A hosszú célegyenes – Csinta Samu publicisztikája

E sorok írásakor negyven napnál és néhány óránál volt a budapesti atlétikai világbajnokság rajtjáig pörgő visszaszámláló. Sok, kevés? Azoknak, akik már alig várják a vb kezdetét, bizonyára kibírhatatlanul hosszú a várakozás. Másoknak, akik ugyancsak az első pisztolydörrenésre várnak, kétségbeejtően feszes a határidő, hiszen – a legkörültekintőbb előkészületek ellenére is – az utolsó pillanatra is maradnak helyretennivalók. A látszat ellenére a két állítás korántsem fejel össze, a két álláspont nem kibékíthetetlen, egyszerűen csak az időtényező működik másképp az atlétika hívei, illetve a szervezők szempontjából. A résztvevők esetében a kérdés összetettebb, mert van olyan atléta, aki azt szeretné, hogy már holnap rajthoz szólítsák, miközben a többség abban reménykedik, hogy a vb-rajtig hátralévő idő elegendő lesz a csúcsformába lendüléshez, az esetleges apró sérülések gyógyulásához.

Valamennyi magyar érintettnek szolgált némi tapasztalattal a hétvégén rendezett országos bajnokság. A főváros legújabb ékköve, a Nemzeti Atlétikai Központ és berendezései ez alkalommal szembesültek a tényleges használat első terheivel. Más ugyanis egy protokolláris átadó, amelynek keretében egy laza kör megtételének erejéig tart az igénybevétel, de még egy tízezres nagyságrendű érdeklődést kiváltó nyílt nap is, hiszen a várakozások ilyenkor nem terjednek túl a kirakat fényein. Ha meg netán épp akkor billen meg egy vízelnyelő elem fedele, azt nyugodtan lehet kommunikálni az apró hiányosságok időben történő feltárásaként. Hogy akadt-e ilyen az elmúlt napokban, nem tudom, de ha igen, még időben ahhoz, hogy a stadion gazdái újra valamennyi fedelet ellenőrizhessék.

Ami bizonyos: a legújabb fejlesztésű Mondo futópálya máris „megvillantotta adottságait”. Mert miközben a formahegyezés a vb-re nem a rajt előtti negyvenedik napot célozza, több számban néhány egészen ígéretes időeredmény is született. A női 100 méteres gátfutás döntője például nemcsak magyar viszonylatban tekinthető már-már történelminek, egy-két atlétikai nagyhatalmat leszámítva aligha akad olyan országos bajnokság, amelynek dobogójára csak 13 másodpercen belüli idővel lehet felférni. De „kilóra” is érvényes a minősítés, a két országos csúcs, a 118 egyéni legjobb eredmény, valamint egy olimpiai kvalifikációt jelentő időeredmény ugyancsak beszédes mutató. A dobóatléták is csupa felsőfokban nyilatkoztak a dobókörök minőségéről, és akiben esetleg felvetődött annak a gyanúja, hogy nem volt szabad nekik rosszat mondaniuk, arról nyugodtan kijelenthető, hogy fogalma sincs ezen mellékkörülmények jelentőségéről.

A NAK-kal legközelebb a világbajnokság alkalmával találkozhatunk. Miközben addig rendeznek az országban, Székesfehérváron még egy mini-vb-t, a Gyulai István Memorialt. Nyilván akadnak olyanok, akik a tavalyi emlékverseny utáni tervezgetéseket kérik számon a szervezőkön. Nevezetesen azt, hogy miért nem vetik alá az arénát még egy olyan nagy terhelésnek, mint amilyet a július 18-án esedékes Gyulai Memorial jelentene. A tavalyi viadal után szinte nosztalgikus hangulat lengte be a Bregyó közi szabadidőközpontot, hiszen akkor úgy tetszett, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó Fehérváron szervezett nemzetközi atlétikai viadal. A Memorial állította ugyanis talpra és hizlalta a magyar atlétika hírnevét, éveken át azt üzente a világnak, hogy Magyarországon igenis van tapasztalat, érdeklődés és szándék arra, hogy a sportág kiemelt helyet foglaljon el a kínálatban. Ez a fokozatosan egynapos világbajnoksággá izmosodó verseny látszott egy évvel korábban a legalkalmasabbnak arra, hogy élesben tesztelje az új aréna „szakítószilárdságát”, akár egy alaposan megterhelt kamionkonvoj egy új híd teherbíró-képességét. A Gyulai Memorial tervezett költöztetése nyomán bizonyos mértékben máris vesztesnek érezték magukat a fehérváriak, miközben természetesen sorakoztak racionális érvek amellett, hogy a lehető legrangosabb körülmények között lépjenek fel a sztárok.

