Van ugyebár a régi vicc, amelyikben két csiga mereszti csápjait az M7-es mentén, és az egyik megkérdi, hogy hát mégis miként lehetne átjutni az autópálya túloldalára. Mire a másik: „Komám, oda születni kell.”
Nos, így vagyunk lassan mi is a labdarúgó Bajnokok Ligájával: tavasszal ugyebár azzal szembesültünk, hogy az UEFA volt szíves tovább csökkenteni a főtáblán elnyerhető kvalifikációs helyek számát, még inkább limitálva az esélyeket arra, hogy például egy magyar csapat „becsusszanjon”, és beleszippantson a jó levegőbe.
Nem biztatásképp mondom, de lesz ez még rosszabb is.
Most éppen 25 milliárdból (dollár) szélesítik azt a virtuális autópályát, amelyik gyakorlatilag mindörökre lehetetlenné teszi, hogy a magunkfajta csigabigák valaha is bebocsátást nyerjenek a túloldali (futball)paradicsomba. Elkanyarodhatnánk sokadszor is abba az irányba, hogy miként lassulhattunk le ennyire, hogy váltunk „csúszómászóvá” mi, az egykoron száguldók-szárnyalók, de egyrészt boncolgattuk eleget ötven év rettenetes romlásának okait, másrészt miközben mi a kiutat keresgéljük továbbra is inkább matatgatva, addig a futballbiznisz elitköreiben döngő léptekkel haladnak előre. Arrafelé ugyanis nem utánpótlás-nevelési alapelveken kell bíbelődni; az, hogy a jövő játékosait erőnlétben felkészítsék arra, miként kell majd a nagyszínpadon helytállni, magától értetődő – a fókusz azon van, hogyan lehet még több pénzt generálni, és ezt a szórakoztatóipari csúcsterméket (ez volna a futball) a lehető legjobban eladni, még több embert úgy bevonni, hogy először is fizessen elő a meccset közvetítő csatornára, vagy még inkább a mobilalkalmazásra, aztán ne csak a gólnak örüljön, de utána vegye meg a reklámozott sört, és lehetőleg a reklámozott kártyaszolgáltatóhoz tartozó, a reklámozott bank által kibocsátott kártyával fizessen.
Ebben a világban a kilencven perc afféle csúcspont, de már messze nem az számít kizárólagosan, a két csapat tagjai a főhősök, ám ők is csupán szereplők, a nagy show kellékei.
Például a Premier League legutóbbi aukcióján értékesített tévés csomagokból behömpölygő 8.4 milliárd font elosztása kapcsán egyre élénkebb (ál)vita zajlik. A nagyok még többet követelnek maguknak, mondván, azért ömlik be ennyi, mert alapvetően rájuk kíváncsiak a nézők, csakhogy a morálra még valamit adó elemzők arról értekeznek, hogy a kieső, és ezáltal irdatlan pénzektől eleső kluboknak kitalált „ejtőernyős” juttatás alapvetően a másodosztályban dönti dugába az esélyegyenlőséget. Merthogy amelyik gárda több mint egy idény után zúg ki, az három évig szép bánatpénzeket kap, ha csökkenő mértékben is: amennyiben nem jut vissza, még a harmadik 16.6 millió fontos porció is elég csinos összeg. Igen, ez 5.8 milliárd forint. Ennyivel járul hozzá a PL ahhoz, hogy a búcsúzó fokozatosan képes legyen átállni a sanyarúbb időszakra. (És ez az egyenlőség ellen hat, írják, nem sportszerű. Hát tényleg nem, de ez senkit sem érdekel.)
Mondanám, hogy nálunk hatmilliárd forintból már olyan pazar kis balkáni légióshadat lehetne üzemeltetni, hogy még – de itt tényleg arról van szó, hogy a felső régiókban olyan irdatlan pénzek mozognak, amelyek végérvényesen bebetonozzák a (ny)erőviszonyokat.
És ebbe az egyébként is felturbózott rendszerbe készül a FIFA beönteni újabb 25 milliárdot. Ezt már ne is szorozzuk be forintra. Elvben jut majd ide is, mert a tervezett globális Nemzetek Ligájában érdekelt lesz minden tagország a válogatottjával, a ránk eső részt a magunk mértékegységével valóságos kenyéradománynak látjuk majd, holott a nagy egészhez képest épphogy morzsának számít; de persze a klubvilágbajnokság lesz a lényeg (négy év összes BL-döntősével, Európa-liga-győztesével meg a többi kontinens élcsapataival), amelynek során újabb dollártízmilliókat vágnak hozzá a klubokhoz, tovább erősítve a gazdagok még gazdagabbak lesznek alapvetést.
Persze, néhány ernyőszervezet máris hörgött, hogy erről szó sem lehet, túlzsúfolt a versenynaptár, a játékosok is emberek, nem lehet őket kizsigerelni, satöbbi. Lesz az a pénz, amiért szépen el fognak csendesedni.
A játékosnak különben is az a dolga, hogy szórakoztasson, hétről hétre, meg van fizetve rendesen egyfelől, másfelől azért van a ménkű sok bevétel, hogy a dokik találják meg, miként lehet a lehető legtovább garantálni, hogy a sztárok bírják a csúcsterhelést, ne szakadjon az izom, ne húzódjon a szalag, ne gubancolódjék össze a szívritmus. Kerül, amibe kerül, bármilyen módon. (Ezt most talán ne gondoljuk tovább.)
