A csend hangjai – Ballai Attila publicisztikája

Magyarországon 2019. október 28-án, hétfőn délelőtt népszavazást rendeztek. Igaz, nem hivatalosan, szinte észrevétlenül, hiszen az emberek nem járultak urnákhoz, nem intéztek hozzájuk kérdést falragaszokon, formanyomtatványokon. Ők azonban így is válaszoltak; pillanatok alatt szétkapkodták a Puskás Aréna megnyitójára, a Magyarország–Uruguay stadion­avató labdarúgó-mérkőzésre az összes belépőt. Azóta is folyamatosan keresnek rég elfeledett ismerősök és érdeklődnek, tudok-e nekik jegyet szerezni. Legutóbb harminchárom esztendeje, 1986 tavaszán, a Brazília elleni vb-főpróbára gyűltek össze hetvenezren a Népstadionban, és a mostani, minden képzeletet felülmúló roham azt bizonyítja: ilyen sportmúlttal és -hagyományokkal, valamint a néplélekbe plántált sportszeretettel bíró országnak, mint a miénk, igenis szüksége van nemzeti futballszentélyre. Amely persze nem fog mindig megtelni, de a Groupama Aréna elegáns, komfortos, ám szűkös „albérlete” mellett a válogatott – még inkább a szurkolótábora – saját otthont érdemel.

Ezt sokan állítják, sokan is vitatják, ez így természetes. Az azonban meglepő, hogy a leginkább érintettek, a futballisták kevés kivételtől eltekintve kimaradnak, kivonják magukat ebből a polémiából. Mintha nem is róluk, az ő lehetőségeikről, hátországukról folyna a vita, mintha az egyik oldal nem őket támogatná, a másik nem őket pocskondiázná. „Ezeknek” stadiont? – hangzik el gyakran a költői kérdés, amelyet „ezek” rezzenéstelenül fogadnak. Egyetlen igazán karakán, frappáns kiállást, reakciót sem hallottam még.

Ha vélt vagy valós sérelem ér tudományos kutatót, művészt, pedagógust, orvost, vasutast, inszeminátort, ha felvetődik az esélye annak, hogy az adott szakterületre a jövőben kevesebb pénz, figyelem, törődés jut, ha kívülállók dehonesztáló kijelentéseket tesznek, ha bármely szerzett jog veszélybe kerül, teljes szakmák, hivatások képesek összezárni. Ez talán legkevésbé a sportra, a sportolókra igaz. Ami bizonyos szempontból méltánylandó; a profi versenyző a saját feladatára koncentrál, minden idegszálát, izomcsoportját a siker érdekében mozgósítja. Másrészt eközben gyakran tudomást sem vesz róla, hogy egy rendszer része, és ha a rendszer veszít, az az ő győzelmét is korlátok közé szorítja, relativizálja.

Én például húsz évem minden sportőrületével, naivitásával, idealizmusával azt hittem, leszakad az ég, leáll a tömegközlekedés, beszántják a pályákat, amikor 1984. május 16-án a Magyar Olimpiai Bizottság álságos indokokkal úgy döntött, hogy csatlakozva a Szovjetunióhoz, hazánk sem vesz részt a Los Angeles-i olimpián. A teljes MOB-tagságban csupán Jacsó Istvánban, a kézilabda-szövetség delegáltjában volt annyi bátorság és tisztesség, hogy a határozat ellen szavazzon. Egyébként nem történt semmi. A románok és a jugoszlávok elmentek a játékokra, a „szabad világ” csodálata mellett a riválisok távolmaradása miatt szekérderéknyi érmet nyertek, a mieink pedig járták a különféle olimpiapótló barátságversenyeket. Tulajdonképpen egyetlen hangos zokszó nélkül. Nem akadt senki, aki élő televíziós interjúban, vagy a Hősök terére kiállva, demonstrációt szervezve világgá kiáltotta volna a keserveit. Maradt a csendes dohogás, a többszöri lerészegedésbe fojtott düh, a hosszú távon emésztő, befelé nyelt bánat. Utólag persze átértékeltem sok mindent, hiszen diktatúra volt, ha külsőségei­ben már nem is, de szellemiségében még szovjet típusú. Kevesebbért is roppantottak meg embereket.

