Egy reklám igazsága – publicisztika

Történhet akármi, örök híve maradok Jürgen Kloppnak. Elvégre edző a javából, a szó klasszikus értelmében, és itt most nem a sikereire gondolok. A kisugárzására, ami még a képernyőn is átjön, képzelhető (a kívülállónak csak képzelhető), mit jelent ez az öltözőben. Nem akárkik között, hiszen a játékosai nem csupán a szakma mesterei, hanem dúsgazdag emberek is. Azt pedig ne mondja senki, hogy a pénz nem alakítja a személyiséget, a legjobb esetben csak annyira, hogy az illető küzd ellene, hogy formálja.
Klopp olyan edző, aki űrt hagy maga után a klubban, az öltözőben, most már tudjuk, hogy a Liverpoolban az idény végén jön a hiány. Bejelentése a távozásáról, ha nem is sokkolta, de alaposan megmozgatta a futball közvéleményét. A Chelsea mestere, Mauricio Pochettino nem tudta magában tartani csodálatát („Imádom, ahogy irányítja a csapatát”), hogy aztán másnap 4–1-es vereséggel távozzon csapatával az Anfieldről. De fontosabb, mit mond a Liverpool oszlopa, Virgil van Dijk. Klopp távozásának hírére tanácstalan lett, arról beszélt, nem tudja, mi lesz vele, hatalmas változás jön, ha már minden tiszta, akkor dönt a jövőjéről.

Érdekes módon Klopp indokát mindenki elfogadta. Miért ne fogadta volna, hiszen hétköznapi gondolkodással is (meg)érthető, hogy kilenc esztendő hosszú idő, főként a kispadon, hát még Angliában, ahol elvárás az évenkénti megújulás, s a legjobbaknál persze a nemzetközi terepen való vitézkedés.

Egy-egy kimagasló tudású mester utódját nehéz megtalálni, ám mintha Liverpoolban tudnának valamit. Elvégre a korábbi legendák, Bill Shankly (1959–1974), Bob Paisley (1974–1983), majd Kenny Dalglish (1985–1991) egymást követték, igaz, Dalglish után több mint egy évtizeddel jött az újabb hosszú távú megoldás Rafael Benítez (2004–2010) személyében. Remény tehát van, garancia viszont nincs a zökkenőmentes folytatásra, Klopp ugyanis külön kategória, illik rá az egykori magabiztos autóreklám: „Csak a Mercedes – Mercedes…” Esetünkben is igaz a sugallat.
Nehéz tehát betölteni az űrt, ám nem csupán Angliában, nálunk is akad rá jó néhány példa. Itt és most csak a két legtöbb bajnoki címet szerző klubunkra, a Ferencvárosra (34) és az MTK-ra (23) térek ki, persze hogy helyhiány miatt.

Kezdem a sort Tóth Potya Istvánnal, aki öt esztendőt húzott le a Fradinál (1925–1930) három bajnoki cím, két Magyar-kupa-győzelem és egy Közép-európai Kupa-elsőség után volt kénytelen távozni. Korát megelőző edző (pedagógia, lélektan, orvostudomány, napló a játékosokról), akiről kiebrudalásakor azt írta a Nemzeti Sport, hogy „sem Potyát a Ferencváros nélkül, sem a Fradit Potya nélkül elképzelni sem lehet”. Állítólag fizetésemelést kért, a klub szerint tárgyalt a Hungáriával, a lényeg, hogy nem volt maradása. „Blum Zoltán veszi át a csapatot, dacára szerződésemnek. Mindenki kint van. (…) A fiúk kényük-kedvük szerint csinálnak, amit akarnak” – írta naplójában.

Ezt a válságot még átvészelte a csapat, sőt. Blum ugyanis hét évig lehetett edző (1930–1937), neki két-két bajnoki és Magyar Kupa-elsőséggel, s szintén KK-győzelemmel kellett távoznia – saját kérésére, betegsége miatt (nincs új a nap alatt). Az együttes kikapott az Elektromostól (1:2), majd a Nemzeti Sport humorrovatának (B. Ö. K.) találó kommentárja szerint: „Blum betegsége puccsszerűen vasárnapról hétfőre virradó éjjel tört ki s alaposan meglepte az ellentábort. Blum már régóta harcolt az edzői szabadságért s régóta azt szerette volna, ha kivívhatja szabadságát. Most végre megkapta a szabadságot. A hősiesen kivívott betegszabadság már meg is kezdődött. A puccs tehát győzött. Kérdés, hogy a Fradi győzni fog-e.” Blumot már nehezebb volt pótolni, 1942-ig öt edző váltotta egymást a kispadon.

