nem hirdetett az MLSZ).

A Liverpoolnál viszont egyhamar aligha számolhatnak azzal, hogy Jürgen Klopp precíz hadigépezetének példáját követve a nők is meghódítják Angliát, sőt Európát is. Aktuálisan a Women's Super League-ből kizuhanó társulatot sem sikerül együtt tartani, több játékosnak elege lett a liverpooli közállapotokból. A skót középpályás, Christie Murray azt mondta, „inkább másik csapatot keresek magamnak, ahol újra élvezhetem a játékot, amit imádok”. A diplomatikus megfogalmazásból nem nehéz kihámozni: a Pool női részlegénél futballozni mostanság nem öröm, s nem is büszkeség. A labdarúgókkal és Jepson trénerrel sokan szimpatizálnak, a klub nőpolitikájával ellenben jóval kevesebben. Egy, a The New York Timesnak név nélkül nyilatkozó hölgyfutballista szerint a Liverpoolnál „csak játszogatnak” a női focival. A vezetőségen belül sem dőlt el, komolyan vegyék-e a szakágat, vagy sem. A férfinél ez a kérdés nem létezik: éves szinten 392 millió fontot költenek el a futballisták bérére. Mohamed Szalah fizetése például 10.4 millió font. A női ligában a többség éves juttatása ugyanakkor nem éri el a 35 ezer fontot. A Manchester City és a válogatott csapatkapitánya, Steph Houghton szinte csillagászatinak mondható bérrel büszkélkedhet: évi 65 ezer fontot keres. De a női vonalon a csúcskategóriába sorolt aranylabdás norvég Ada Hegerberg is „csak” 343 ezer fonttal gazdagodik a Lyonnál. Mindeközben a Liverpool női együttesénél összesen tíz főállású stábtagot foglalkoztatnak, noha a klub a 2018–2019-es idényre – 533 millió fontos forgalom mellett – 42 millió fontos adózás előtti nyereséget jelentett, s korábban 223 millió fontot költött olyan labdarúgók megszerzésére, mint Allison, Fabinho, Naby Keita és Xherdan Shaqiri. Ám amikor tavaly nyáron, az előszezonban mindkét liverpooli csapat az Egyesült Államokban haknizott, a szervezés láttán sok női játékosban felvetődött a kérdés: tulajdonképpen minek kellett átrepülniük az Atlanti-óceánt?

Pedig a női futball már jó ideje kitört a lesajnált skatulyából. A robbanásszerű globális fejlődés láttán a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség a 2019 és 2022 közötti időszakra egymilliárd dolláros fejlesztési csomagot hirdetett. Az új idők szavát Európa más országainak sztárklubjai is megértették: a Juventus és a Real Madrid szakmai felzárkóztató programokat indított, ahogy a Barcelona is jelentős befektetésekkel támogatja a női szakágat. Nem is beszélve Németországról és Franciaországról, amelynek csapatai a tizennyolcból összesen tizenöt női BL-trófeát szereztek (magyar szál: a győztesek között van a Wolfsburggal Jakabfi Zsanett, a Frankfurttal és a Lyonnal Marozsán Dzsenifer is). A női futballrevolúció a büdzsék növekedésével is együtt járt, noha az üzleti szempontok e szakágban kevéssé érvényesíthetők: a Manchester City 2018-ban egymillió, a Chelsea 776 ezer, míg az Arsenal 219 ezer fontos működési veszteséget volt kénytelen elkönyvelni (bár tegyük a kezünket a szívünkre: férfivonalon ezek zsebpénzek…).

A Liverpool más kávéház: a klubot 2010 óta működtető amerikai Fenway Sports Group stratégiája rímel a tengerentúli befektetők szokásos üzleti filozófiájára: amíg a női csapat működtetésének költségeit a férfiegyüttes termeli ki, addig csakis pluszforrás bevonásával lehet szó a kiadások növeléséről. Kézenfekvő a kérdés, és persze nem csupán a Liverpoolra s nem is kizárólag az angol női futballra érvényes, hanem valamennyi sportágra, amelyben a női szakág a férfi árnyékában és financiálisan annak kiszolgáltatva működik: miképp lesz, miképp lehet ebből üzembiztos, verseny- és önellátásra képes működés? A dilemmára ráerősít a koronavírus-járvány, hiszen a pandémia kirobbanása megfontoltabb költésre ösztönzi a klubokat, s az anyagi bizonytalanság még sebezhetőbbé teszi a női csapatokat. A FIFPro, a hivatásos labdarúgók nemzetközi szervezete meg is kongatta a vészharangot, mondván, a pénzügyi krízist ellensúlyozandó az egyesületek jellemzően a női és utánpótlásprogramokra szánt pénzek lefaragásával segítenék ki a férficsapatukat, s minél tovább húzódik a válság, annál inkább. Ingyen persze azért a női futballban sem adnak semmit: a hazája mellett az amerikai bajnokságban (NWSL) is gólkirálynő ausztrál válogatott Sam Kerr évi 410 ezer dollárért írt alá két és fél esztendőre a Chelsea-hez, sőt egyes ausztrál források 600 ezer dolláros fizetésről tudnak. Liverpoolban Peter Moore vezérigazgató előszeretettel hivatkozik a „két csapat, egy klub” szlogenre, ami azonban a jelek szerint nem több üres frázisnál. S a második vonalba visszacsúszó női futballistákra még inkább rávetülhet a diadalmas férfiak árnyéka. Értük, jó eséllyel, a Klopp-gárda legfrissebb diadalát köszöntő, ma még dátum nélküli városi parádén sem igen hullatnak majd könnyeket – már ha a pandémiafenyegetés közepette megtartják a buszos felvonulást.

Ők a Liverpool WFC, az elfelejtett légió.