A háború árnyékában a Chelsea – Moncz Attila publicisztikája

Angol középszintű      csapatból nemzetközi élcsapatot épített, most pedig a középső ujját mutatta Vlagyimir Putyin felé. A klub közösségi csatornáin, illetve a különböző médiumok cikkei alatt látható hozzászólások alapján nagyjából így lehet értékelni a bejelentést, amely szerint Roman Abramovics kész eladni a 2003 óta a tulajdonában lévő Chelsea-t. Pedig amikor egy héttel ezelőtt „csak” alapítványi tulajdonba helyezte a klubot, még így nyilatkozott: „A Chelsea FC csaknem húszéves tulajdonlásának ideje alatt mindig is úgy tekintettem a szerepemre, mint a klub gondozójára, akinek a feladata, hogy biztosítsa a jelenkori sikereket és a jövőbeni építkezéseket, miközben pozitív szerepet töltünk be a közösségben is.” A klub szerdai közleményében viszont már ez állt: „Ahogyan már korábban is kijelentettem, mindig a klub érdekeit szem előtt tartva hoztam meg a döntéseimet. Éppen ezért, a kialakult helyzetre tekintettel úgy döntöttem, eladom a Chelsea-t. Hiszem, hogy most ez a legjobb döntés a klub, a szurkolók, a dolgozók és a szponzorok szempontjából.”

Lehetetlen nem felfedezni az összefüggést Abramovics szándékai, az ukrajnai orosz agresszió, valamint a nemzetközi szankciók egyre erősödő volta között. Elvégre Abramovicsról köztudott, hogy az egyre inkább háborús bűnösként (ezen a téren már zajlanak a hivatalos vizsgálatok) kezelendő Vla­gyimir Putyinhoz közel álló személy, ahogyan az is ismert, hogy Nagy-Britanniában létezik egy olyan lista, amelyen 120, retorzióval fenyegetett orosz oli­garcha szerepel. Hogy Abramoviccsal vagy nélküle, azt nehéz megmondani, elvégre még Boris Johnson miniszterelnök is hol azt jelezte, neki is kell rettegnie, de az is előfordult, hogy őt az „ártatlanok” közé sorolta. Ilyenkor azt is lehet feltételezni, hogy érkezett olyan üzenet, amely szerint „Ha eladod a Chelsea-t, akkor...” De ahogy írtam, ez puszta feltételezés, Chris Bryant brit munkáspárti képviselő szavai viszont nem azok: „Roman Abramovics szerintem retteg a szankcióktól, ezért már holnap eladja a házát és egy másik lakást is. Az én aggodalmam az, hogy túl sokáig húzzuk az időt ezekkel a dolgokkal.”

Azzal vélhetően már mindenkit levett a lábáról, hogy jelezte, az adásvétel során nem tart igényt a klubtól neki járó, körülbelül kétmilliárd fontos kölcsönre, ahogy a vételárra sem, amit egy jótékonysági alapítvány kap meg, és majd az ukrajnai károsultak, illetve az áldozatok családjainak megsegítésére, továbbá az ország hosszú távú újjáépítésére fordít. „Ez sohasem az üzlet vagy a pénz körül forgott, a játék és a klub szeretete a legfontosabb” – mondta a Chelsea-vel való viszonyáról Abramovics. Ami biztos: 2003-ban vette meg a csőd szélén tántorgó klubot 233 millió dollárért, azóta becslések szerint 2.2 milliárdért vitt oda játékosokat, akiknek köszönhetően eddig 18 trófeával gazdagodott a Chelsea. A csapat az összes kiemelt sorozatot megnyerte, az európai Szuperkupát és a klubvilágbajnokságot leszámítva mindet legalább kétszer. A Forbes magazin legutóbbi becslése szerint a klub értéke 3.2 milliárd dollár, ez az elmúlt öv évben 93 százalékot nőtt, az Abramovics-éra elejéhez képest pedig csaknem a 14-szeresére emelkedett.

