Hullócsillag – Csinta Samu publicisztikája

Mindig így járunk, sohasem tanulunk. Egy-egy felfoghatatlanul korán, pláne váratlanul, figyelmeztető előzmények nélkül végleg eltávozó sportoló tragédiája rengeteg érzelmet képes megindítani az emberben, aki a kötelező empátián túl sok esetben saját sportolói vágyainak beteljesületlenségét is gyászolja az öröklétbe költözőben. Egy ideig egyfajta önváddal is él, hogy az immár néhainak nem adta meg még éltében mindazt, amire akár villanásnyi pályafutása érdemesítette. Fokozottan hasonló helyzetben vagyunk mi, sportújságírók is, és ezt egyfajta szakmai hiányérzet is súlyosbítja. Ilyenkor többnyire maradnak a különböző évfordulók alkalmával „elkövetett”, mementó címkével ellátott megemlékező írások, amelyeket aztán lassan óhatatlanul belepi a rutin pora. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a történetírás is élő tudomány, az új kutatások pedig olyan elemeket hozhatnak felszínre, amelyek akár örök érvényűnek hitt téziseket is képesek alapjaikban megkérdőjelezni.

A maratoni futás világcsúcsának birtokosa, a kenyai Kelvin Kiptum több tekintetben is halmozottan hátrányos helyzetben van. A február 11-én autóbalesetben elhunyt 24 esztendős csodafutó ugyanis – aki tavaly októberben Chicagóban 2:00:35 óra alatt teljesítette a maratoni távot, 34 másodpercet faragva Eliud Kipchoge 2022. szeptemberi csúcsából – olyannyira pályafutása elején tartott, hogy a kenyai futókra vonatkozó, jórészt még mindig a misztikum ködébe burkolt információkon túl alig tudunk róla érdemit. Ugyanakkor a többséggel ellentétben nem halványuló pályakarrier után kanyarodott ki az országútra, és miután Chicagóban mindössze harmadik hivatalos maratoni versenyén indult, különösebb szakágbeli múlttal sem büszkélkedhetett. A közvetlen élménytől pedig megfosztott bennünket azzal, hogy minden lebegtetés ellenére végül nem indult el a tavaly nyári budapesti atlétikai világbajnokságon.

Edzője, az autóbalesetben vele együtt szörnyethaló ruandai Gervais Hakizimana még aktív atlétaként találkozott a gyerek Kelvinnel. A környéken edzett valamikor 2009-ben, amikor az apjával a földeken dolgozó mezítlábas kisfiú melléje szegődött, kérdezősködött, és mi tagadás, Hakizimana kezdetben el is hajtotta az őt nyaggató gyereket. Edző és tanítvány egymásra találása ezzel együtt is véletlenszerűnek tekinthető, miután Kiptum korántsem a megszokott, a hajdani legendákat csak kis mértékben alátámasztó módon került az atlétikai körforgásba. Mert hát a Kenyában dolgozó európai szakemberek szerint a kiválasztást ma már nem csupán a lakhely és az iskola közötti nagy távolságok megtételének kényszere segíti, sokkal inkább a tehetségek tudatos pásztázása. Ezt követi aztán a központosított felkészítés fázisa, amelynek során a fiatalok kivételes konkurencia közepette edzenek, majd amikor „eladhatókká” válnak a nemzetközi piacon, többnyire változatlanul csapatban követik a menedzserek által kijelölt utat.

Kiptum viszont egészen más pályát követett, vagyis a pályaversenyeket széles ívben elkerülte, egyik nyilatkozatából az derül ki, hogy szöges cipő nem is volt a lábán. Edzéseinek volumenét is sokan kétségbe vonták, mert míg a többség heti 230-240 kilométeres adagokat teljesít, Kelvin adott periódusokban akár 300 kilométerre is növelte a távot. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy a maratoni táv második felében messze ő volt a leggyorsabb, ami csak kevesekre jellemző, ugyanakkor hihetetlen előnyt is jelentett neki – fizikai és pszichikai értelemben egyaránt. A felkészülés intenzitása határozta meg jelentős mértékben a viadalokon való részvételének sűrűségét is: nem aprózta el magát, évi két-három futásnál többet nem vállalt, így fellépése rangot jelentett, versenyről versenyre javuló időeredményei pedig fokozatosan tornászták egyre feljebb az ázsióját. Különutassága mégsem váltott ki ellenérzéseket, a magas szinten homogén kenyai atlétatársadalom hatalmas elismeréssel adózott tudása és szerénysége előtt. Talán mindennél is többet mond el, hogy egy ilyen sűrűségű atlétavilág máris a legjobbnak kiáltotta ki, és tiszteletben tartotta az atlétacirkusz állandó körforgásához való, az átlagtól eltérő viszonyulását.

