Atlétika: Megéri tovább sprintelni – Németh Balázs

– Évtizedekig a médiában dolgozott. Mikor és hogyan vetődött fel, hogy ön vezesse a budapesti atlétikai világbajnokság szervezőbizottságát?
– Nem sokkal azután, hogy Schmidt Ádám sportért felelős államtitkárt a miniszterelnök kinevezte az atlétikai világbajnokság kormánybiztosává, megkeresett Schmidt Gábor helyettes államtitkár, és megkérdezte, mit szólnék egy új kihíváshoz, össze kellene fognom az atlétikai vébé szervezőcsapatát – mondta Németh Balázs, a budapesti atlétikai világbajnokság lebonyolításáért felelős Budapest 2023 Nonprofit Zrt. vezérigazgatója a Nemzeti Sportnak. – A megtisztelő felkérésre nem volt olyan egyszerű a válasz, ilyenkor az ember elgondolkozik, és megkérdezi magától, hogy negyvennégy évesen tényleg alkalmas-e a világ harmadik legnagyobb sporteseményét szervező cég vezérigazgatói posztjára. Mivel több érvem volt mellette, mint ellene, úgy döntöttem, elvállalom.

– Hogyan indított? Mi volt a koncepció?
– Kinevezésem első percétől azon gondolkozom, mi az, amire még ki lehet használni a világbajnokságot, milyen pluszt tudnék adni, hiszen az elmúlt években Magyarország már bizonyított, számos sikeres sportesemény házigazdája volt. Az volt az első kérdésem az államtitkárhoz, hogy felhasználhatjuk-e a vébét arra, hogy megmozgassuk az országot, mozgásra ösztönözzük az embereket. A válasz igen volt, így ennek fényében formálhattuk az előkészületeket.

– Schmidt Gáborral honnan ismerték egymást?
– Gábort a magyar sportélet egyik legprofibb sportvezetőjének tartom, éveken át dolgoztam vele a kajak-kenu szövetségben sajtósként, majd a 2011-es szegedi világbajnokság és később a budapesti vívó-világbajnokság sajtómunkáiban is részt vettem. A 2012-es olimpián a szövetség sajtósaként voltam kint, de azután a média felé fordultam, így nem voltunk napi kapcsolatban. Helyettes államtitkárként egy másik munkával kapcsolatban keresett meg, de elkezdtünk beszélgetni, és így jött az ötlet. Elismerem, újszerű döntés volt a részükről, de szerintem abból is látszik, hogy kiválóan dolgozik az államtitkári csapat, hogy vannak szokatlannak és bátornak nevezhető döntéseik.

– Amikor átvette a szervezőbizottság vezetését, azt mondta, olyan, mintha egy maratonit kellene végigsprintelniük. Volt, hogy úgy érezte, nem megfelelően haladnak?
– Amikor tavaly szeptemberben átvettem ezt a pozíciót, még háromszázötvenhárom nap volt hátra az eseményig, most van száz, azaz jóval túl vagyok a munka felén – ha a maratoni hasonlatnál maradunk, olyan harminc kilométer környékén járhatok. Már hetvenhét országból vásároltak belépőt, százhatvanezer felett van a jegyeladás, az első körben kétszázhárom ország sportolói neveztek, ami alapján úgy számolunk, hogy olyan 2250 környékén lesz a sportolók száma, amivel miden idők legnépesebb világbajnoksága lehet a budapesti. A helyzet nem változott, sőt a tempót fokozni kell, de jól haladunk, és sokkal szabadabban dolgozhatunk a munkatársaimmal, mint azt a kinevezésemkor gondoltam.

