Állandó remény – Bobory Balázs publicisztikája

NEM VAGYOK NAGY RAJONGÓJA a francia futballnak, de volt idő, amikor rendkívül kedveltem a Paris Saint-Germain együttesét. A klubnak ugyan nincs tradíciója, mindössze 1970-ben alapították, létrehozása ambiciózus, nagyravágyó emberek kitalációja, és villámgyors felemelkedése is ennek köszönhető.

Nem kertelek tovább, az én rajongásom akkor csúcsosodott ki, amikor a Videoton 1984 őszén háromszor is legyőzte a párizsiakat, az akkor már a legmagasabb szinthez közeledő új sztárcsapatot, amelyben olyan spílerek mocorogtak, mint a friss Európa-bajnok Luis Fernández és Dominique Rocheteau, a jugoszláv-bosnyák karmester, Safet Susic vagy éppen a karrierje végén Pécsen is megforduló osztrák válogatott Richard Niederbacher. Mint kiderült, abban az UEFA-kupás párharcban fasorban sem voltak Szabó Józsefhez, Csongrádi Ferenchez vagy Májer Lajoshoz képest, de valamiért engem megfogott a klubot már akkor körülvevő csillogás, az újgazdagokat jellemző pompa.

A későbbi visszaemlékezések szerint a legtöbb magyar játékosnak, edzőnek vagy klubvezetőnek épp ez volt visszataszító. A kevélység, a felsőbbrendűség, amelyet minden pillanatban éreztettek a PSG alkalmazottai. Amikor annak idején a Vidi a párizsi mérkőzés előestéjén edzeni ment a Parc des Princes-be, a franciák alig akarták felkapcsolni a reflektorokat, nem készültek a tréningre labdákkal, és hosszas vita után az egyik vitrinből kellett egyet előbányászni, hogy valamivel mozoghassanak a fehérváriak és csak egy idő után hoztak valahonnan egy zsáknyit.

Talán nem véletlen, hogy 2011-ben a francia klub és a katari multimilliárdos üzletember, Nasszer Al-Kelaifi egymásra talált. A közel-keleti pénzeszsák megálmodta a világ legerősebb csapatát, és aztán évente jelentkezett néhány bombaigazolással. Így fordult meg a PSG-ben David Beckham, Thiago Silva, Edinson Cavani, Ángel Di María vagy éppen Zlatan Ibrahimovic, és a párizsiak szép lassan egyeduralkodóvá váltak a francia futballban, csak éppen a nemzetközi sikerek nem jöttek. A tulajdonos a 2010-es évek vége felé kezdte emelni a tétet, amikor előbb ­megszerezte a karrierje csúcsán tündöklő Neymart, majd a világ legnagyobb tehetségének tartott Kylian Mbappét. Csak éppen a koncepcióban nem volt mögöttes tartalom, az egyéni képességek figyelembevétele háttérbe szorította a csapatépítés érdekeit, a kohézió kialakításának lehetőségét, az egészséges hierarchia természetes kialakulását. Az addigi gólzsák, Cavani a háttérbe szorult, Neymar elégedetten pöfékelt a trónon, amelyről Mbappé folyamatosan szerette volna lerugdalni, és ebből nem jöhetett más ki, mint néhány olyan jelenet, amikor egyik szidja a másikat ­önzőségéért, túlzott egójáért és ez az álmoskönyvek szerint sohasem jelent jót egy futballcsapatban.

Mit tehet ilyenkor egy jó tulajdonos? Mondjuk azt, hogy közbeavatkozik, és erővel teremti meg a szükséges hierarchiát az öltözőben azzal, hogy az egyik sztárját látványosan kipenderíti, és a másikba helyezi minden bizodalmát, köré épít egy kiemelkedő képességű, a reflektorfénytől eggyel hátrébb játszva is első osztályú teljesítményre képes „kisegítő” személyzetet. Nasszer Al-Kelaifi más utat választott, inkább megszerezte pluszban még a világ legjobb játékosát, Lionel Messit, hogy teljesen összekuszálja a csapaton belüli erőviszonyokat. Lehet, az volt a cél, hogy az addigi két dudás a harmadik érkeztével elcsendesedjen a kocsmában, és álljon be az újonnan érkező mögé, de a terv nyilvánvalóan nem jött be.

