A kicsi borítékom már megvan

Életem egyik fantasztikusnak ígérkező kalandjának kezdete itt van karnyújtásnyira!

Alig várom, hogy Chilében lehessek, és szeptember 30-án a 4 Deserts-sorozat Atacama-crossingversenyén elrajtolhassak!

Odakintről már érkeznek a hírlevelek, bőségesen kapom az információkat, s szeretném a naplóolvasókkal is megosztani picit ennek a várakozásnak a kellemes izgalmát.

Éledezik a 4 Deserts-sorozat Atacama-futásra élesített website-ja. A https://www.4deserts.com/atacamacrossing/ oldalon minden fontos információ megtalálható: a honlapon olvasható, melyik versenyző honnan érkezik, milyen futómúltja van. Ami érdekes lehet, hogy az Atacama-futáson részt vevők, így az én nevem mellett is látható már egy kis boríték, amelyre rákattintva lehet üzenni, illetve – ha valaki feliratkozik az Atacama-crossing hírlevelére –beszámolókat is olvashat róla. A honlapra a szervezők napi százötven fotót is feltöltenek a versenyről, a futókról, ráadásul videók is készülnek, úgyhogy az egyhetes kalandomat idehaza is lehet majd követni, a fényképek, kisfilmek arról is mesélnek majd, mi minden történik velünk.

Mivel magaslati környezetben lesz a futás, akklimatizálódnom kell az oxigénszegényebb környezethez, ezért a férjemmel, Gyurival már azt tervezgetjük, hogy a rajt előtt együtt töltött néhány nap során mi mindent csinálunk majd Chilében. Úgy tervezzük, hogy a sivatagban is körülnézünk, hogy kicsit érezzem, milyen környezetben, talajon, klímában futunk majd.

Gyönyörű tájakon vezet a verseny útvonala – ezt a videómegosztó oldalakon lévő kisfilmeken is lehet látni –, alig várom már, hogy a valóságban is ott lehessek a mesebeli terepen. Addig is idehaza gőzerővel „főpróbázok”.

Továbbra is tesztelem, hogyan rendezzem be a Raidlight hátizsákomat, amelyben nincsenek külön kis rekeszek, tehát lehetőleg minden fontos holmimat úgy kell majd elhelyeznem, hogy az egy térbe pakolt cuccaim között ne kelljen turkálni, hanem lehetőleg minden darab csukott szemmel is kézre essen. Az itthoni futások arra nagyszerűek voltak, hogy kiderüljön, a le- és visszavétel, a zsákban való keresgélés hosszú percekbe telhet, azaz észnél kell lennem, mit és hová teszek bele majd a nap kezdetén. Azt már tudom, hogy a futás közben szükséges dolgokat (zselé, sótabletta), a futóövembe kell pakolnom, mert azokból a rekeszekből sokkal könnyebb lesz kivennem minden apróságot. A hátizsákteszt másik nagy tanulsága – és ezt az augusztusi börzsönyi háromnapos „Kör”-futáson is leszűrhettem –, hogy minden (és persze még egy kevés „minden”) egész egyszerűen nem fér bele a zsákba. A szelektálás nem lesz egyszerű. A „hátamon a házam”-projekt tanulsága, hogy alulra nem kerülhet kemény tárgy, mert hosszú távon a zötyögés miatt zavaró lehet, nagyon ki tudja dörzsölni a derekamat. Keresek még egy varrónőt, aki csodát tud tenni a hátizsákokkal, s úgy érzem, szükség is lesz némi szabás-varrásra: az a tervem, hogy a Raidlight pántjait kibéleltetem. Meglehetősen vékony vagyok, s van néhány pont a testemen, amelyet külön is védenem kell a kidörzsölődéstől, ütődéstől, ezek a felületek igénylik a puhább anyagot.

A hátam után nézzünk le a lábamra.

Azt már eldöntöttem, hogy Salomon Sense Ride futócipőben vágok neki az Atacamának. Itt is szükség lesz tűre és cérnára, a cipésztudásra, ugyanis a kamásli rögzítése miatt – ez a cipőtakaró véd majd attól, hogy kavics, homok, víz bejusson a lábfejemhez, talpamhoz – fel kell varrni azokat a tépőzáras tartókat, amelyek a futás közben sem engedik el egymástól az anyagokat.

Azon vacilláltam még, hogy vajon a mostani negyvenkettes vagy egy kicsit nagyobb cipőben fussak majd (a méretem amúgy harminckilences, de bedagad a lábam a hosszú távokon, és ezért van szükség a nagyobb méretű cipőre).

Jöjjenek a kütyük!

Vannak megrögzött szokásaim, ilyen az egyes márkákhoz való ragaszkodás: mindig Garmin futóórát használtam. A mostani, nőiesebb, s amúgy csodaszép Fénix 5S modellem helyett a nagyobb akkumulátorkapacitású Fenix 5 gps-es órát vihetem majd az Atacamába, azzal a reménnyel, hogy a hét nap során két töltéssel talán méri majd a pulzusomat, tempómat a kétszázötven kilométeres sivatagi úton. Gondolkodom azon is, hogy vigyek-e magammal zenét. Előkutattam a régi mp3-lejátszómat – tíz éve nem vettem elő -, most bogarászom, hogy milyen zenék vannak rajta.

Visszatérve még a napló elején írt versenyinfókhoz: lesz olyan versenyző az Atacamában, aki ezt a hatalmas próbatételt tízszer teljesítette, lesz olyan, aki a teljes 4 Deserts-sorozatban részt vesz – és leszek én, a kicsi magyar nő, aki most még senkit sem ismer. Szeretek haverkodni, úgyhogy ez a fele is vonz ennek a különös világnak, új versenyzők, új arcok – ez a különleges futás számomra az új élményekről szól majd. Tudom, hiszen erre készülök hosszú hónapok óta, hogy sok kilónyi súly lesz a vállamon, de én ezúttal az eredménykényszer terhe nélkül tudok majd futni. Szeptember harmincadikán úgy vágok neki a sivatagnak, hogy egy rendkívüli kaland részese lehetek – ha van kedvetek, akkor kövessétek majd ezt az utamat az egy hét során.

A kis virtuális borítékom már „elkészült”, s velem együtt a rajtra vár!

(Lubics Szilvia naplójának 1. része itt olvasható el, a 2. részt itt találják, a 3. rész ide kattintva, a 4. rész ezen a linken olvasható, az 5. rész ez volt, a 6. résszel itt találkozhattak olvasóink, a 7. résszel itt, a 8. fejezettel pedig itt, a 9. fejezet pedig ez).

.