Ha nem élnénk még mindig a pandémia korában, illetve ha nem tört volna ki a háború egy hete Oroszország és Ukrajna között, a vételár alighanem könnyebben lenne belőhető, de az most biztosra vehető, hogy minden idők legnagyobb összegű futballklubvásárlása előtt állunk. A Covid előtt amerikai szaklapok azt jósolták, a következő években a jegy- és bérleteladásból származó bevételek rendre 5.9, a merchandisingból eredők pedig hét százalékkal nőnek, és bár a közvetítési jogokat nem merték megbecsülni, az biztos, hogy 2018-ban ezen a téren egy-egy klubnál átlagosan 23.7 százalékos emelkedést figyelhettek meg. Így aztán békeidőben nem lenne túlzás az Abramovics által most remélt hárommilliárd fontos (körülbelül 3.8 milliárd dolláros) vételár, de most lehet, ennyiért nem kel el a londoni egylet. Nem erősíti az orosz oligarcha pozícióit az eladási kényszer, a vevők kivárhatnak – csak a megfelelő pillanatot kell eltalálniuk. Jellemző, hogy a KMPG nemzetközi könyvvizsgáló cég 2.1 milliárd dollárra becsüli a vételárat, ami persze még mindig két és félszerese az eddigi rekordnak, a Glazer család által a Manchester Unitedért összesen fizetett 878 millió dollárnak.

Nyilván olyan gazdasági csodákra itt már nem lehet számítani, mint a New York Yankees esetében, amelyet 1973-ban egy George Steinbrenner vezette konzorcium 7.3 millió dollárért vett meg, mára pedig az értéke 68 ezer százalékkal nőtt. De olyan tündérmesére sem kell számítani, mint a Blackburn Rovers esetében, amelyet a kilencvenes években Jack Walker iparmágnás annak szellemében működtetett (többek között egy bajnoki cím lett a jutalma!), hogy valamit szeretett volna visszaadni a városnak, amely őt felnevelte. Ez kőkemény üzlet lesz, simán elképzelhető, hogy nem egy, hanemtöbb győztessel.

„Az egymilliárd fontos kérdés az ár. Nehéz úgy minőséget vásárolni, hogy közben nem kell megfizetni. Aztán az is felvetődik, tudsz-e tovább építeni arra, amit ilyen áron szereztél? Ez a kérdés. Továbbra is úgy gondolom, a legjobb klubok előtt globális lehetőségek nyílnak. Végső soron arra kell válaszolni: sikerül-e valami olyat összehozni, ami mindkét fél szerint értelmes?” – jelentette ki Todd Boehly, a Los Angeles Dodgers baseballcsapatának társtulajdonosa, akit a Chelsea egyik vevőjelöltjeként emlegetnek. Az ötmilliárd fontos vagyona alapján ennek lehet valóságalapja is, ahogyan annak is, hogy egy konzorcium tagjaként száll be az üzletbe. Ebben az esetben az Egyesült Államokban élő svájci milliárdos (a javait 4.3 milliárd fontra teszik), Hansjörg Wyss lehet a főnök. Csak ez a cégcsoport nem fizet hárommilliárdot, az biztos. Ha Boehly 2019-ben, még a koronavírus előtti korban „csak” 2.2 milliárd fontos ajánlatot volt hajlandó tenni a Chelsea-ért, akkor egy sokkal kiszámíthatatlanabb időszakban, ráadásul kényszereladás esetén nem lehet reális egy ennél lényegesen magasabb ár.

