Kétméteres mérföldkő – száztíz esztendeje született Bodosi Mihály

Mindig felkeltik kíváncsiságunkat a mérföld- és határkövek, amelyek egyszerre vég- és kezdőpontok is. Mondhatni, ágaskodó jelek. Vízválasztó, fontos történésekre utalnak, amelyekre oda kellett, oda kell figyelni, s egyúttal alkalmat adnak az emlékezésre, elfeledett, tán még soha vagy rég le nem porolt történetek megidézésére.

Ilyen Bodosi Mihályé is, aki 110 éve, 1909. december 13-án látta meg a napvilágot.

Nevének említésére kevesen kaphatják fel a fejüket, kivéve a kaposváriakat, hiszen a megyei kórház baleseti sebészetén előbb adjunktusként, 1961–1978-ig osztályvezető főorvosaként végzett munkájával nagy tiszteletet vívott ki magának, 1994-ben elnyerte a díszpolgári címet is. No de mi nem a klinikai tevékenységét, hanem a sportpályafutását igyekszünk felvillantani, már csak azért is, mert a somogyi megyeszékhelyen születése 100. évfordulója alkalmából 2009-ben felavatott emléktáblájára többek között azt is felvésték, hogy „a 2 méteres álomhatárt először legyőző európai magasugró”, és ez szerepelt abban a 2018. júniusi önkormányzati előterjesztésben is, amely szerint dr. Bodosi Mihályról nevezik el az új (2019. május 4-én átadott) kaposvári sportcsarnokot.

Ugyanezzel a történelmi tettel hozzák összefüggésbe a nevét az internetes és nyomtatott források is, ám nem ez a teljes igazság. Lehet, hogy az alábbi, a Nemzeti Sport 1934. április 20-i számában olvasható cím vezette félre a későbbi szerzőket: „A legjobb Európában elért magasugró-eredmény Bodosi 200.5 cm-je.” Az ördög pedig a részletekben rejlik, ami ez esetben azt jelenti, hogy a helyszín a lényeg, nem a sportoló hovatartozása! – ugyanis az 1932-es Los Angeles-i olimpián még észt színekben (diszkoszvetésben) induló finn Kalevi Kotkas 1934 márciusában Rio de Janeiróban (tehát nem Európában) 201 centimétert ugrott. Más kérdés, hogy eredményét nem hitelesítették Európa-csúcsként, mint ahogy Bodosi teljesítményét sem ismerték el annak, sőt magyar rekordnak sem.

A PEAC orvostanhallgató atlétájára 1934. április 15-én a pécsi Szent Mór Kollégium pályaavatóján szegeződött a figyelem. Már főiskolai világbajnokként (1933, Torino), Anglia bajnokaként, a magyar csúcs (195 cm) birtokosaként, azaz a legjobb hazai magasugróként lépett elő főszereplővé a klubközi viadalon (ezúttal nem a PEAC, hanem a kollégium, a Maurinum színeit képviselte), és ihletett formában libegett át a léc felett. De adjuk át a szót neki, merthogy ő maga írta meg a történéseket a Nemzeti Sportnak: „Minden magasság elsőre ment, csak a 190 másodikra. A két métert kissé érintettem, de csak a nadrágom szárával. (...) Egyebekben pompásan ment az ugrálás. Könnyed és ruganyos voltam. Pedig az idő kissé oldalszeles volt.” Az utánmérésnél pontosították 200.5 centiméterre az eredményt, amelyet azért nem lehetett hitelesíteni, mert a viadalt nem jelentették be a szövetségnek, így a MASZ-t senki sem képviselte a többek között súlylökőkört, kosárlabda- és 95 méteres futópályát (amolyan célegyenest) magában foglaló sportlétesítmény avatóján. Nem lényegtelen adalék, hogy a magyar viszonylatban gerelyhajításban és rúdugrásban is az elithez tartozó Bodosi 682 centiméternél landolva megnyerte a távolugrást is.

A tényeket immár tisztába téve pedig kijelenthetjük: a PEAC néhai versenyzője a második európai és az első magyar atléta, aki átröppent a 200 centi felett, illetve 1934. április 15-én övé lett az európai helyszínen elért legjobb magasugró-eredmény.

