Tükörkép – Csinta Samu publicisztikája

Ahogy mondani szokás, álljunk görbén, beszéljünk egyenesen: igazából sohasem szerettem a hosszú távú futásokat. Holott diákéveimben versenyszerűen atletizáltam, s bizony nekem, a jövő vágtázózseni-jelöltjének is bőven kijutott – főleg az erőgyűjtés időszakában – a mezei futásból, a végtelen körözésekből, az országutak kilométereinek nyeléséből. Még csak azt sem állíthatom, hogy néha nem esett jól, de azok az alkalmak inkább a szabályt erősítő kivételt jelentették. Máig nem tudom, mi volt a titok, néha néhány száz méter megtétele után úgy éreztem, kiszakad a tüdőm, máskor – jóval ritkábban… – viszont repültem, légszomj semmi, lábam szinte a talajt sem érte. Az érzés pedig valami pazar volt.

Rendben, az azonnali vízbe fúlást megakadályozó szintet alig meghaladó úszástudásomat vissza tudom vezetni az egészen kezdetleges légzéstechnikámra. Aminek természetesen megvan a maga magyarázata, ma is látom a fejem fölött úszó faleveleket, miután a nagyobb fiúk kifordították alólam a biztonságosnak hitt traktorgumit. Sodort lefelé a folyócska, bennem békés nyugodtsággal sorakoztak addigi rövid életem képei. Ennyi volt, kész, könyveltem el. Valami mélységes belenyugvásra, békére emlékszem, míg egyszer csak hirtelen térdig érőre apadt a víz, én meg ott álltam életben maradva. A traumatikus élmény ellenére autodidakta módon sajátítottam el a vízben való közlekedés alapelemeit, stílusmintát azonban mégsem rólam tessenek venni.

Az úszás azonban nem tartozik az ember legtermészetesebb mozgásformái közé, szoktam vigasztalni magam, s a lényegen mit sem változtat, hogy rengeteg ember tanult meg egészen otthonosan mozogni a vizes közegben. Na de a futás… Az mégiscsak olyan mozgássor, amelyet a legapróbb emberi lény is azonnal kipróbál, amint több-kevesebb biztonsággal sikerül neki testfelülete legnagyobb részét elszakítani az anyaföldtől. Aztán futunk, egyre csak futunk, amíg izmaink, ízületeink engedik. Esetenként a nadrágviselet is, ahogy elnézem a fiam ruházatát.

Ha labda is van a környéken, szinte öntudatlanul felgyorsulnak a lépteink, csak egészen kóros esetekben fordul elő, hogy ne rajtolnánk érte, agyunk kortól függetlenül kiadja a parancsot az elérésére. Hogy az izmaink egy idő után már nemigen engedelmeskednek, istenem, az ortopédiai osztályok személyzete sem véletlenül választotta magának azt a szakmát. A fájdalom ellenére pedig alig titkolt büszkeséggel mondjuk: hát igen, nem kellett volna azzal a meggondolatlan légstoppal kísérletezni, amelyre már csak az agyunk emlékezett, akkor tán még mindig ép lenne az Achilles-inunk. Sportsérüléseinket valahogy úgy viseljük, ahogy eleink a harci sebeket, feltéve, ha nem testük valamelyik hátsó felén hagyott autogramot az ellen.

Az sem lehet teljesen véletlen, hogy korra, nemre, színre és egyéb meggyőződésekre való tekintet nélküli tömegek választják egyetlen rendszeres mozgási formának a futást. Mert a labda bizony elpattan a pluszkilókkal súlyosbított rozsdás izmok elől, s bár a csapattárs is nagyjából hasonló dadogással igyekszik megfelelni a játék követelményeinek, azért mégis ciki, ha épp az én rossz átvételem miatt, vagy az orrom előtt elsuhanó átadásból kapunk gólt. Pedig hajszál híján elértem. Tavaly ilyenkor még elértem…

Szóval egyre többen futnak, kocognak, csoszognak, rajtuk a divatjelenségek köré telepedett iparágak minden hasznos és haszontalan terméke. Készülékek, amelyek sebességet mérnek, pulzust számlálnak, zsírégetést regisztrálnak. Vagy olyanok, amelyek az emberi lelkiismeretet igyekeznek helyettesíteni, ó, irgalom atyja, ne hagyj el! Hallgatom a mellettem telefonáló, irigylésre méltó fiatalságot manifesztáló hölgyet, amint valakinek újságolja, képzeld, még nem teljesítettem a napi lépés-számot. Nemrég még fogalmam sem lett volna, miről beszél, de azóta tájékozódtam, és ma már pedométerügyben sem lehet engem túl könnyen eladni.