Természetesen sok függ a klub, illetve a klubotműködtető cég átvilágításától (amelybe a titoktartási megállapodások, a franchise-értékelés, a csapat teljesítménye, a stadion állapota, a működéshez köthető pénzügyi adatok, a piaci értékelés és a ligával kapcsolatos információk áttekintése is beletartozik), de azért Wyss svájci Blicknek adott nyilatkozatából érezhető, nekik nincs hova kapkodniuk. Szerinte ugyanis Abramovics már pánikol, a Chelsea-nek pedig nincs olyan vagyona, ami érdemben növelhetné az értékét. Úgy különösen nincs, hogy a Stamford Bridge-dzsel, illetve a csapat esetleges költöztetésével Sir Jim Ratcliffe, Nagy-Britannia leggazdagabb embere (12.5 milliárd fontos vagyon), az Ineos vegyipari cég tulajdonosa sem tudott mit kezdeni. Őt néhány évvel ezelőtt az riasztotta el az üzlettől, hogy a stadion bővítésére, illetve új helyen való felhúzására sem kapott zöld lámpát az illetékesektől. Márpedig az ő lobbierejét nem is érdemes összehasonlítani a külföldi érdeklődőkével.

Túl sok vevő aligha bukkan fel a horizonton, az eddig említetteken kívül, gazdasági alapon a 33 éves Lutfi Manszur egyiptomi vállalkozó, a Chelsea bérletese tud még összerakni olyan csomagot, ami érdekelheti Abramovicsot, a „csak” 141 millió fontos vagyonú Conor McGregor UFC-sztár érdeklődését nem kell komolyan venni (hacsak nincs mögötte olyan cég, ami csak arcnak tolja őt előre), rajtuk kívül pedig már csak olyanok jöhetnek szóba, akiknél sokkal fontosabb a PR, mint a sport és a gazdaság. És az ő jöttükre keletről kell számítani... „Nincs elég milliárdos, aki milliárdos vagy kétmilliárd dolláros csekket írna egy klubnak – jelentette ki egy neve elhallgatását kérő, sporttal foglalkozó bankár. – És nincs sok olyan potenciális tulajdonos, aki százmillió dolláros csekket akar kiállítani, hogy kisebbségi részesedést kapjon, amivel gyakorlatilag semmi sem jár együtt. Tulajdonosnak nevezheted magad, kiválaszthatod a helyed és harcolhatsz a parkolóbérletedért. Ennyi.”

Úgyhogy alighanem kezdődhet a „ki kacsint hamarabb” játék.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Angol középszintű      csapatból nemzetközi élcsapatot épített, most pedig a középső ujját mutatta Vlagyimir Putyin felé. A klub közösségi csatornáin, illetve a különböző médiumok cikkei alatt látható hozzászólások alapján nagyjából így lehet értékelni a bejelentést, amely szerint Roman Abramovics kész eladni a 2003 óta a tulajdonában lévő Chelsea-t. Pedig amikor egy héttel ezelőtt „csak” alapítványi tulajdonba helyezte a klubot, még így nyilatkozott: „A Chelsea FC csaknem húszéves tulajdonlásának ideje alatt mindig is úgy tekintettem a szerepemre, mint a klub gondozójára, akinek a feladata, hogy biztosítsa a jelenkori sikereket és a jövőbeni építkezéseket, miközben pozitív szerepet töltünk be a közösségben is.” A klub szerdai közleményében viszont már ez állt: „Ahogyan már korábban is kijelentettem, mindig a klub érdekeit szem előtt tartva hoztam meg a döntéseimet. Éppen ezért, a kialakult helyzetre tekintettel úgy döntöttem, eladom a Chelsea-t. Hiszem, hogy most ez a legjobb döntés a klub, a szurkolók, a dolgozók és a szponzorok szempontjából.”

Lehetetlen nem felfedezni az összefüggést Abramovics szándékai, az ukrajnai orosz agresszió, valamint a nemzetközi szankciók egyre erősödő volta között. Elvégre Abramovicsról köztudott, hogy az egyre inkább háborús bűnösként (ezen a téren már zajlanak a hivatalos vizsgálatok) kezelendő Vla­gyimir Putyinhoz közel álló személy, ahogyan az is ismert, hogy Nagy-Britanniában létezik egy olyan lista, amelyen 120, retorzióval fenyegetett orosz oli­garcha szerepel. Hogy Abramoviccsal vagy nélküle, azt nehéz megmondani, elvégre még Boris Johnson miniszterelnök is hol azt jelezte, neki is kell rettegnie, de az is előfordult, hogy őt az „ártatlanok” közé sorolta. Ilyenkor azt is lehet feltételezni, hogy érkezett olyan üzenet, amely szerint „Ha eladod a Chelsea-t, akkor...” De ahogy írtam, ez puszta feltételezés, Chris Bryant brit munkáspárti képviselő szavai viszont nem azok: „Roman Abramovics szerintem retteg a szankcióktól, ezért már holnap eladja a házát és egy másik lakást is. Az én aggodalmam az, hogy túl sokáig húzzuk az időt ezekkel a dolgokkal.”

