A terepfutás gyönyörű – leginkább az emelkedős és lejtős részek között. Egyvalamiben biztosak lehetünk, hogy igencsak változatos terhelést kap a szervezetünk akkor, amikor hegymenetbe „kapcsolunk”, de akkor is, amikor megindulunk lefelé a lejtőn. Felfelé leginkább a tüdő és a szív „érzi a vesztét”, lefelé a lábat, a csípőt, a deréktáji részeket és a törzset éri a legnagyobb terhelés.
A hogyan fussunk lefelé kérdésre igen sokrétű a válasz. Ha röviden akar az ember válaszolni, azt mondaná, ahogy jólesik. Hiszen nem mindenki tud ugyanúgy megbirkózni a lejtők jelentette kihívásokkal. Másfelől azért vannak olyan tanácsok, amelyek mindenki számára hasznosak lehetnek.
Egyfelől mindenképpen előny, ha az embernek rendben van a futótechnikája, mert aki síkon is rosszul fut, annak még gyötrelmesebb a lejtővel megbirkóznia.
A talajra érkezésre nincs aranyszabály, egyrészt függ a futó technikájától, de a tereptől és a lejtő mértékétől is. Ebben a kérdésben leginkább a tapasztalat dönt, kinek mi esik jól, ki mennyire tudja megőrizni a stabilitást a lejtőn.
A lendülettel érdemes óvatosan bánni: vannak iskolák, amelyek szerint nyugodtan bele lehet csapni a lecsóba, maximum elesik az ember, de nem érdemes kifogni a szelet az ember „futóvitorlájából”.
A másik iskola szerint kissé berogyasztva, apró lépésekkel, talán kissé lassabban haladva, de olykor előbbre jutva érdemes túljutni a lejtős szakaszokon. Kétségtelen, hogy ez a módszer biztonságosabb, s a becsapódás is enyhébb a talajfogás során, viszont az erőteljesebb fékezés miatt a láb izmait jobban igénybe veszi.
Ami a törzs és a felsőtest izmait illeti: a stabilitás és a lendület szempontjából fontosabbak a terepen, mint síkon, a lejtőfutásnál is jelentős szerepük van, segítenek az egyensúly megtartásában és a koordináció hosszan tartó kiegyenlítésében.