A Bosman-szabály utáni futballtörténelemben már láttunk hasonló vállalkozást, a 2000-es évek elején Florentino Pérez Figo után szerződtette Zinédine Zidane-t, és mivel a két csillag mellett nagyon erős madridi mag állt – Raúl, Salgado, Helguera, Hierro, Casillas, Guti, Morientes –, meg is nyerte a Bajnokok Ligáját. Csak aztán a Real Madrid elnöke nem állt meg itt, üzletileg is „ki akarta maxolni” a lehetőségeket, szépen, sorjában jött később Ronaldo, Beckham, Owen, aztán Robinho, de a nagy sikerek már elmaradtak, az egyensúly megszűnt, és csak évekkel később, Cristiano Ronaldo érkeztével, a többiek mögé sorakoztatásával lépett vissza Európa trónjára a királyi gárda.

A PSG-nél viszont klubhoz erős kötődésű mag sem volt. Az egyetlen saját nevelés, Adrien Rabiot 2019-ben szó szerint elmenekült a párizsiaktól, még azt is vállalta, hogy nem hosszabbítja meg a szerződését, és ezért fél évet a lelátón tölt, hogy aztán csatlakozhasson a Juventushoz. Messi két évvel később igazolt a franciákhoz, és két évet töltött együtt Mbappéval és Neymarral egy csatársorban, amelynek eredményeképpen két francia bajnokságot nyert, de a Bajnokok Ligájában nem volt esélye újra a csúcsra jutni.

Ennek persze több oka is volt. Nyilván az említett trió tagjai közül gyakran valaki sérüléssel küzdött – legtöbbször Neymar –, de a modern futballban már nehéz három ilyen karakterű sztárt egyidejűleg a pályán tartani. Korábban mindegyikükre jellemző volt, hogy labda nélküli játékban inkább pihentek, hogy amikor támadni kell, frissek legyenek és alkossanak, valamint a lehető legjobb helyen vegyék fel a labdát. A többiek elvégezték helyettük a piszkos melót, de amikor egyszerre hárman teszik ugyanezt, az már túl nagy előny egy képzettebb, erősebb ellenfélnek, és ebből a legmagasabb szinten volt is baj bőven. A pontrúgásoknál, tizenegyeseknél is nagy lehetett a tanakodás, dolgoztak az egók, de ez nem csak az említett három játékost érinthette rosszul. A többi csapattag nyilván boldog volt, hogy Messivel, Mbappéval vagy Neymarral rohamozhat, de a sok feszültség, cicaharc egyetlen öltözői hangulatra sem volt még jó hatással, a sztárok gyülekezete pedig vélhetően kioltotta, felzabálta egymást, aminek a vége néha összeomlás, máskor apátia, nemtörődömség lett.

A hajó tavaly kezdett el süllyedni, Messi Amerikát, Neymar a Közel-Keletet választotta, Mbappét meg évek óta a rengeteg pénz és kivételezettsége tartotta Párizsban. No meg az állandó remény, hogy majd most sikerül Bajnokok Ligáját nyerni. Hát, egyelőre nem sikerült, és bár ezen sorok az elitsorozat keddi, Real Sociedad elleni nyolcaddöntő-visszavágója előtt íródnak – nagy eséllyel most sem a PSG nevét gravírozzák májusban a trófeára. A jelenlegi edző, a Barcával korábban BL-győztes Luis Enrique nevekre már sokkal silányabb kerettel dolgozik, hangsúlyozza, hogy fel kell készülnie a PSG-nek a Mbappé nélküli létre, és néha már a szünetben lecseréli motiválatlan, unott világbajnok támadóját.

Így múlik el a világ dicsősége – amely nem is volt igazán soha dicsőség, hanem rengeteg pénzből összetákolt, csillogó-villogó, ám mégiscsak könnyűszerkezetes palota, amely előbb-utóbb összeomlik.

Hogy a katari tulajdonos merre lép a nyártól, jó kérdés, de az elmúlt évek nagyon megtépázták a Paris Saint-Germain renoméját, nyilvánvaló, hogy a futballisták között gyorsan elterjed, ha valahol nem jó a hangulat, és már a pénz privilégiuma sem a párizsiaké. Szóval az álmodott aranykorból valószínűleg nem lesz semmi, és ha a PSG kitartóan tovább üldözi a sikereket, még nagyobb befektetés kell, de elsősorban sokkal inkább átgondolt koncepció, amely hosszú távon lehet sikeres, és tilos türelmetlenkedni megvalósítása közben.

Most kiderül, hogy a francia fővárosban mennyire tudnak keményen dolgozni különösebb pompa és csillogás nélkül, sikerül-e kisebb mellénnyel, szerényebben, más utat választva visszakapaszkodni a legjobbak közé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!