A ravatalához özönlők részvéte, gyásza is Kiptum különleges státusát bizonyítja, mint ahogy a hatalmas létszámú részvétel is a négy nappal ezelőtti temetésén. William Ruto kenyai államelnök pedig elmondhatja, hogy azon kevés vezető közé tartozik, aki nemcsak a halála után „fedezte fel” magának országa egyik legfényesebb ékkövét, hanem már éltében igyekezett honorálni a teljesítményét. A chicagói világrekord után kijelentette például, hogy próbál versenybe szállni a világ leggyorsabb maratonistájával és világcsúcssebességgel házat építeni Kiptum családjának. Hét nap után már lehetett is költözni, igaz, Kelvin az utóbbi időben csak kevés időt töltött otthonában, mert bár alig néhány kilométerre edzett, a felkészülése zavartalansága érdekében csak vasárnaponként ment haza.

Mindezt az áprilisi rotterdami maratonin tervezett csúcsdöntés – amelyen a kétórás időfalat készült ledönteni –, valamint a párizsi olimpiai győzelem reményében. A La Gazzetta dello Sportnak az elmúlt év végén adott interjújából többek között az derült ki, hogy elsősorban Rotterdam volt a fókuszában, ahol 2019-ben „nyúl” volt, 2022-ben viszont ott készült a nagy bemutatkozásra, ám kisebb sérülése megakadályozta benne. Így lett Valencia a berobbanás színhelye, ahol az egész világot elképesztette minden idők legjobb debütáló idejével (2:01:53), ráadásul a győzelem mellett minden idők legjobb második félmaratoniját (1:15) repesztette.

Úgy tetszik, csak az addigi világcsúcstartó, kétszeres olimpiai bajnok, negyvenedik életévét taposó honfitársa, Eliud Kipchoge volt képtelen egyelőre elfogadni az ifjú trónkövetelő sikereit, illetve az örömrivalgást, amellyel a kenyai közvélemény fogadta, hogy a honfitárs Kiptum vette át a képzeletbeli koronát. Kipchoge nem is jelent meg a hatalmas gyászmenetben, részvéttáviratban rótta le a fájdalmasan korán eltávozó vetélytárs iránti kegyeletét.

Pedig garantáltan készülhet az újabb „sokkra”, hiszen a Kipchoge, Amos, Benson és Titus Kipruto, Kamworor (Kiptum jó barátja), Ngetich, Kiplagat, Bernard Koech és Kotut bővített keretből (így néz ki a kenyai csapat a párizsi olimpia maratoni versenyére) szinte bárki az élre állhat. Aki meg csodálkozik a bőség hasonló léptékű kosarán, tudnia kell még egy „titkot”: a futócipőgyártók ma már elsősorban kenyai topfutókon tesztelik legújabb termékeiket. Ott, ahol az atléták a legnagyobb átlagsebesség mellett a legtöbbet edzenek. Az a surranó, amely kibírja azt az igénybevételt, bőven jó lesz a világ atlétáinak is, az amatőr futómilliók igényeiről nem is beszélve. Aligha véletlen hát, hogy Kelvin Kiptum temetésén a Nike csúcsvezetői is jelen voltak…

Mert ha földhözragadt emberként nem is tanulunk az évszázadok keserves tapasztalataiból, az üzleti érdekek ilyen dimenziókat is megnyithatnak. Jómagam kíváncsian várom, mikor jelenik meg egy Kiptum fantázianevű termék, amely minden idők egyik legnagyobb futótehetsége lábának, nehézkedési pontjainak lenyomatát összesítve igyekszik elősegíteni a futók szárnyalását. Persze ha nem így lesz, akkor sincs semmi baj, a tragikus véget érő kenyai csodafutó emlékét változatlanul megőrizzük. Még akkor is, ha igazából csak felvillanthatta páratlan tehetségét, képességeinek töredékét, amelyek tovább táplálják bennünk a „határ a csillagos ég” képzetét és hiányérzetét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!