Az MTK-nál sem jártak jobban Bukovi Mártonnal (1947–1954, kétszer bajnok, egyszer kupagyőztes – a Bp. Honvéd dominanciája idején), 1955-ben váratlanul és úgymond a nyilvánosság kizárásával távozott a Hungária körútról a Bp. Dózsához. Kortársak szerint azért sorolták hátrébb (a lila-fehérek meg sem közelítették a Bp. Honvédot és az éppen Vörös Lobogóként vitézkedő MTK-t), mert az edzők közül a legkeményebben lépett fel a berni világbajnoki döntő (NSZK–Magyarország 3:2) elvesztése után, középpontban a mindenképp megválaszolandó kérdéssel: „Miért is szenvedtünk vereséget egy nálunk játékerőben gyengébb csapattól?”

Bukovi szövetségi kapitányként bizonyított (1956–1957), a szövetséggel vitába keveredve távozott a válogatottól, visszament az MTK-hoz (1957–1959, bajnoki cím), ahonnan Zágrábba szerződött. Neki sem találták az utódját (vagy nem becsülték meg), pedig Hidegkuti Nándor kétszer is megfordult az öltözőben, s az olimpiai bajnokcsapat (1964) mestere, Lakat Károly is próbálkozott.
Az újabb hosszabb távú munka a nagy egyéniségek közül Mezey Györgynek adatott meg legközelebb kékben és fehérben (1977–1980), aki azért nem maradt tovább, mert „a régi játékosok egy része nem tudott mit kezdeni a pozitívan változó anyagi helyzetével. Elégedetté váltak.” A hangulatot pedig jól jellemzi, hogy amikor egy gyárigazgató kioktatta, így felelt: „Nézze, én már sok olyan gyárat láttam, mint a magáé, mégsem mernék ilyen hangon beleszólni annak irányításába. Egyébként, ha én itt elkezdenék játékrendszerről beszélni, azt maga meg sem értené!”
Megjegyzendő, Mezey Györgynek 2011-ben a Videotontól is távoznia kellett, nem utolsósorban a klub első bajnoki címével a zsebében, hogy aztán a jelenlegi mester, Bartosz Grzelak tavaly márciusi érkezéséig tizenhárom hozzáértő jegyezze a fehérvári kispadot.

De vissza a Hungária útra, ahol hat esztendő alatt hat edző következett, amikor jött Verebes József (1986–1992). Ő Brünyi Béla szakosztályvezető szerint azért ment el, mert „már nem tudott megújulni. Hat évet húzott le nálunk. (…) Ám ennyi idő után már gyakran a megszokás lesz úrrá az edzőn és a környezetén.” Miközben az igazság az, hogy korábban Verebes a megfelelő erősítéstől tette függővé maradását, amit Brünyi is elismert („Valóban ebben állapodtunk meg Verebes Józseffel”), ám ezt a váltásig elfelejtette. Elmondta még, hogy nem tart összeomlástól, ehhez képest az MTK 1994-ben kiesett.

Utána legfeljebb két idényt, de inkább kevesebbet tölthettek el az edzők az MTK-nál, s csak 2004-ben érkezett hosszú távú megoldás a Hungária útra – Garami József. Előtte már volt edző az MTK-nál (1996–1998), ám a 2004 és 2015 közötti időszak már több mint hosszú táv. Nem véletlen, hogy 2013-ban Domonyai László klubigazgató így beszélt: „Az MTK-kispad a számára életfogytig plusz két évig foglalt.” Aztán 2015-ben felállították a kispadról, persze hogy „saját kérésére”, szakmai igazgatóként bérlistára téve, ám hatásköre csak az NB III-as csapatig terjedt.

Nem véletlen, hogy a Nemzeti Sport szerint: „Az furcsa volt (nagyon is), hogy Garami József szakmai igazgató hiányzott az évértékelőről, egyben utódjának a bemutatásáról, pedig éppen a 75 esztendős szakember tudott volna a legtöbbet mondani a bronz­érem megszerzéséről s arról, végül is mi késztette a kispad elhagyására. Azt nehéz elképzelni, hogy bokros teendői miatt maradt távol…” Mindenesetre az MTK László Csabával hatéves (!) szerződést kötött hogy 19 mérkőzés után menessze, s utána nyolc edző váltsa egymást mostanáig.

Tudom, többnyire az eredmények elmaradása hozza nálunk a váltást, ám úgy vélem, az edző személyisége se lenne, lehetne mellékes. Mert nem mindig az a rossz szakember, akivel éppen nem megy a csapatnak. Ugyanakkor nem elvárható, hogy számon kérjem a klubokon, hogy nem figyelnek arra, van-e kisugárzása, erős karaktere az edzőnek, hiszen ezt a szerződtetésüknél se nagyon vizsgálják, ha figyelnek rá egyáltalán. Egy jókor kivívott 1–0 többet ér annál, mint ha a mester része az öltözőnek, érzékelhetően hat a játékosokra.

Tóth Potyáról Turay József (a „Császár”) azt mondta, „úgy bánt vele, mint atya a fiával”. Nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy nem minden ósdi, ami – régi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!