A rend dicsérete – Ballai Attila publicisztikája

Egy aforizma szerint a regényírásnak három alaptörvénye van, de sajnos senki sem tudja, melyek ezek. Ez kis túlzással igaz a sportban a győzelem receptjére is – különösen a labdarúgásban. Részben ez adja meg a sportág misztikumát. Böngésszük a mérkőzések utáni részletes statisztikát, és azt látjuk, az egyik csapat többet birtokolta a labdát, több lövéssel kísérletezett, többször találta el a kaput, több pontos passzt adott, többször szerelt, többet futott, kevesebbet szabálytalankodott, ritkábban állították meg lesen a csatárait. A másik pedig minden mérhető összevetést elveszített, csak éppen a meccset nyerte meg.

Ezen a héten azon ámuldozott a világ, hogy a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőinek visszavágóin a Real Madrid és a Paris SG is idegenben megszerzett előny után, saját otthonában kapott és esett ki. Az Ajax nagyon elverte 4–1-re a Realt, azon nincs mit elemezni (bár, ha a 4. percben, Varane kapufás fejesénél a spanyolok vezetnek, talán minden másként alakul), de hogy a majdnem kezdőcsapatnyi játékosát nélkülöző, Párizsban 0–2-vel kezdő Manchester United miként kerekedett felül 3–1-re, annak érdemes utánagondolni. Különösen úgy, hogy első gólja egy hátul elszórakozott labdából, a második szegény Buffon „páncélmellényéből” bújt elő, a mindent eldöntő harmadikat, a 93. percben pedig egy nem szándékos, de elkerülhető, így ostoba kezezés, videózás és büntető előzte meg. Külön-külön tehát három ritka szarvashiba vagy fatális balszerencse. No de három ilyen véletlen egyetlen meccsen belül? És semmi törvényszerűség?

Hajlok arra, hogy ez a bevezetőben említett regényírás esete; attól, hogy bizonyos törvényeket nem ismerünk, még hatnak – így volt ez a gravitációval és az elektromossággal is –, és következményként jó vagy pocsék könyveket, győztes vagy vesztes mérkőzéseket szülnek.

Azt hiszem, az egyik ilyen tényező az edző kisugárzása. Nem a felkészültsége, a szakmai tudása, az alapossága, a megbízhatósága, a pedagógiai érzéke, hanem lényének egy rejtett, megragadhatatlan zuga. Amely ráadásul az egyik öltözőben kiteljesedik, a másikban elsorvad. Ha nem így lenne, egyesek mindenütt sikeresen dolgoznának, mások ellenben sehol sem. De ez messze nem így van; adott klub, szituáció és tréner egymásra hatása eredményez egy képletet – amelyet, sajnos, ugyancsak nem ismerünk. De ahogyan gyakran hallani: sztárcsapathoz sztáredző illik, úgy meggyőződésem, hogy a Leicesterrel csak akkor és csak Claudio Ranieri nyerhette meg a Premier League-et. Egy többre vágyó, talán többre is hivatott, de addig félúton megálló vagy addig sem jutó, nem zseniális, de a maga csendes módján eltökélt, túlságosan komolyan nem vett, ám ebből is előnyt és dacot kovácsoló csapat és ember egymásra talált. És beteljesítette a harmadik évezred egyik legnagyobb futballcsodáját.

Itt térünk vissza az alaptörténethez, a PSG–MU párharchoz. Mindkét oldalon 1973-as születésű edzővel, de a köztük lévő hasonlóság nálam ennyiben ki is merült. A párizsiaknál Thomas Tuchel, a Stuttgarter Kickers és az Ulm egykori nevenincs játékosa, a Mainz, majd a Dortmund tagadhatatlanul sikeres trénere, akin most nagyon lötyög a kabát. Hol réveteg, hol riadt, hol szinte mániákusan örvendező arckifejezése mintha folyamatosan a kételyt tükrözné: hogy kerültem én ide?

A másik térfélen bezzeg Ole Gunnar Solskjaer, a manchesteriek közelmúltbeli klasszisa, és csak azért nem bálványa, mert ahhoz mindig is túl normális, földközeli figura volt. Az 1996-os oslói norvég–magyar vb-selejtező előtt jó húsz percet beszélgethettem vele négyszemközt; mondhatom, az akkor 23 éves játékos karaktere, eredetisége, eszköztelensége lenyűgözött. A földi halandók világából magát kiemelt Mourinho után éppen egy ilyen múltú és jelenű, az „első az egyenlők között” típusú vezér kellett az Old Traffordra. Aki a PSG otthonában, 2–1-es vezetésnél – ami még csak szép halállal kecsegtetett – a 70., a 80., de a 90. percben sem pánikolt. Állt karba tett kézzel, és nézett azzal a derűs, szelíden határozott, szeplős „manó” fejével. Ő, aki az 1999-es BL-döntő 93. percében szerezte meg a Bayern München elleni győztes gólt, pontosan tudhatta, hogy a hármas sípszóig nincs vége semminek. És egyébként utána sem... A játékosai ezt a jelek szerint el is hiszik neki; valószínűleg még mondania sem kell, lerí róla.