Egy hasonló előrelátó döntés – amely szerint inkább hagyják még „rákészülni” a nagy eseményre a NAK-ot – mozgatórugói iránt kíváncsiskodóknak több hasonló esetet is érdemes lenne felidézni, de álljon itt egyetlen példázat. Az 1997-es világbajnokság szervezése abban a folyamatosan frusztrált lelkiállapotban zajlott, amibe az sodorta a görögöket, hogy különböző gazdasági érdekek gyakorlatilag elrabolták tőlük a centenáriumi olimpia rendezését. Akkoriban a fél világ méltatlankodott azon, hogy nem az eredeti helyszínen ülheti meg a sport a modern kori olimpiai játékok kezdetének százéves évfordulóját, de immár semmi sem írhatja át a listát, amelyen az szerepel, hogy 1996-ban Atlantában tartották meg a nyári olimpiai játékokat. Ezzel párhuzamosan beindult a kompenzációs folyamat, amely előbb az atlétikai vb, hét évvel később pedig az olimpia rendezési jogát adta Athénnak.

A világbajnokság alatt mindenesetre még „sugárzott” a görög szervezőkből a csalódás, és ez az atlétikai seregszemle körülményeiben is érzékelhető volt. A reménybeli centenáriumi olimpiára épített létesítményeken máris meglátszott az idő foga, annyi, nemcsak időlegesnek szánt rögtönzött megoldással sehol sem találkoztam, mint akkor Athénban. Holott szinte nyílt titok volt, hogy a görögöknek jár, sőt jut is az olimpiából, egy atlétikai vb által generált megfelelő sajtóvisszhangnál alkalmasabb lobbieszközt pedig elképzelni sem lehetett volna. Az ezt célzó erőfeszítések azonban szinte csak annyiban merültek ki, hogy az újságíróknak szánt trakta az egeket ostromolta. Ami cseppet sem mellékes, ám a Vuliagmeni strand kukásdobozainak pezsgőhűtővé átminősítése sem képes megoldani mindent.

Budapest rendezési presztízse és hagyományai természetesen sokkal többre, sőt mindenre köteleznek. Az olyan apróságokra odafigyelést is, amire például a nagyközönségnek rendezett nyílt napon derült fény: a mosdókban felszerelt papírtörülköző- és vécépapír-adagolók képtelenek megfelelő szinten kielégíteni egy több tízezres nézőközönség várható szükségleteit. A csere azóta megtörtént, ez a semmiségnek tetsző, ám meglehetősen negatív hangulati hullámok gerjesztésére bőven alkalmas akadály elhárítva. Az országos bajnokságra kíváncsi cirka ötezres közönség által „pontosított” feladatok teljesítéséről pedig rövidesen hiteles bizonyítványt kaphatunk. Nem egészen negyven nap múlva.

Addig azonban érdemes lesz elmenni Székesfehérvárra, ahová az idén a vb közelsége is világsztárok egész sorát vonzza. Csak a már említett 100 méteres gátfutásban öt kontinens-, illetve világbajnok mellett sziporkázhat a három, immár élvonalbelinek számító magyar futónő. És ez már önmagában veretes vb-reklám, hiszen az atlétatársadalomban is a szájról szájra terjedő „pletyka” az egyik leghatásosabb hívószó. Nem beszélve arról, hogy az idei Gyulai Memorial időzítése a létező legjobb módon szolgálhatja a vb-re felkészülés során az akkumulátorok feltöltése, illetve a formában tartás elképesztően kényes egyensúlyának fenntartását. A NAK adta versenyzési körülmények korábbi megismerése pedig hadd szolgálja a magyar versenyzőket, még ha ezzel a fejemre is vonom a feltétlen esélyegyenlőség apostolainak rosszallását. Sőt, szívem szerint külön hátszelet is készen állnék fújni a magyar sikerek érdekében.

És még mindig csaknem negyven napot kell rá várni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!