Húsvéti ígéretből lutoni feltámadás – Moncz Attila publicisztikája

Mick Harford, a Luton Town akkori menedzsere 2009. április 13-án ezt találta mondani: „Az öltözőben ránéztem az órámra, és közöltem a játékosokkal, emlékezzenek erre az időpontra. Április 13., öt óra előtt öt perccel. Mert ez a Luton Town Football Club újjászületésének pillanata.”

Húsvét volt, a feltámadás és az újjászületés ünnepe a keresztény kultúrkörben. A hányattatott sorsú Luton Town aznap esett ki az angol ötödosztályba, ami már a profi világon túli élet, a Non-League-Football. Pedig a gárda alapító tagja volt a Premier League-nek (az új névről még a régi mezőny döntött), még ha a mai napig egyetlen percet sem játszott ott, hiszen a PL útjára indítása előtt néhány héttel, 1992 tavaszán kizúgott az élvonalból. A mélyrepülés egészen a negyedosztályig folytatódott, ahonnan évtizedes harcot követően 2005-ben még visszakapaszkodott a második vonalba, de 2006 és 2009 között jött az őskáosz. Az anyagi gondok, illetve az angol rekordot jelentő 30 pontos büntetés következtében egyenes út vezetett a pokolba, az ötödosztályba, amit már nem az English Football League, az Angol Labdarúgóliga felügyelt.

Jött a „vegetatív” időszak, illetve az első valós kapcsolat a Premier League-gel, még ha nem is olyan formában, mint 1992-ben megálmodták. Az FA-kupa 2012–2013-as kiírásában a Luton lett az első, a profi ligákon kívüli csapat (soraiban Kovács Jánossal, az MTK, a Bodajk és a Pénzügyőr korábbi védőjével!), amely kiejtett a Premier League-ben szereplő riválist: 2013. január 26-án idegenben, a Carrow Roadon verte meg 1–0-ra a kezdőcsapatában a fiatal Harry Kane-t is felvonultató Norwich Cityt. De ennyi, minden más téren hiábavalóan álmodoztak arról a Kenilworth Roadon, hogy majd közelebb kerülnek korábbi vadászterületükhöz.

Ha futballromantikusként mai fejjel keresnénk egy dátumot, amit a Luton életében sorsfordítónak minősítenénk, talán 2013. november 28-ra esne a választásunk. Akkor csatlakozott – még kölcsönjátékosként – a kerethez Pelly-Ruddock Mpanzu. Egy mindössze 19 éves, a Kongói DK-ból érkezett védekező középpályás, aki a West Ham Unitednél bizonyult létszámfelettinek. Egy hónap alatt mindenkit meggyőzött, és bár sérülések miatt a WHU szilveszter előtt visszarendelte, a következő év januárjában végleg a Luton futballistája lett. Ma pedig több mint 370 lutoni tétmeccsel a háta mögött elmondhatja magáról, ő Angliában az első játékos, aki ugyanazzal a csapattal az amatőr világból az élvonalig menetelt. Mindössze kilenc év alatt, ami nem csupán egyéni rekord, de a klubok között is csúcs. Annyival jobb a Wimbledon 1977 és 1986 között bemutatott menetelésénél, hogy a „teniszezőknek” hajdan nem kellett megküzdeniük a negyedosztályba jutásért, hanem az akkori szabályok szerint beválasztották őket oda, míg a Lutonnak oda is kvalifikálnia kellett.

Kvalifikálta magát, majd igazából 2016-tól folyamatosan fejlődve (ezt szó szerint értsük, minden idényben előkelőbb helyen végzett a tabellán, mint egy évaddal korábban!) eljutott odáig, hogy 2023. május 27-én pályára léphessen a Coventry ellen a Wembley-ben „a labdarúgás történetének legdrágább” mérkőzésén. Merthogy a Premier League-be jutásért zajló osztályozó tétje a sportszakmai sikeren túl – a Deloitte könyvvizsgáló cég felmérése szerint – 170 millió font, ami egy évvel később, a bentmaradás remélt kiharcolását követően 290 millióra is nőhet. Ebben bízhat most a Luton, amely tizenegyespárbajt követően felülmúlta az egyébként 2018-ban vele együtt a harmadosztályba lépő riválist. Mpanzu a következő idénytől már aligha heti ötven fontot keres, mint hajdan profi karrierje első évében, a Boreham Wood reményteljes ifjoncaként...