Korábban kétszer nyert bajnokságot a Moldéval, és próbálkozott már a Premier League-ben is, de a Cardiff Cityvel kiesett onnan, aztán a másodvonalban is beragadt a rajtnál, így elküldték. Az nem az ő szituációja, közege volt. Ez igen. Amikor tavaly decemberben átvette a Unitedet, a gárda 17 mérkőzés után 7 győzelemmel, 5 döntetlennel, 5 vereséggel, 29–29-es gólkülönbséggel, 26 ponttal állt. Ma ez a számsor így fest: 29, 17, 7, 5, 58–38, 58. Tehát a Solksjaer-érában 12 meccs, 10 győzelem, 2 döntetlen, 29–9-es gólkülönbség, 32 pont. Plusz továbbjutás az FA-kupában és a BL-nyolcaddöntőben. Ilyen mértékű javulás, azaz inkább feltámadás pusztán racionális, sportszakmai érvekkel megmagyarázhatatlan. Másrészt viszont talán nem is kell a lehető legegyszerűbb okoknál tovább kutatni: az MU-nál rend van az öltözőben, a hierarchiában, a fejekben, a lelkekben.

Mint a Veszprém férfi kézilabdacsapatánál. Tavaly ősszel, még Ljubomir Vranjes irányításával – bár esetében nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, inkább szemfényvesztésével – három mérkőzésen elszenvedett két vereséggel kezdte a BL-t az együttes, amely a hírek szerint alig edzett, és mert a játékosok úgy érezték, nem veszik őket és a munkát igazán komolyan, nekik sem lehetett könnyű komolyan venni saját magukat. Aztán jött David Davis, aki egyiptomi szövetségi kapitányként sajnos szépen kibabrált velünk a vb-n, a Veszprémmel azonban győzött Mannheimben a Rhein-Neckar Löwen, Szkopjéban a Vardar ellen és Kielcében is, a csoportban végül a 14 mérkőzésen aratott tíz diadal második helyet eredményezett, és már most jól látható utat, egészen a final fourig.

Ismét megfelelő ember a megfelelő helyen és időben. Mint – maradva a kézilabdánál – mondjuk Vass Sándor, az 1997-es vb-re készülő férfiválogatott szövetségi kapitánya. Szó se róla, vagány társaság volt, és a főnök a maga hasonló erényeivel ért célt. Amikor a marcali edzőtáborban meglátogattam a fiúkat, egyikük elképedve mondta Vassra: te, „ez” még jobban zsugázik és pofátlanabbul csal teniszben, mint mi. Már akkor éreztem, hogy ebből nagy bravúr lesz – és az 1997-es vb-4. hely máig az 1986-os ezüst utáni második legkiemelkedőbb pozíció.

Az efféle példákat is vég nélkül sorolhatnánk. Idézzük csak Verebes Józsefet, aki tündökölt, és sport-, de legalábbis klubtörténelmet írt a Győrrel és az MTK-val, ellenben bukott a válogatottal és a Vasassal. Hogy miért? Mert a csúcson ő volt a Mágus, csakhogy 40, 60, de még 90 százalékos mágus sincs, ebben a „szakmában” csupán a 100 és a 0 százalék létezik. Ahol ugyanis nem hisznek töretlenül az előadóban és a mutatványban, ott mindennek vége.

Ismerek olyan magyar edzőt is – a nevét hagyjuk, minek bántanám, a jelenség a lényeg –, aki kiváló labdarúgó volt, később megbecsült légiós, a profi világban szerzett tapasztalatokkal felvértezve tért haza, folyamatosan képezte magát, saját költségén külföldi tanulmányutakra járt, értelmes, intelligens, jóravaló, becsületes ember. Mindezekkel együtt igen sikertelen, számos munkahelyén megbukott és megbuktatott edző. Korábbi főnöke ezt szemléletesen úgy indokolta: két emeletet felmenni vele kettesben a liften maga az örökkévalóság. Szegénynek a jelenléte rombolta az egységet és a hangulatot.

Ha ezen a nyomon haladunk, akár az 1954-es vb-döntőt is lecsupaszíthatjuk száz vagy ezer tényező helyett egyre: a nyugatnémeteknél rend volt, nálunk nem. Ennél tovább ne is menjünk, nincs is hova.

Biztosra pedig semmit ne vegyünk, hisz mint mondtam, olyan ez, mint a regényírás. Sőt, mint a cikkírás.