Akkori formáját, no meg tehetségét tekintve egyhangúlag várták tőle a „hivatalos” két métert, de soha többet nem sikerült ilyen magasra jutnia. A hazai rekordot azért így is megdöntötte. Alig kevesebb mint egy hónappal később, május 13-án a Maurinum pályáján kerti ünnepséggel, sportbemutatókkal, a kétszeres olimpiai bajnok tornász, Pelle István produkciójával is tarkított versenyt rendezett a PEAC. A néhány perces futó esővel kísért, egyébként napsütötte vasárnapon 196 centire módosította a csúcsot, és ki gondolta volna, hogy 21 esztendeig (!) ostromolják hiába az utódok. A BEAC-os Bodó Árpád 1955-ben adta át a múltnak, két esztendő múltán pedig ő lett az első magyar, aki hitelesíthetően győzte le a 200 centimétert.

Persze Bodosi is igyekezett túlszárnyalni a 196-ot, és még 1934-ben a csúcsjavítás szándékával érkezett a budapesti főiskolai bajnokságra. Egy 1986-os visszaemlékezésében említette, hogy még a rádió is kitelepült, és eleve úgy tervezték, hogy már a verseny alatt (!) készítenek vele interjút. A magasugrók vetélkedése a sok induló miatt elhúzódott, a rádió műsorideje vészesen fogyott, ő viszont még csak 194-nél tartott, amikor... „Pluhár István, a kor jeles sportriportere a mikrofonhoz kért, és csaknem tíz percig beszélgetett velem. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy elmerevedjek, így 196-nál tovább nem jutottam” – idézte fel a történteket több mint fél évszázad múltán.

Bodosinak rendre meggyűlt a baja az atlétikai szövetséggel, mondván, a MASZ basáskodik a versenyzők felett, kegynek kell tekinteni, ha elintéz valamit, neki nem engedi, hogy a magasugráson kívül más számban is induljon a versenyeken, nem segíti eléggé az atlétákat abban, hogy jó külföldi ellenfelekkel szemben bizonyítsanak, nem mellékesen anyagilag is kifizetődő viadalokon vehessenek részt. „Nem vagyok anyagias, de nem hagyhatom figyelmen kívül a díjazást sem. Magamfajta szegény vidéki versenyző itthon a bajnokságon kívül alig jut éremhez” – szerepelt többek között a Nemzeti Sport szakrovatának 1934 júliusában küldött kritikus levelében. Bizony, például az egyetem tanárai és hallgatói gyűjtötték össze neki a pénzt, hogy elutazhasson Londonba, az 1933-as angol bajnokságra, amelyet meg is nyert, 1934-ben, csúcsévében pedig megismételte sikerét.

Éremesélyesként érkezhetett volna a sporttörténet első, 1934 szep-temberében Torinóban rendezett atlétikai Európa-bajnokságára – csakhogy nem indult. Egy prágai túrán megfázott, ami kihatott a hát- és derékizmaira, így júliusban fájdalmaktól gyötörve ugrott Londonban, Düsseldorfban és Kölnben. Hazatérését követően csak a legszükségesebb esetben versenyzett, akkor is edzés nélkül, így viszont nem vállalta, hogy az „5–6. hely reményében (mert 190-et biztosan tudtam), 10 heti edzéshiánnyal kimenjek »nyaralni« Torinóba.” S mert a következő évben szigorló orvosként a tanulmányaira kellett összpontosítania, egyre kevesebbet áldozott a sport oltárán, így a budapesti főiskolai vb-n nem tudta megvédeni címét – negyedik lett. Az 1936-os olimpiára is kijutott, ám messze nem a két évvel korábbi Bodosi rohamozta a lécet. Ezúttal a katonai szolgálat akadályozta, kis túlzással két bakonyi gyakorlat között iktatott be rövid felkészülést, majd próbált szerencsét Berlinben: a délelőtti selejtezőben könnyen teljesítette a 185 centis szintet, a 22 szereplős döntőben viszont csak harmadszorra birkózott meg vele, míg a 190 centit „mind a háromszor csúnyán, erősen üti” – fogalmazott a Nemzeti Sport. A következő évben harmadszor nyerte meg a magyar bajnokságot, 1938-ban pedig visszavonult – az év tavaszán megszerezte sebész szakorvosi képesítését, és már az orvosi munkájára koncentrált a pécsi klinikán.