Értékzavar – Csinta Samu publicisztikája

Más futballközegben és közegen nevelkedő emberként valami zsigerileg tiltakozik bennem az ellen, hogy a futballcsapatok értékét kizárólag pénzben mérjem. Annak ellenére, hogy a számok makacs dolgok, és többnyire igazak is. Úgy vagyok vele, mint az a felső-középkategóriás újságíró, aki nem élő mikrofonállványként vesz részt egy sajtótájékoztatón, azaz nemcsak hallja, meg is hallja az ott közölteket. Szakmáját és saját intelligenciáját pedig becsüli annyira, hogy a nem ritkán lehengerlő nagyságrendű beruházási összeg hallatán rá is kérdez: de ennyi pénzből tíz kilométer autópályát vagy esetleg egy ötvenméteres járdát lehet leaszfaltozni? Tapasztalatból mondom: esetenként egészen érdekes zavartsági állapotot szokott előidézni ez a látszólag egyszerű kérdés.

A jelenség fölötti tépelődésemet a Mol Vidi sikeres BL-lépkedése hívta elő mélyrétegeimből. Talán más is észrevette, hogy a magyar bajnok legutóbbi két „trófeájának” értékét nem kis mértékben a Vidi és a Ludogorec, illetve a Malmö piaci értéke közötti különbség hangsúlyozásával igyekeztek még inkább dimenzionálni a kollégák. Lásd még: a számok megkérdőjelezhetetlenek. A fordulat is közhelyszerűvé válik lassan: a „transzfermarkt szerint”…

Aki nem tudná – bár lassan egyre inkább úgy vagyunk ezzel is, mint a legnépszerűbb közösségi oldallal, miszerint aki nincs ott jelen, nem is létezik –, ez egy internetes portál, amely több, objektívnek tekintett „mérőműszer” alapján árazza be a világ szóra érdemes futballistáit, csapatait. Nevezhetnénk futballtőzsdének is, bár akad néhány alapeltérés az igazi és annak futballisztikus változata között. Ami viszont közös bennük, hogy mindkettő érzékenyen, mondhatni, naprakészen reagál a világ mozgásaira, értékváltozásaira, de nyilván nemcsak reagál, hanem legalább olyan mértékben generálja is a folyamatokat, így aztán e tőzsde a maga során a klasszikus tőzsde egyik-másik „rángásában” is nyomon követhető, akár egy földrengés utórezgése.

Szóval a transfermarkt.com linken elérhető portál adatai szerint a Vidinek már a Bajnokok Ligája második selejtezőköre előtt meg kellett volna írnia a végrendeletét, mivel a portál szerint a bolgár sztárcsapat, a Ludogorec aktuális piaci értéke 50 millió euró körül mozog, a fehérvári csapat kerettagjainak összértéke alulról súrolja a 14 millió eurót. Ha a sorsolás pillanatában kellett volna mindezt lefordítanom focinyelvre a nagymamámnak, két-három gólos különbséggel példálózom, ezzel együtt biztos bolgár továbbjutással. Nemcsak azért, mert a nagymamám érdeklődése a világegyetem egészen más kérdéseit érintette, hanem azért is, mert egyáltalán nem tartottam kizárhatónak a székesfehérváriak továbbjutását. Még a razgradi meccs első félideje után sem, amikor negyvenöt percen át bizony alig mertük kiengedni a kezdő sípszó pillanatában vett nagy levegőt. Érveim között legnyomósabbnak az a nagyságrendekkel fokozottabb motiváció tetszett, amely hozzájárult, hogy a bolgár csapat egymást követő – szerencsére kimaradó – helyzetei után se rogyjon össze a magyar bajnok, és folyamatosan üzenje: igazából még csak meg sem szédült az előbbi „ütéstől". És ezt előbb-utóbb a domináló fél is regisztrálja, egy pillanatra elbizonytalanodik, ez alatt pedig a megsorozott ellenfél körül is tényleg megáll a forgásnak indult világ. A több mint háromszoros szorzó pedig mehetett a levesbe, még akkor is, ha a Ludogorecben szerepel néhány olyan pengés labdarúgó, akit talán még a nem éppen brazilos játékstílusra esküvő Marko Nikolics edző is szívesen megpróbálna beilleszteni saját hadrendjébe.