Azzal vélhetően már mindenkit levett a lábáról, hogy jelezte, az adásvétel során nem tart igényt a klubtól neki járó, körülbelül kétmilliárd fontos kölcsönre, ahogy a vételárra sem, amit egy jótékonysági alapítvány kap meg, és majd az ukrajnai károsultak, illetve az áldozatok családjainak megsegítésére, továbbá az ország hosszú távú újjáépítésére fordít. „Ez sohasem az üzlet vagy a pénz körül forgott, a játék és a klub szeretete a legfontosabb” – mondta a Chelsea-vel való viszonyáról Abramovics. Ami biztos: 2003-ban vette meg a csőd szélén tántorgó klubot 233 millió dollárért, azóta becslések szerint 2.2 milliárdért vitt oda játékosokat, akiknek köszönhetően eddig 18 trófeával gazdagodott a Chelsea. A csapat az összes kiemelt sorozatot megnyerte, az európai Szuperkupát és a klubvilágbajnokságot leszámítva mindet legalább kétszer. A Forbes magazin legutóbbi becslése szerint a klub értéke 3.2 milliárd dollár, ez az elmúlt öv évben 93 százalékot nőtt, az Abramovics-éra elejéhez képest pedig csaknem a 14-szeresére emelkedett.

Ha nem élnénk még mindig a pandémia korában, illetve ha nem tört volna ki a háború egy hete Oroszország és Ukrajna között, a vételár alighanem könnyebben lenne belőhető, de az most biztosra vehető, hogy minden idők legnagyobb összegű futballklubvásárlása előtt állunk. A Covid előtt amerikai szaklapok azt jósolták, a következő években a jegy- és bérleteladásból származó bevételek rendre 5.9, a merchandisingból eredők pedig hét százalékkal nőnek, és bár a közvetítési jogokat nem merték megbecsülni, az biztos, hogy 2018-ban ezen a téren egy-egy klubnál átlagosan 23.7 százalékos emelkedést figyelhettek meg. Így aztán békeidőben nem lenne túlzás az Abramovics által most remélt hárommilliárd fontos (körülbelül 3.8 milliárd dolláros) vételár, de most lehet, ennyiért nem kel el a londoni egylet. Nem erősíti az orosz oligarcha pozícióit az eladási kényszer, a vevők kivárhatnak – csak a megfelelő pillanatot kell eltalálniuk. Jellemző, hogy a KMPG nemzetközi könyvvizsgáló cég 2.1 milliárd dollárra becsüli a vételárat, ami persze még mindig két és félszerese az eddigi rekordnak, a Glazer család által a Manchester Unitedért összesen fizetett 878 millió dollárnak.

Nyilván olyan gazdasági csodákra itt már nem lehet számítani, mint a New York Yankees esetében, amelyet 1973-ban egy George Steinbrenner vezette konzorcium 7.3 millió dollárért vett meg, mára pedig az értéke 68 ezer százalékkal nőtt. De olyan tündérmesére sem kell számítani, mint a Blackburn Rovers esetében, amelyet a kilencvenes években Jack Walker iparmágnás annak szellemében működtetett (többek között egy bajnoki cím lett a jutalma!), hogy valamit szeretett volna visszaadni a városnak, amely őt felnevelte. Ez kőkemény üzlet lesz, simán elképzelhető, hogy nem egy, hanemtöbb győztessel.

