Az olimpiai bajnok görög távolugró Budapesten megcélozza a vb-aranyat – exkluzív

– Úgy tudom, gyerekkorában szerette a parkourt. Honnan eredt az érdeklődése?
– Görögország északi részén, a nyugat-macedóniai kisvárosban, Grevenában nőttem fel, és tinédzserkoromban, olyan 2009 körül kezdett feltörni az interneten a YouTube videómegosztó, amelyre sokan töltöttek fel mindenféle tartalmat, köztük több parkour-videót is – mesélte Székesfehérváron, a Gyulai István Memorial előtt az olimpiai bajnok görög távolugró, Miltiadisz Tentoglu. – A haverjaimmal állandóan ezeket néztük, és mi is kipróbáltunk mindet, bringáztunk, BMX-eztünk, gördeszkáztunk, de mind közül a parkourt szerettem a legjobban, az adta a legnagyobb szabadságot.

– Miért érezte így?
– Mert bárhol csinálhattam, nem kellett hozzá eszköz, felszerelés, nem kellett semmi. Egyébként ugyanez a helyzet a távolugrással is: bárhol lehet űzni, ott ugrálok, ahol akarok. Négy évig parkouroztam, szerintem a mi szintünkön nem is voltam rossz, tudtam néhány trükköt.

A FÉRFI TÁVOLUGRÁS DÖNTŐJE A TOKIÓI OLIMPIÁN

– Az atlétika kedvéért hagyta abba?
– Mindig is követtem az atlétikai eseményeket, főleg az ugrószámokét, jól emlékszem a 2012-es londoni olimpián a győztes Greg Rutherford kísérleteire, de otthon nemigen volt lehetőség rá, hogy én is űzzem. Nem volt túl népszerű. Később aztán találtam egy kis klubot a városban, egy csoport gyereket, akiknek két edzőjük volt, és salakon gyakoroltak valamennyi atlétikai számban. Egyszer lementünk az egyik barátommal, de csak úgy véletlenszerűen. Eleinte a magasugrás érdekelt, mert hasonlított a parkourra, de idővel rájöttem, hogy a távolugrás jobban megy, abban tehetségesebb vagyok.

– A parkouros tapasztalatai segítettek a távolugrásban?
– Ebben teljesen biztos vagyok. Furcsa lesz, amit mondok, de nekem a távolugrás a parkour és a videójáték kombinációja. Sokat játszom manapság is. A látás, az érzékelés nagyon fontos nekem, és a videójáték segít abban, hogy vizuálisan el tudjam képzelni az ugrásaimat, a technikát. Igyekszem figyelni és elemezni másokét is, ebben jó vagyok.

– Mikor lépett magasabb szintre?
– Az első edzőmet Grevenában Vangelisz Papanikosznak hívták, aki nagyon rendes ember volt, heti két-három alkalommal elvitt minket egy másik városba, félórányira tőlünk, ahol rendes atlétikai pályán tudtunk edzeni. Sok mindent megtett értünk. Aztán Lengyelországban, a bydgoszczi junior-világbajnokságon megszereztem az első érmemet, egy ezüstöt 791-gyel, ami után Grevenában rólam nevezték el az új stadiont.

– Hogyan birkózik meg az elvárás terhével?
– Én nem érzem nagynak a nyomást, mert megtanultam, hogy ne foglalkozzak azzal, mit gondolnak vagy mondanak rólam mások. Ez a legjobb módja annak, hogy csak magadra tudj koncentrálni. Miután megnyertem a tokiói olimpiát, hozzászoktam, hogy bárhová megyek, azt várják tőlem, hogy újra és újra győzzek. Szinte lehetetlen mindent kizárni, de próbálok nem figyelni semmire, csak tenni a dolgomat és jól szórakozni, miközben mindent beleadok.

– Még csak huszonöt éves, és szinte mindent megnyert már. Melyik a legkedvesebb érme?
– Kettő is van! Az egyiket tavaly a belgrádi fedett pályás világbajnokságon szereztem, s nemcsak azért volt különleges, mert az egyéni legjobbammal, 855-tel nyertem meg, hanem mert végig uraltam és nagyon élveztem a versenyt. Pedig az első kísérletem rossz volt, másodikra viszont jött a győztes ugrás, amiről rögtön tudtam, hogy elég lesz a sikerhez. Ahhoz képest, hogy világbajnokság volt, kifejezetten könnyűnek tűnt nekem, mert innentől tudtam, hogy enyém az arany. Hasonló volt a 2022-es müncheni Európa-bajnokság, amelyen 852-vel lettem első, és szintén elég egyértelmű verseny volt, nagy különbséggel nyertem, nem hibáztam, minden kísérlet pontos és tiszta volt, az utolsó két ugrást már ki is hagytam.