A következő ellenfelet, a svéd bajnok FF Malmőt a Vidivel nagyjából hasonló erősségűre taksálta a transfermarktos generátor: 16 millió euró az égszínkék sarokban, 13.9 a vörös-kékben. Számszakilag a legdrágább játékosok piaci értéke közötti különbség is áthidalhatónak tűnt – a dán középpályás, Anders Christiansen és a svéd csatár, Marcus Antonsson 1.5 milliónál tart, míg a fehérváriak legpiacképesebb játékosai momentán Sztefan Scsepovics és Loic Nego egyaránt 1.2 millió euróval –, szóval eleve ki-ki meccsnek indult a történet. A végét mindannyian örömmel konstatáltuk: a Malmö tényleg ki, a Vidi pedig tovább.

A „BL-csoportkapuőrt”, az AEK Athént a két korábbi ellenfél közé helyezi a képlet, a 37.7 milliós összértéken viszont beárazhatatlan mértékűt emelhet a görög futballhangulat, amelybe néha az is belefér, hogy a PAOK-klubtulajdonos fegyverrel az oldalán rohanjon be a pályára, még ha a klasszikus színpadi dramaturgiának ellentmondva nem is sült el az a bizonyos fegyver. Na, ezeket az elemeket képtelenek kezelni és beárazni a Transfermarkt és társai.

Miután leszögezzük, hogy az utolsó mohikán hal meg utoljára, talán megfogalmazhatjuk a csak részben költőinek ható kérdést. Azaz: valóban jó-e az, ha a labdarúgást egyre inkább gazdasági kategóriaként kezeljük?

Kétségtelen, hogy a „futballiparág” értéke folyamatosan növekszik, ezt tetszik alátámasztani a vezető európai futballklubok összesített cégértékének változása. A televíziós közvetítési jogok virágzó piacának köszönhető mindenekelőtt ez a növekedés, de ebbe az irányba hat az egyesületek kereskedelmi tevékenységének nemzetközi térnyerése is. Nem beszélve arról, hogy mind több csapat rendezi mérkőzéseit saját, a 21. század előre látható és nem látható követelményeinek megfelelő stadionokban, a menedzsment vezetési gyakorlatában pedig egyre előkelőbb helyen szerepel a pénzügyi fenntarthatóság elve.

A tyúk–tojás vitát mellőzve azt is jelezzük, hogy több vezető futball-liga is külön stratégiát dolgozott ki annak érdekében, hogy a sportág rajongóinak figyelmét magára irányítsa. E tekintetben az angol Premier League jóval a többi európai bajnokság előtt jár, nem véletlen, hogy jelenleg a tízes listán hat angol csapatot is találunk. Annak árán is, hogy az egyes klubok csak mérsékelt mértékben képesek befolyásolni: mennyi bevételük származik a közvetítői jogokból, holott ez igencsak érezhető hatást gyakorol cégértékükre.

Miközben a klubok egyre több pénzre tesznek szert a jegyeladásokból, televíziós jogdíjakból és mezeladásokból, egyre többet tudnak költeni játékosigazolásokra, a futballisták bérére. Ezért aztán egy kevésbé nyilvános, de érzékeny mutatóvá vált az is, hogy melyik egyesület milyen bérkerettel dolgozik. A költségvetések több mint fele ugyanis ezekre a tételekre megy el – éppen azért, mert változatlanul a futballista a legfőbb érték, aki a további értékeket is termeli. Bennfentesek szerint ugyanakkor – és kezelhetjük nyugodtan olyan ellentmondásnak, amely előbb-utóbb rendszerhibához vezet – a transzferek sokszor nem azt tükrözik, kinek mennyi a valós piaci értéke, a döntések sokszor az adott pillanat, inspiráció következményei, miközben mindenki a legjobb megoldást keresi. A szélsőségeket most figyelmen kívül hagyva az átigazolások árát az is erőteljesen csökkentheti, ha egy szerződését befejező játékosért nem kapkodnak azonnal. Ilyenkor egy érdeklődőnek nem kell fizetési versenybe bocsátkoznia, a piacinál alacsonyabb összegért megszerzett futballista „transzfermarktértéke” is csökken – miközben a játéktudása aligha.

Persze minden a pályán dől el. És bár többnyire érvényesül a nagy pénz, nagy foci elve, azért mindig kajánkodva bújik ki belőlünk a kisördög, amikor a 14 millió lapátra tesz 50-et.

Pláne, ha magyar az apró óriás.