A magyar futball sok csodát megélt követőjeként láttam már többek között a Tiszakécske és a Stadler előretörését is, de az semmi sem volt a Luton mostani szerepléséhez képest. Ez olyan lenne, mintha otthoni kiscsapatom, a jelenleg a megyei másodosztály 13. helyén szerénykedő Ácsi Kinizsi kilenc év múlva az NB I-ben szerepelne. Mondjuk mi az NB III-nál feljebb sohasem voltunk (ráadásul az legutóbbi ottjártunkkor, 2005-ben a negyedik vonalnak felelt meg), de az anyagi gondokat (már egy évvel a Luton előtt!) és egy ideig az elszalasztott feljutásokat magabiztosan hoztuk. Igaz, nekünk olyanon sem kell gondolkodnunk, hogyan szerezzünk 10 millió fontot a stadion és az infrastruktúra felújítására.

Bár ezen a Lutonnak sem kell, futja abból a 170-ből... Merthogy kell. A Kenilworth Road a Premier League történetének valaha volt legkisebb stadionja lesz a maga 10 356-os befogadóképességével. Rob Edwards menedzser simán szürreálisnak minősítette, hogy ezen a pályán (amelyen 1992 óta gyakorlatilag semmit sem változtattak, de legalább a sármja megmaradt!) hamarosan élvonalbeli mérkőzést rendeznek, úgy, hogy jelenleg a világítása, a sajtóhelyei (még csak egy 70 főt befogadó terme sincs, ahol PL-konform sajtótájékoztatót lehetne tartani, eddig az egyik „büfé” előtti tér szolgált erre a célra), a kommentátorállása, a VIP-lelátója sem alkalmas jelenlegi formájában az első osztályra. De majd három hektikus hónapot követően az lesz. Ide nem jön dúsgazdag szerencselovag, hiszen arról stadionbeli felirat tanúskodik, mi a vélemény róluk errefelé: „A labdarúgás a szurkolóké, nem a sejkeké, az oligarcháké, az esélylesőké és a bankároké.” Helyette lesz kőkemény munka, új stadion meg leghamarabb a 2026-2027-es idényre épülhet, felelősséggel akkorra tudják vállalni a 100 millió fontos költségvetés előteremtését.

„Ez az igazi, tényleg az igazi élet, az igazi futball – mondta Gary Sweet, a Luton ügyvezető igazgatója. – Történelem és hagyomány, amit itt láthatunk. Ez nem egy steril stadion, ez érzelmekkel, könnyekkel, örömmel teli létesítmény. Aki ezt képtelen elfogadni, nem szereti a labdarúgást. Miért most hozzák elő, hogy nálunk olyan, mintha a kertek alatt lehetne csak bejutni a stadionba? Haalandnak sem lesz másik. Ő is azon a szar bejáraton jön majd be, ami nekünk van. Itt nincs vörös szőnyeg. El kell fogadni. Lehet, hogy gúnyolnak majd bennünket, de ez minket nem zavar. Vastag a bőrünk...”

Garantálható, hogy a hangsúly azon lesz, mindenki élvezze a Premier League-et. Persze menedzserfronton olykor van egy kis kapkodás (csak a folyamatos fejlődés 2016-os elkezdése óta öt edzőváltást éltek meg arrafelé, igaz, Nathan Jones és Mick Harford kezébe is kétszer került a kormányrúd), de remélem, Rob Edwardson nem kérik majd számon, hogy a gárda öt forduló után, mondjuk, nem áll bentmaradást érő helyen. Mert a megkapaszkodás csoda lenne. Hiába az elképesztő bevételnövekedés, a tömegbázis (hatezer bérletre már rég megjött az igénylés, a Wembley-be pedig hatvanezren akarták elkísérni a csapatot), az alapfilozófián senki sem akar változtatni. Inkább jöjjenek ingyen sikeréhes játékosok, mint pénzért megfáradt cirkuszi erőművészek. A klub történetének legdrágább igazolása a tavaly nyáron kétmillió fontért szerződtetett Carlton Morris, de rajta kívül a top 40-ből csak az azóta már el is adott Simon Sluga érkezett az elmúlt öt évben. A toplistán nem egy olyan labdarúgó kap helyet, aki még a hetvenes években váltott klubot. Egy Premier League-be érkező csapatnál, csak mondom. Megy ez ésszel is, agyament pénzszórás nélkül. Ugyebár van, ahol képesek tanulni a múltból, nem pedig újra a csőd felé kormányozzák a csapatot.

Oké, a következő napokban lesz némi ész nélküli pénzszórás, hiszen a sikercsapat tagjai Las Vegasban ünneplik meg a Premier League-be kerülést, de amilyen szerencsés hullámon ülnek, valaki közülük megüti ott a jackpotot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!