Boncolni kellene – Malonyai Péter publicisztikája

Egy texasi istállótulajdonos benevezi lovát az ascoti derbire. Nem sokkal a rajt előtt egy kis fehér tablettát dug a ló szájába. Marlborough hercege, a verseny egyik főbírája észreveszi, és rögtön figyelmezteti is az amerikait:
– Nézze, öregfiú, nálunk az ilyesmi nem megy.
– De kérem, csak egy szem cukor volt – mentegetőzik a texasi –, tessék, kapjon be maga is egyet.
Néhány perc múlva, amikor a lovak felsorakoznak a rajthoz, a texasi odasúgja a zsokénak:
– Aztán vigyázzon ám erre a lóra, mert ha amúgy igazából nekiered, a Jóisten sem éri utol. Legfeljebb Marlborough hercege…
Egy texasi istállótulajdonos benevezi lovát az ascoti derbire. Nem sokkal a rajt előtt egy kis fehér tablettát dug a ló szájába. Marlborough hercege, a verseny egyik főbírája észreveszi, és rögtön figyelmezteti is az amerikait:
– Nézze, öregfiú, nálunk az ilyesmi nem megy.
– De kérem, csak egy szem cukor volt – mentegetőzik a texasi –, tessék, kapjon be maga is egyet.
Néhány perc múlva, amikor a lovak felsorakoznak a rajthoz, a texasi odasúgja a zsokénak:
– Aztán vigyázzon ám erre a lóra, mert ha amúgy igazából nekiered, a Jóisten sem éri utol. Legfeljebb Marlborough hercege…

Ha doppingról van szó, mindig eszembe jut ez a történet, nem mai, és az sem biztos, hogy igaz. Viszont jellemző. Arra példa, hogy ahol a pénz és a dicsőség, ott nem válogatnak az eszközökben a vetélkedők. Márpedig a világ sportelitjében ma akkorra összegekkel gazdagodhat a dicső, amennyi innen, a hétköznapokból fel sem fogható.

És még csak szemrehányást sem tehetünk azoknak, akik, úgymond, fonákról is megpróbálnak az egyről a kettőre jutni. A legtöbb hitele – duma ide, duma oda – annak van, akinek nem csupán van mit a tejbe aprítania, hanem teje is hektószámra, a pénz nem számít.

Kövezzenek meg, de roppant álszentnek érzem a purifikátori alapállást doppingügyben. Leszögezem, a tisztaságot, a becsületet mindennél jobban becsülöm, én még úgy nőttem fel, hogy az ellenfél nem ellenség. Nem én változtam, a világ lett más.

Már amiben.

Mert az továbbra is axióma, hogy az doppingolt, aki – lebukott. Arra pedig nem érdemes letenni a nagyesküt, hogy csak azok élnek tiltott szerrel, akiknél a vizsgálat pozitív eredményt hozott.

Ha annak idején, a szöuli olimpián a 100 méteres síkfutás előtt megkérdezik tőlem, hogy szerintem hányan pumpálták föl magukat a döntő résztvevői közül, azonnal rávágom, hogy mind a nyolcan. Aztán csak Ben Johnson bukott le, legalábbis akkor és ott. Ezzel együtt, amikor ellőtték a rajtot, én is csak azt figyeltem tátott szájjal, hogy ki lesz aktuálisan a leggyorsabb a világon. Aztán, amikor két nappal később kiderült az „igazság”, már az első döbbenet közben többen mondogatták, hogy Ben Johnsonnál azon múlott minden, hogy Carl Lewisnak jobb volt a háttere – mármint sportpolitikai –, mint neki.

A helyzet szerintem mára sem változott sokat, sőt, talán semmit sem. Ne feledjük, hogy előbb volt a rabló s csak azután a pandúr. Vagy ahogy a kölni labor legendás főnöke, dr. Manfred Donike örök érvényűen megfogalmazta: „A doppingolt sün már rég a célban van, mire a kontrollnyúl odaér.”

A rablónak és a pandúrnak egyaránt hatalmas az arzenálja. Nem hiszem, hogy eljön az az idő, amikor valamennyi létező tiltott anyagot képes lesz kimutatni az ellenőrzés, ilyen a dolgok természete ebben a műfajban. Valamikor, a nyolcvanas években volt nálunk egy doppingkonferencia, és módomban állt megkérdezni a kontroll élharcosát, az angol dr. Arnold Beckettet, létezik-e olyan módszer, amellyel százszázalékosan kimutatható, hogy a sportoló tiltott szerrel élt. A professzor humoránál maradt, viszont halálos komolyan állította: „Boncolni kellene, az az egyetlen hiteles próba…”.

Hál’ istennek itt még nem tartunk, a nagy szigor közepette sem. Egyelőre még a megkövezés megy, mint például nemrégiben a Usain Boltot 100 méteren legyőző Justin Gatlin esetében, akit szinte minden pillanatban kifütyült a londoni atlétikai világbajnokság közönsége. Sokan mondják, hogy ezzel a tisztaság mellett tette le voksát a lelátó népe, én nem hiszem. Az érdeklődő kívülálló természetesen határozottan kikéri magának, hogy doppingol egy sportoló, készséggel szajkózza a közhelyeket a becsületről, az egyenlő feltételekről, ám amikor hazamegy, arról szeret áradozni a körülötte lévőknek, hogy tanúja volt annak, amikor a világ legeslegjobbja futott, ugrott, úszott, kerekezett. Nem hiszem, hogy tudná annak a helyezetlen névtelennek a nevét, aki fényévekre van a sztároktól, viszont tisztán versenyzett (talán).