– Mire gondol?
– A Nemzetközi Atlétikai Szövetség sok mindent megszab, több ezer oldalban írja le, minek hogyan kell lennie, de az is kiderült számomra, hogy van egy rakás olyan, a világbajnoksághoz köthető ügy, amit szabadon kezelhetünk, és csak rajtunk múlik, ki tudjuk-e használni, s mivel töltjük meg az eseményt azon a kilenc napon túl, amikor ránk fog figyelni a világ. Rajtunk áll, hogy milyen öröksége, pozitív hatása lesz a magyar sportra, a Magyarországról alkotott képre, a magyar emberekre. Ezt a részét a munkának legalább annyira fontosnak tartjuk, mint magát az eseményt, ezért indítottunk el annyi programot. A Hétköznapi hőst, hogy fél áron lehet jegyet vásárolni annak, aki ebben részt vesz, ilyen pedig még nem volt a világon. Vagy a Sulihős, a fenntarthatósági program, a környezetvédelmi program, amelynek keretében megújítunk egy erdőt a főváros északi részen, a stadion környéke sportpark lesz, a MÁV-val és a Volánnal megállapodtunk, hogy 2023 forintért lehet majd utazni a vébére, lesz szurkolói zóna, élménypark, és dolgozunk azon, hogy a maratoni pályán amatőr futók is futhassanak. Ráfordultunk a célegyenesre, az utolsó százra, és mivel a kormányzat támogatás is megvan, úgy érezzük, megéri sprintelni tovább.

– Mi az, amiben leginkább sikerült keresztülvinnie a saját elképzeléseit?
– Egy irányba húzunk a szervezőcsapattal, és úgy érzem, az üzeneteink át is mentek eddig. A világon senki sem csinált még ilyen negyvenállomásos felvezető rendezvénysorozatot, amelynek eddig része volt többek között a Vivicittá vagy az UltraBalaton is, és amelyeken keresztül már százezer embert elértünk. Szeretném, ha utólag erről a világbajnokságról el lehetne majd mondani, hogy jó volt arra is, hogy iskolai tömegeket vettünk rá az atletizálásra, hogy lett új szabadidőparkunk, erősödött a turizmus, hogy kerékpározásra biztattuk a fővárosiakat. Ezeket a pluszprogramokat én „színes kavicsoknak” nevezem, amelyeket személy szerint is nagyon fontosnak tartok, és amelyeket majd a vébé mellé rakhatunk.

– Mik a tapasztalatai, nehéz rávenni a magyar embereket a mozgásra?
– Január óta járom az országot, az eseményeken nemcsak nézőként, hanem indulóként is részt veszek, eddig tizenhármon sikerült. Ha az ember egyszer beleszippant egy ilyen rendezvény hangulatába, kicsit optimistább lesz, mert sportszerető tömegeket mozgatnak meg. Ha az ember sportol, nemcsak egészségesebb lesz, hanem ami talán fontosabb, jobb lesz az életminősége, tud focizni az unokájával, fel tud menni a lépcsőn, nem fáj a dereka, térde. Ezt kell az emberekben tudatosítani, hogy minél jobban töltsük el azt az időt, ami megadatik, és nem tudok ehhez jobb receptet a sportnál.

– A vébé önkénteseinek bemutatásakor beszélt a saját élményeiről is. Hol és mikor önkénteskedett?
– Tíz évig atletizáltam versenyszerűen a Budapesti Honvédban, a nyolcszáz méter volt a kedvenc versenyszámom, és egész jó eredményeim voltak, otthon van egy rakás érmem serdülő- és ifikoromból, sőt váltóban magyar bajnokságot is nyertem. Fiatal atlétaként természetes volt, hogy önkénteskedtünk a Tüzér utcai pályán vagy a Népstadionban, és senki sem kötelezett rá minket, hanem harcoltunk, hogy bekerüljünk. Menő dolog volt például, ha te vitted egy versenyszám után a győztes után a ruháját. Emlékszem, a 1994-es budapesti mezeifutó-vébén a Sierra Leone-i csapat mellé osztottak be, amelynek egyetlen versenyzője volt. Nem emlékszem, hányadik lett, arra viszont igen, hogy cserélgettük egymás felsőjét, annyira hideg volt. Az 1998-as atlétikai Európa-bajnokságon már a műsorközlők egyike voltam, de akkor már egy éve, tizenkilenc évesen belekóstoltam a tévézésbe és a sportriporterkedésbe is. Végül utóbbit választottam, ezért egyre kevesebbet jártam le a Tüzér utcába futni, maradt a kocogás és az utcai versenyek, két maratonit is lefutottam. Apropó, Tüzér utca: annak kifejezetten örülök, hogy a vébé egyik edzőpályája lesz.