De 2017 januárjában már demokráciában éltünk. Ekkor hangzott el a népszavazásra bocsátandó kérdés: „Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?” Az egyetértő kisebbség harsányan agitált, majd ünnepelt, a többség eközben hallgatott. Kiváló sportolóinkkal, edzőinkkel egyetemben. Akiknek a szava mögött tapasztalat és aranyfedezet állt, azok sem vallottak arról, mit jelentene nekik, a csapatuknak, a sportáguknak, a magyar sportnak, az országnak a hazai rendezésű olimpia. A kandidálás visszavonása kellett ahhoz, hogy Szabó Gabriella háromszoros olimpiai bajnok kajakos a Nemzeti Sport címlapján úgy fakadjon ki, „Fogalmunk sincs, miről mondunk, miről maradunk le”, Péni István sportlövő ugyanebben a számban jelentette ki: „Néhány hétig az ország lehetett volna a világ közepe. Sajnálom, mert a pályafutásomban 2024 jelentheti a csúcsot, fantasztikus lett volna itthon versenyezni.” Több hasonló, karakteres és hiteles állásfoglalás ellehetetlenítette volna a népszavazási kezdeményezés tornából és emberismeretből felmentett aktivistáit; sohasem fogom megérteni és elfogadni azt a csaknem három évvel ezelőtti hallgatást.

Miként azt sem, hogy az új fővárosi vezetőség által megingatott 2022-es magyarországi férfi kézilabda Európa-bajnokság és a 2023-as budapesti atlétikai vb megmentésére hogyhogy nem bontakozott még ki az érintettek támogatásával spontán „népmozgalom”. A „tegnap óta” hivatalban lévő önkormányzati politikusok mellett elsősorban a sportközgazdászok hallatják a hangjukat. Amíg azonban például képtelenség számszerűen kimutatni, hogy a 2017-es vizes világbajnokság mekkora hatással volt az ország megismertetésére, népszerűsítésére, az azóta eltelt több mint két esztendő turistaáradatára, a különféle nemzetközi voksolásokon, felméréseken Budapest diadalsorozatára, addig a sportgazdaságtan nálam parciális tudomány. Azt viszont szakirányú végzettség nélkül, józan ésszel és ép lélekkel is felvethetné valaki: vajon mi lehet annál hasznosabb és üdvösebb befektetés, mint életre szóló, felejthetetlen, egyszeri élményhez juttatni honfitársaink tízezreit? Egy sportoló pedig mi más, mint egy hazai világverseny mellett érvelhetne hívebben és hitelesebben?

Baji Balázs vb-bronz- és Eb-ezüstérmes gátfutó szerencsére ugyanígy gondolhatja, mert közösségi oldalán saját szemszögéből a helyzet tökéletes összefoglalóját adta: „2017-ben, miután Londonban dobogóra állhattam, a világ legboldogabb emberének érezhettem magamat. Aztán tavaly jött a legcsodálatosabb hír, amit egy sportoló kaphat: néhány év, és nálunk lehet az atlétikai vb. Felfoghatatlan, egy picit talán most is. Hirtelen új célt kapott karrierem, ráadásul mintha fiatalodtam is volna. Láttam sokakat itthon dobogóra állni, (...) láttam, hogy milyen pluszt adott nekik a hazai pálya, láttam a tüzet a szemükben, csodálatos lehetett megélni a hazai közönség biztatását. Elbizonytalanított a jelenlegi helyzet, és megijedtem attól, hogy a budapesti atlétikai világbajnokság és vele együtt az atlétika jövője veszélybe kerül. Fontosnak érzem, hogy a végleges döntés előtt mindenki tudja, hogy mit jelent számunkra a hazai rendezésű világesemény és azt is, hogy az atlétikának, ami Magyarország 5. legsikeresebb sportja, nincs egy igazi otthona, edzőközpontja, nemhogy nemzetközi eseményekre alkalmas létesítménye. A vb szól erről és még többről. Szól rólunk, akiknek a hazai közönség mindennél többet jelent, és szól azokról a fiatalokról, akik a hazai rendezésű vb miatt kapnak kedvet a gátfutáshoz vagy más versenyszámhoz. Nem is beszélve a nézőkről, akik életre szóló élményt kapnak!” Márton Anita, olimpiai harmadik, fedett pályás világbajnok súlylökő a fentiekre rímelve Facebook-bejegyzésében vb-győzelméhez hasonlította az érzést, amikor értesült róla, hogy Budapesté a 2023-as vb; Hosszú Katinka, a háromszoros olimpiai bajnok pedig e mondatokkal adta tanújelét annak, hogy végérvényesen visszatért a magyar sport közegébe a neki épített elefántcsonttoronyból: „Voltam olyan szerencsés, hogy úszópályafutásom során vb-t nyerhettem hazai közönség előtt. Sosem felejtem el ezt az érzést! Kívánom, hogy minél több magyar sportoló átélhesse a hazai közönség elképesztő szurkolását!” A szándékos félreértéseket elkerülendő még odabiggyesztette: atlétikai világbajnokság, 2023 Budapest.

Tudom, ami fentebb olvasható, az csupán egy szempont. De az egyik legfontosabb, egyúttal mégis legészrevétlenebb. Ez pedig mindjárt két ok némi hangoskodásra.