Nagy Péter csúcsa a tavaszi hidegben

A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról és Sperka Tamásról. A folytatásban a hazai hosszútávfutás egyik reménysége, a 32 esztendős Nagy Péter idézi fel a 2021. március 7-i maratoni országos bajnokságot, amelyen egyéniben lemaradt ugyan a dobogóról, de megdöntötte egyéni csúcsát.

Reggel négy órakor csörgött az ébresztőórám. Gyorsan megreggeliztem, majd autóba pattantam, hogy levezessek Debrecenbe, a maratoni országos bajnokság helyszínére. Hajnalban még repkedtek a mínuszok, ezért rendesen fel kellett tekernem a fűtést a kocsiban. Általában a Budapest Maratonnal egy időben, októberben szokták tartani az ob-t, idén azonban az olimpia miatt előrébb hozták. Az új időpont csupán néhány héttel a rajt előtt derült ki, ami számomra nem volt túl kedvező, mivel az előző év októbere óta nem versenyeztem, így voltak aggályaim a formámat illetően. Mindenesetre nagyon vártam, hogy újra rajthoz álljak.

 

 

Reggel hét órakor már Debrecenben voltam. Szeretek korán megérkezni a verseny helyszínére, hogy legyen elég időm a készülődésre és a bemelegítésre. Kipakoltam az előző nap gondosan összekészített frissítőimet, majd gyorsan lepacsiztam DVTK-s csapattársaimmal. Mivel az ob-n csak igazolt futók vehetnek részt, nem volt népes a mezőny, kilenc nő és tizenkilenc férfi állt rajthoz. Az ország legjobb maratonistái mérték össze erejüket.

Kilenc órakor eldördült a startpisztoly. Az első kilométereken ment a helyezkedés, de a maratoni versenyeken ez teljesen természetes. Egy kis és tizenegy nagy kört kellett megtennünk a Nagyerdőben.

Tudtam, hogy csapattársam, Tugyi Levente kettő harmincon belül akarja lefutni a távot, ezért – annak ellenére, hogy ez nekem erős célkitűzés volt – együtt mentem vele, ameddig csak tudtam. Hogy segítsük egymást, már a táv legelején összeálltunk, és megbeszéltük, hogy az egyik körben én futok elöl, a másikban ő.

Erősen kezdtünk, a negyedik-ötödik hely környékén haladtunk. Annyira jól ment, hogy a táv első felét hetvenhárom perc harminchat másodperc alatt teljesítettük, ami több mint egy perccel jobb az egyéni félmaratoni csúcsomnál. Kissé megijesztett az erős kezdés, attól tartottam, a végén visszaüthet, de nem akartam lassítani. Huszonhat kilométernél szólt Levi, hogy kicsit lelassultunk, amire azt feleltem, menjen nélkülem, mert bennem már nincs több sebességfokozat.

Ekkor jött el a holtpont. Kicsit szédülni kezdtem, de a frissítést követően gyorsan visszaálltam a három negyvenes, három negyvenötös tempóra.

A továbbiakban egyedül kellett futnom, ráadásul kezdett melegem lenni, mivel a reggeli induláskor felvettem egy aláöltözetet is, de időközben kisütött a nap, és nyolc-tíz fokot mutatott a hőmérő.

Bár a többkörös versenyek nem annyira fekszenek nekem, most nem volt bajom vele. Kicsit fogcsikorgatva ugyan, de sikerült nagyobb gond nélkül teljesítenem a táv hátralévő részét. Mivel láttam, hogy az utolsó körben kiállt előlünk egy versenytárs, tudtam, hogy meglesz a negyedik hely. Végtelenül hosszúnak tűnt az utolsó kör a Gyulai Istvánról elnevezett rekortánpályán, de a végére összeszedtem magam, és két óra harminckét perc harminckét másodperces idővel értem célba, s ezzel több mint egy percet javítottam az egyéni csúcsomon.

Csak a célba érést követően tudatosult bennem, hogy egyenletes futással talán még jobb eredményt érhettem volna el, de semmit sem bántam, mert legalább segítettem a csapattársaimnak. Bár egyéniben épphogy lecsúsztam a dobogóról, mi nyertük meg a csapatversenyt. A hazafelé vezető út – mint mindig – most is fárasztó volt, de ez a fajta bágyadtság jólesett. A versenyek után mindig különleges hangulat fog el, és ez most sem volt másképpen. A nap hátralévő részében pihentem, és természetesen megjutalmaztam magam egy kézműves hamburgerrel és egy korsó jéghideg sörrel.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!