Momentán azonban nem tudnám elképzelni magam, amint műszaki kütyük igénybevételével igyekszem egészségesebb életmódra kényszeríteni magam. Ebben a műfajban a tükörnél és a mérlegnél hatékonyabb eszközt amúgy is nehéz elképzelni.

De írjuk a vibráló, villogó eszközök iránti érdeklődést a hiúság rovására, hiszen amióta ember az ember, mindig igyekezett magának megszerezni, amiről messziről érkezett vándor mesélt a vacsorát, szállást megszolgálandó, vagy csak egyszerűen ami a szomszédnak már megvolt. Itt van azonban az orvoslás, a gyógyszeripar, a természetgyógyászat, valamennyi kitűnő felvonulási terepet lát a ki-belégző csúcspólókba, egyre ritkábban mackónadrágba öltözött futogatók világában.

„Brit tudósok” kiderítették például, hogy a futás káros a térdekre, hogy e mozgás során porcaink túl nagy megerőltetésnek vannak kitéve. Márpedig a porcok kopnak, eltünedeznek, a csontok egymáshoz dörzsölődnek, s ez fájdalomhoz, ízületi gyulladáshoz, térdmerevséghez, implicite letargiához vezet. Egyes felmérések szerint az olyan, ötven évnél fiatalabb férfiaknál, akik heti rendszerességgel 32 vagy annál több kilométert futnak, nagyobb eséllyel alakul ki ízületi gyulladás. Más „brit tudósok” szerint viszont a futásnak pozitív hatása is lehet az ízületi gyulladás kialakulásának megakadályozására, némi gonoszkodással tehát úgy is summázhatnánk, hogy minden azon múlik, ki és milyen céllal rendelte meg az illető tesztet. Kicsit olyan érzése támad az embernek, mint amikor a tojásfogyasztásról szóló, mélyen tudományos igényű kutatások évente változó eredményeiről értesül. Most akkor mi legyen: napi egyet együnk vagy heti másfelet?

Ténykérdés viszont: az elmúlt hétvégén csaknem 32 ezer futót regisztráltak Magyarország legnagyobb szabadidősport-rendezvényén, a kétnapos Budapest-maratonin. Az ugyanabban az időpontban rendezett Bukarest-maratonin 17 ezren álltak rajthoz a különböző távokon. Miután véglegesen elpazaroltuk a teljes izomzatot, csontrendszert állandón megmozgató életforma kiváltságát, többségünk ülő életmódja egyre több vészcsengőt szólaltat meg. És még az sem feltétlenül baj, ha a környékiparágak felerősítik ezeket a vészjelzéseket, mert van rá esély, hogy a fogyasztói társadalomban akár „félreértésből” is fokozódjon a mozgásgazdagabb életmód iránti igény. Még ha több sétával kombinált kocogás is a kiindulási pont, ami abban is segíthet, hogy ne fussunk egyszerre túl sokat. Persze lehet érzésből is, de többnyire kár a saját bőrünkön megtapasztalni, milyen az, ha már az első alkalommal túlterheljük magunkat. A lelkesedés láthatja a kárát.

Sosem vallottam az „egymillió légy nem tévedhet” tézisét, ezzel együtt erősen elgondolkodtató az egyre elképesztőbb tömegeket felvonultató futófesztiválok népszerűségének töretlensége. Mi tagadás, van abban valami mélyen megmozgató, amikor az útszélről nézzük, elismerően asszisztálunk az élmezőny mögött jócskán lemaradva csoportban mosolygó-integető vagy magányosan „szenvedő” futók teljesítményéhez. Olyankor alig akad a társaságunkban olyan, aki ne azt érezné: jó lenne közöttük lenni. Anno egy újságíró-staféta tagjaként magam is részt vettem egy futófesztivál váltóversenyén. Adott pillanatban pokolian szenvedtem a rakparti hőségtől, a végeérhetetlennek tetsző hét kilométertől, a mellettem elsuhanók lehangoló távolodásától. De amikor célba értem…

Na, arról hosszan tudnék mesélni.