– A tokiói olimpián az indulók bemutatásánál felvett egy azóta híressé vált pózt, amelyet egy japán animerajzfilmből kölcsönzött. Miért csinálta?
– Végül is Japánban voltunk, az anime őshazájában, és ez a kedvenc sorozatom, a címe One Piece, 2011 óta minden héten megnézem, már túl jár az ezredik epizódon. Az olimpiai döntőt felvezető bemutatás előtt, a call-roomban azon gondolkodtam, csinálnom kellene valami különlegeset, és így jött, hogy legyen egy ikonikus póz az egyik kedvenc szereplőmtől, Luffytól. Ha valahol, Japánban biztos értékelni fogják.

– A döntő is izgalmasra sikeredett...
– Tényleg zűrös volt. A selejtezőben elsőre nagyon jót ugrottam, könnyen meglett a döntős szint, ott viszont mintha kissé éreztem volna a nyomást, nem is tudom. Lehet, azért, mert délelőtt volt a finálé, korán reggel, hatkor kellett felkelni, hogy időben elinduljunk az olimpiai faluból. Őrültek háza volt. Az első öt kísérlet során nem tudtam összehozni egyetlen jó ugrást sem, a harmadiknál meg is csúsztam a lécen az elugráskor, mintha nem találtam volna önmagam. Kemény helyzet volt, de a végén megoldottam.

– Ugyanakkorát, 841 centit ugrott, mint a kubai Juan Miguel Echevarría, de jobb második kísérletével ön lett a győztes.
– Bevallom, nem is az aranyéremért mentem, csak az ezüstért. Akkor jobbnak tartottam magamnál Echevarríát, nagyon tehetséges sportoló. Fiatalabb korunkban annyiszor próbáltam legyőzni, de nem sikerült, és nagyon elszomorít, hogy tavaly és idén nem versenyzett, miközben én egyre jobb formába lendültem. Készen állok rá, hogy legyőzzem, csak éppen mostanában távol marad a versenyektől.

– Tokióban az utolsó ugrásával nyert. Nagy hangsúlyt helyez a hatodik kísérletre?
– Idén hét versenyből négyszer az utolsó ugrásom volt a legnagyobb, ez nem lehet véletlen. Talán azért van így, mert azt érzem, hogy ha nem sikerül, sokat veszíthetek, és utálok veszíteni. Azt, hogy beleadok mindent, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindig az utolsó ugrásnál pörgetem fel magam a leginkább.

– Februárban volt egy kis összetűzése a nemzetközi szövetséggel. Mi történt pontosan?
– A vita a szöges cipő miatt alakult ki. Ugorjunk kicsit előre, de csak a példa kedvéért: a sziléziai Gyémánt Liga-versenyen a férfi 1500 méteres síkfutásban három iramfutó segítette a legjobbakat, fényekkel irányították őket, hogy elősegítsék a minél jobb eredmény elérését. Közben a mi helyzetünket csak megnehezítik. A régi ugrók, Carl Lewis, Mike Powell, de még a 2016-os olimpiai bajnok Jeff Henderson is szöges cipőben ugrott, amit én is szeretnék hordani – erre nekünk betiltották. Először azokat, amelyeket a középtávfutók használnak, év közben pedig azokat, amelyeket a sprinterek. Ez nem egyenlő bánásmód, és így lehetetlen rekordokat ugrani. Ha a régi csúcsokat szögessel ugrották, mégis hogyan ostromoljuk őket anélkül?! Ez így igazságos? Bevallom, ez feldühít. És csak hogy tisztázzam: egyáltalán nem a régi rekordokkal van baj, hogy azokat szögessel érték el, hanem azzal, hogy mi erre jelenleg nem kapunk lehetőséget.

– Mivel motiválja magát olyan fiatal atlétaként, aki már szinte minden érmet begyűjtött?
– Elsősorban magamnak akarok bizonyítani. Szeretek nagyot ugrani, ezért folyamatosan csiszolom a technikámat. A tizedik legjobb ugrásom jelenleg 838 centi, ezen igyekszem javítani, hogy a tíz legjobb ugrásom, mondjuk, 850 feletti legyen. Ha eredményre kiváncsi, akkor szerintem olyan 870–875-ig lehet kitolni, az edzőmmel legalábbis úgy gondoljuk, hogy erre képes vagyok. És ha sikerül, az minden idők ötödik legnagyobb ugrása lesz. Na, ez például nagyon motivál!

– Azért van, amikor nem az atlétikával foglalkozik, és nem az ugrásait elemzi?
– Sok-sok éve bevett szokásom, hogy amikor el akarok menekülni kicsit a valóság elől, leülök a haverjaimmal, és videójátékokkal szórakozunk. Teljesen kikapcsol, ilyenkor csak arra koncentrálok, és néhány órára elfelejtek mindent, csak szórakozom és kész. Path of Exile, League of Legends, Counter Strike, Valorant, bármilyen játék jöhet! De nem ülök mindennap a gép előtt, csak ha van időm. Ha fáradt vagyok, akkor azért én is inkább aludni szoktam...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 12-i lapszámában jelent meg.)