– A mai napig követi az atlétikát?
– Nemcsak az atlétikát, hanem a legtöbb sportágat. Kisiskolás koromtól mindennap elolvastam a Nemzeti Sportot, illetve akkor még Népsport volt, aztán amikor megjelentek a műholdas adók, beleszerettem az Eurosportba, amely akkor még csak angol és német nyelven volt elérhető. Mindenevő lettem, néztem a Dakart, a kerékpárosversenyeket, rengeteg tenisztornát, a sívilágbajnokságot, a sífutó-világkupát vagy a négysáncversenyeket. A két kedvenc kommentátorom Matt Chilton és David Goldstrom volt, rajtuk nőttem fel, az volt az álmom, hogy én is sportriporter leszek, ami később, 1997 és 2011 között a TV2-nél meg is adatott.

– Mit közvetített?
– Például Bajnokok Ligája-futballmeccseken pályaszéli riporterként sokat lehetett tanulni, ott voltam a pekingi olimpián, és sok más, elsősorban hazai világversenyen is. Láttam, hogy a nemzetközi sportesemények hogyan néznek ki belülről, az ott tanultak közül pedig sok mindent hasznosítottunk a 2011-es kajak-kenu világbajnokságon is – ilyen volt a vegyes zóna kialakítása vagy az élő interjúlehetőség, ami itthon akkor még különlegesnek számított.

– Melyik volt a legemlékezetesebb atlétikai világbajnoksága?
– Az 1991-es tokiói versenyről már vannak emlékeim, például a rúdugró Bagyula István ezüstérméről, tizenhárom éves koromból. Valamiért megmaradt az is, hogy az 1993-as stuttgarti vébé nyertesei luxusautót kaptak, talán Mercedest. És a kedvenc futóim, Wilson Kipketer és Hisám el-Gerúzs, aki a hazájában, Marokkóban népszerűbb, mint maga a király. Szurkolóként nagyon együtt tudok élni bármilyen sportversennyel.

– Van olyan versenyszám a hazai vébén, amelyet nagyon vár, és mindenképpen meg akar nézni?
– Személyesen még sosem voltam szabadtéri atlétikai világbajnokságon, de a londoni olimpián élőben láttam Usain Bolt kétszázas döntőjét, ami örök emlék, és ami miatt tudom, hogy egy csoda lesz, ami ránk vár augusztusban Budapesten. Nem mindennap látunk ilyet, sőt a mi életünkben csak egyszer lesz ilyen, hogy a magyar fővárosban rendezik a világ harmadik legnagyobb sporteseményét. Éppen valamelyik nap beszéltük a kollégákkal, ki melyik napot várja a legjobban, én az első napot mondtam, augusztus tizenkilencedikét, mert az lesz a történelmi pillanat, akkor kezdődik valami olyasmi, ami addig még soha. A lányaim miatt nagyon várom a férfi magasugrást is: szurkolnak az olasz Gianmarco Tamberinek, követik őt az Instagramon is, illetve az első nap lesz a női tízezer méteres döntő, ami talán nem a legnépszerűbb, pedig az egyik legizgalmasabb finálé, az utolsó körben mindenki tombol. Még sohasem láttam élőben százméteres döntőt, sőt talán tíz másodpercen belüli futást sem, a férfi kalapácsvetést is várom Halász Bence miatt, és persze egy esetleges világcsúcsot a gátfutó Sydney McLaughlintól vagy a rúdugró Armand Duplantistól. Nehéz erre válaszolni, de ismerve magamat, én biztosan kilencnapos bérletet vennék.

– A sportszervezés területén képzeli inkább a jövőjét, vagy visszamenne a média világába?
– Őszintén mondom, nem foglalkozom ezzel, most csak augusztus huszonhetedikéig gondolkozom, a záróünnepségig. A következő száz napban nem érdekel a folytatás, csak az atlétikai világbajnokság, hogy büszke legyen az ország arra, hogy jobban megrendeztük ezt az eseményt, mint előttünk bárki.