Mondják, az egyenlő feltételek miatt fontos, hogy akár terrorelhárítási módszerekkel is elkapják a tiltott szerrel élőket. Hát… Miután – ismétlem – előbb volt a rabló, aztán a pandúr, nagy előnyhöz jut, aki mögött a lehető legkorszerűbb orvosi háttér áll. Olyan csapat, amely legalább annyit, de inkább többet tud, mint azok, akik nyomába erednek a bűnnek. Paradoxon: nem ritkán a bűnelkövető és a bűnüldöző ugyanaz.

Megoldást nem tudok, ha vannak is elképzeléseim, inkább elhallgatom őket, kinek kell a megbélyegzés. Meg aztán jól nézne ki, ha innen, a sportnapilap második oldaláról hirdetnék eretnek gondolatokat. Ezt a csapdát elkerülöm, nem is okoz gondot, mert elvekben („A becsületes játék az egyetlen út!”) én is roppant erős vagyok, legfeljebb egy-egy pohár bor mellett osztom meg, mi jár a fejemben, úgy is, mint a doppingról egykoron könyvet publikáló íróember.

De álszent nem vagyok, nem leszek.

Kételyeimet erősíti, hogy a tiltott szerek elleni harc nem olcsó mulatság. Az akkreditált laborok pedig üzleti vállalkozásként működnek. Belenéztem a Magyar Antidopping Csoport idei árajánlatába. Öröm, hogy maradtak a tavalyi összegek, kevésbé, hogy a díjak eléggé borsosak. A nonprofit szervezet a seibersdorfi WADA-laborral áll kapcsolatban – derül ki a közleményből –, ahol például egy vizeletminta teljes analízise 73 600 forint, a kötelezően előírt szteroidvizsgálat 175 ezer, az EPO-é 86 ezer. A mintavétel alatti doppingellenőri óradíj bruttó 8750 forint/fő (amit 195 Ft/km útiköltség, esetenként szállás-, étkezési költség egészíthet ki). Ezen kívül mintánként bruttó 14 100 forint egységcsomagárat számítanak fel.

Na mármost, a pénzt nyilván minden alkalommal fizeti valaki, mit mondjak, mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Ha valóban a legeslegfontosabb a tisztaság, akkor a vizsgálatnak is nonprofitnak illene lennie, hogy stílszerű legyek. Igen ám, de a labornak is vannak kiadásai, gondoljunk csak az eszközökre, az alkalmazottak bérére, s egyéb működési költségekre, mindarra, ami egy-egy cégnél megszokott. Nem mondom, hogy egy-egy labor abban érdekelt, hogy minél több minta kerüljön hozzá, de feltételezek némi anyagi érdekeltséget. Ami kissé árnyalja a képet, ahogy az természetes ott, ahol nem csupán az elv, a pénz is fontos.

Ráadásul nem az elit a legveszélyeztetettebb területe a doppingolásnak, csupán a leglátványosabb. Több tanulmány is kimutatta, hogy az amatőrök között meglehetősen sokan vannak, akik – mondjuk, a súlyok emelgetése közben – szívesen bekapnak ezt-azt. Ellenőrizetlenül persze, hiszen nincs képzett orvosi háttér mögöttük, többnyire egymástól lesik, tanulják el a módszereket. Szer van éppen elegendő, és ez már egy másik, nem kevésbé sötét terület, a gyógyszer-kereskedelemé. Az lenne az ideális, ha a tiltott anyagok irtása nem csupán az élsportban lenne fontos és támogatott, hanem a – nem találok rá jobb szót – népegészségügy részeként is. Tudom, hogy még az elitnél sem könnyű rálelni a vétkesekre, a hétköznapok hőseinél pedig egyenesen reménytelen. De – meggyőződésem – van olyan fontos, mint pellengérre állítani azokat, akik a nagy versenyek előtt, közben és után vétenek a szabályok ellen.

Az első atlétikai világbajnokságon, 1983-ban Helsinkiben egyetlenegy doppingeset sem volt. Nyerges Mihály, a magyar szövetség tragikusan fiatalon elhunyt főtitkára akkor egyértelműen állította, hogy „magasabb érdekből”. Mert ugyebár egy új versenyforma (vb) jövőjéről volt szó, akárcsak két évvel később, a fedett pályás világjátékokon. Nyerges tanár úr úgy vélte, a pénz lesz az, ami megoldást hoz doppingügyben, ha ugyanis a nagy cégek elfordulnak a sportágtól, becsukhatják a boltot. Még egyszer nem jön vissza a hőskor – mondta –, amikor egy klottgatyáért, egy trikóért szívesen és sokat edzettek az atléták.

Igaza van, a hőskor nem jön vissza, legfeljebb álmainkban él, s persze az álszentségünk forrásaként. A pénzzel kapcsolatban viszont tévedett, nem lett kevesebb a sportban, még a tömeges lebukások után sem.

Majd’ azt írtam, hogy sőt.