Amúgy emlékszünk még, amikor Sir Alex az MU fénykorában egy ideig próbálta tartani magát ahhoz, hogy az Old Traffordon egyetlen játékos fizetése sem lehet 50 ezer fontnál több? Mármint hetente. (Az akkor körülbelül 20 millió volt, forintban.) Hogy ne legyen feszkó az öltözőn belül. Aztán landolt gaszpagyin Abramovics a Chelsea-nél, és Ferguson mester kénytelen volt elengedni a fizetési plafont, mert épp abból kerekedett volna a feszkó az öltözőben, hogy a legjobb csapatnál miként kereshetnek feleannyit, mint az olajmilliárdos kékjeinél. Ezek ma már kedves anekdoták pusztán abban a korban, amikor Neymarért egy kisebb ország éves GDP-jét készülnek másodszor is kifizetni, ha hinni lehet a híreknek. Meg hogy egy Atlético Madrid marketingszempontból még csak nem is azonos súlycsoport a Barcával vagy a Reallal a spanyoloknál, mégis most nyitnak két új képviseletet Kínában, hogy még jobban kiaknázzák a sanghaji rajongótáborukban rejlő gazdasági potenciált. (Valaki majd hívjon fel, amikor egy magyar csapat irodát nyit Pekingben és Hongkongban – bármikor, nyugodtan, be leszek kapcsolva.)
Ebből a rettenetes dübörgésből lép ki 22 év után Arsene Wenger, akinek az Arsenalja a piaci viszonyok totális felborulása előtt tündöklő csillag volt a futball egén, ám hiába volt valami megsüvegelendő konzervativizmus és idealizmus az ő labdarúgásról alkotott felfogásában, az az utóbbi esztendőkben pusztán tisztes asszisztálásra volt elég a Premier League-ben. Nem tudom, eszünkbe véstük-e az utolsó sajtótájékoztatóján elhangzottakat arról, hogy szerinte hamarosan létrejön egy nemzeti bajnokságok feletti szuperliga, állandó tagsággal, és annak a meccsei lesznek majd hétvégén, mert akkor sokkal könnyebb megtölteni a stadionokat, a bajnokik meg mennek vissza szerdára, ha a topklubok egyáltalán hajlandóak lesznek még részt venni, és ha igen, maximum valamiféle B-csapattal, nehogy ugye a sztárok bokáját holmi kiesőjelölt gárdák alulképzett hátvédjei rugdossák szakmányban. Teszem hozzá, nekünk, magyaroknak ebben a világban nem osztanak többé lapot. Ha végre meglelnénk a kiutat (apropó, a lámpát sikerült már felkapcsolni?), akkor eljuthat az édenkertbe egy-egy játékos, illetve lehet menni szurkolóturistának a lelátóra. Ennyi, nem több.
Tíz éve Michel Platini még le tudta szerelni a G14-eket, mert Európa topklubjai már akkor fenyegetőztek egy, a BL-t zárójelbe tevő szuperliga megalakításával, illetve az UEFA-elnök a kvalifikációt úgy alakíttatta át, hogy halovány remény maradjon egy magyar bajnokcsapatnak is. Mára ennek befellegzett. Bár nincs G14, de – Platini sem. Nagyon kedves kezdeményezés volt a részéről a pénzügyi fair play, de ha a Neymarért a PSG által letett 222 millió euróra gondolok, akkor ugye minden kétség eloszlik annak kapcsán, mennyire vehető komolyan ez az egész. Platini bajnoki és nem bajnoki ágait is szépen megnyesegették a garantált BL-főtáblás helyek felemelésével, mert hát véletlenül se adjuk meg az esélyt annak, hogy egy éves 30-50 millió eurós bevételi tétel egy angol, spanyol vagy német negyedik helyre érkező klubnál azért kerül veszélybe, mert a szezon elején összesorsolják egy jobb szériát futó bolgár vagy szerb csapattal, és véletlenül elbukik a selejtező utolsó körében (Koplárovics Béla ne hozza a frászt az MU-ra például). Azaz örökbérlet a vezető országok legjobb egyesületeinek, az egyes nemzeti bajnokságokban a források úgyis olyan egyenlőtlenül oszlanak meg, hogy a G14-esek az első négy helyre azért bizonyosan odaérnek, az ilyen Leicester City-féle betüremkedések húszévente egyszer fordulnak elő (hiába jött extra cash nekik aztán a BL-negyeddöntőért, plusz 40 millió euró a Manchester Cityk, Unitedek, Chelsea-k világában nem elég ahhoz, hogy megragadj közöttük).
Az UEFA így próbálja egyben tartani a BL-nyájat, kérdés, hogy a FIFA 25 milliárdja mikor feszíti végleg szét a jelenlegi kereteket, s alakul át a ma négyévente tervezett klubvilágbajnokság állandó versenysorozattá. Mindenesetre a múlt héten több nagy klub, köztük a Real Madrid, a Barcelona a Manchester City, a Juventus és a Bayern München képviselője a FIFA-főnökökkel találkozott. A zürichi székházból annyi szivárgott ki, hogy a felek kiváló hangulatú beszélgetésen vannak túl.
Szerintem a többit el tudjuk képzelni.