„Az egymilliárd fontos kérdés az ár. Nehéz úgy minőséget vásárolni, hogy közben nem kell megfizetni. Aztán az is felvetődik, tudsz-e tovább építeni arra, amit ilyen áron szereztél? Ez a kérdés. Továbbra is úgy gondolom, a legjobb klubok előtt globális lehetőségek nyílnak. Végső soron arra kell válaszolni: sikerül-e valami olyat összehozni, ami mindkét fél szerint értelmes?” – jelentette ki Todd Boehly, a Los Angeles Dodgers baseballcsapatának társtulajdonosa, akit a Chelsea egyik vevőjelöltjeként emlegetnek. Az ötmilliárd fontos vagyona alapján ennek lehet valóságalapja is, ahogyan annak is, hogy egy konzorcium tagjaként száll be az üzletbe. Ebben az esetben az Egyesült Államokban élő svájci milliárdos (a javait 4.3 milliárd fontra teszik), Hansjörg Wyss lehet a főnök. Csak ez a cégcsoport nem fizet hárommilliárdot, az biztos. Ha Boehly 2019-ben, még a koronavírus előtti korban „csak” 2.2 milliárd fontos ajánlatot volt hajlandó tenni a Chelsea-ért, akkor egy sokkal kiszámíthatatlanabb időszakban, ráadásul kényszereladás esetén nem lehet reális egy ennél lényegesen magasabb ár.

Természetesen sok függ a klub, illetve a klubotműködtető cég átvilágításától (amelybe a titoktartási megállapodások, a franchise-értékelés, a csapat teljesítménye, a stadion állapota, a működéshez köthető pénzügyi adatok, a piaci értékelés és a ligával kapcsolatos információk áttekintése is beletartozik), de azért Wyss svájci Blicknek adott nyilatkozatából érezhető, nekik nincs hova kapkodniuk. Szerinte ugyanis Abramovics már pánikol, a Chelsea-nek pedig nincs olyan vagyona, ami érdemben növelhetné az értékét. Úgy különösen nincs, hogy a Stamford Bridge-dzsel, illetve a csapat esetleges költöztetésével Sir Jim Ratcliffe, Nagy-Britannia leggazdagabb embere (12.5 milliárd fontos vagyon), az Ineos vegyipari cég tulajdonosa sem tudott mit kezdeni. Őt néhány évvel ezelőtt az riasztotta el az üzlettől, hogy a stadion bővítésére, illetve új helyen való felhúzására sem kapott zöld lámpát az illetékesektől. Márpedig az ő lobbierejét nem is érdemes összehasonlítani a külföldi érdeklődőkével.

Túl sok vevő aligha bukkan fel a horizonton, az eddig említetteken kívül, gazdasági alapon a 33 éves Lutfi Manszur egyiptomi vállalkozó, a Chelsea bérletese tud még összerakni olyan csomagot, ami érdekelheti Abramovicsot, a „csak” 141 millió fontos vagyonú Conor McGregor UFC-sztár érdeklődését nem kell komolyan venni (hacsak nincs mögötte olyan cég, ami csak arcnak tolja őt előre), rajtuk kívül pedig már csak olyanok jöhetnek szóba, akiknél sokkal fontosabb a PR, mint a sport és a gazdaság. És az ő jöttükre keletről kell számítani... „Nincs elég milliárdos, aki milliárdos vagy kétmilliárd dolláros csekket írna egy klubnak – jelentette ki egy neve elhallgatását kérő, sporttal foglalkozó bankár. – És nincs sok olyan potenciális tulajdonos, aki százmillió dolláros csekket akar kiállítani, hogy kisebbségi részesedést kapjon, amivel gyakorlatilag semmi sem jár együtt. Tulajdonosnak nevezheted magad, kiválaszthatod a helyed és harcolhatsz a parkolóbérletedért. Ennyi.”

Úgyhogy alighanem kezdődhet a „ki kacsint hamarabb” játék.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!